Magyar Narancs: Ha minden klappol, nagyjából 13-14 évig tart az előadás-sorozatotok, ami egyedülálló vállalkozás, feltehetően nem csak a magyar szférában. Nem túl vakmerő terv ez? Fel vagytok készülve az esetleges váratlan helyzetekre?
Máté Gábor: Ha arra célzol, hogy mi van, ha mondjuk meghal valaki... akkor fel vagyunk rá készülve. Akkor is megcsináljuk az illetőről szóló részt. Ha arra gondolsz, hogy mondjuk szül valaki a volt osztályból, fel tudjuk használni. Furcsa lesz, hogy Zsámbékon majd valakinek szoptatni kell, de ilyet láttunk már. Ha arra utal a kérdés, hogy kegyetlenül megöregszünk, és elképzelhetetlen, hogy totyakos színészek ilyesfajta munkára foghatók lesznek, erre határozott "nem tudom" a válasz. Ha kénytelen vagyok azzal a gondolattal eljátszani, hogy mi van, ha én halok meg, akkor biztos vagyok benne, hogy Dömötör András, aki Székely Gábor osztályában rendező szakot végzett, átveszi az irányítást, de ott van Járó Zsuzsa vagy Jordán Adél is, akik egy perc alatt össze tudják rántani a társaságot. A terv vakmerő, és rengeteg kérdést rejt magában, de éppen ezt szeretjük a színházban. Az pedig, hogy ilyen még nem volt, illetve páratlan, ahogy mondtad: kifejezetten csiklandoz, hogy én találtam ki.
MN: Amikor egy színész önmagát játssza nálatok, akkor persze egyrészt színészkedik, másrészt részben mégis a civil lényét mutatja.A valóság és a fikció egészen különös keveredése ez. Hogyan látod ezt?
MG: Egyfelől a színészmesterség-órákon hasonló megközelítésben dolgoztunk. Tehát a színészek ehhez hozzászoktak. A furcsa csak az, hogy akkor a tanárok kivételével más nem láthatta a munkánkat, éppen azért, mert nem akartam a nyilvánossággal terhelni a nagy összpontosítást és személyességet igénylő munkát. Most a nézők jelenlétével kénytelenek megbarátkozni. A különös keveredés inkább a nézőt hozza kényelmetlen helyzetbe. (A színész munkája során amúgy is a személyességnek ezzel a technikájával dolgozik, legfeljebb csak nem árulja, árulhatja el, hogy egyértelműen róla magáról van szó, amikor "játszik".) Most először kénytelen azt az embert látni a maga hús-vér valójában, akiről szó van. Erről a néző gondolhat fontos dolgokat, és vacakolhat olyan kisszerű megfejtésekkel is, hogy például mondjuk Járó Zsuzsa tényleg egy Antigoné vagy Szent Johanna, hogy róla színdarab szólhasson. Fontosabb az, hogy a néző akár jöjjön zavarba, és szembesüljön a kor "hőstelenségével", illetve azzal, hogy minden ember valaki. És ha valaki "egyedüli példány" - ahogy Kosztolányi fogalmazta -, akkor a létezése elegendő arra, hogy téma legyen.
MN: Hogyan készülnek a darabok? Mi az improvizáció és a rögzített szöveg aránya? Mivel az általam "sorsprojekt"-nek nevezett ciklusból csak egy előadás volt eddig, mennyire lehet belőle tapasztalatokat levonni a fentiekre vonatkozóan?
MG: Ez volt a negyedik bemutatónk Zsámbékon. Mindegyik produkciónk magán viselt hasonlóságokat és különbözőségeket. Ha elég rugalmasak, pihentek vagy fáradtak, egymásra hangoltak a játszók, nagyon termékenyen dolgoznak. Az esetek többségében kijelölöm a feladatokat, illetve "engedélyezem" az ötleteket, ezeken kis csoportokban dolgozni kezdenek, és pár nap alatt kiderül, hogy a végeredmény szempontjából használható-e az anyag. A nehézség az, hogy az itt-tartózkodásunk mindössze két hét, amiből tíz nap alatt kell a produkciót létrehozni, hiszen a második hét csütörtökjén már közönség előtt játszunk. Az új "projekt", vagyis a 14, az osztály tagjait bemutató darab is így készül majd. Az improvizáció annyiból fontos, hogy a legtöbb jelenet valami improvizációszerűségből indul ki. És mivel nagyon jó ízlésű a társulat, ebben nem szoktunk arányt téveszteni. A rögzített szöveg egyrészt a dalszövegek, amiket többnyire Máthé Zsolt ír, másrészt az esetleges színdarabrészletek, melyeket esetenként használni fogunk. A Járó Zsuzsában a kötött szöveg az volt, amit Zsolt írt, mert szívesen és folyékonyan tudott hexameterekben írni, és ennyiben ezt tudtuk rímeltetni a "görög környezet" ötletére. Ha nem tudott volna így verselni, akkor eredeti szövegeket használtunk volna. A görögség persze ebben az esetben csak formai mankó volt. Nem egy mindenáron való formai akaratoskodás, aminek oka és eredője az volt, hogy Zsuzsa meggyőződésem szerint nagyon alkalmas ókori drámák hőseinek megszólaltatására, és az Örkény Színházból való eljövetelének kiváltó oka is egy görög dráma kapcsán írható körül - hogy elég árnyalt legyek. Tehát a formával való azonosulást is fontosnak tartottam ebben az esetben, ráadásul fájdalmasan érvényesnek gondolom, hogy Járó Zsuzsának az alkotás folyamata alatt ezzel "a színésznőproblémával" kénytelen-kelletlen újra szembe kellett néznie. Még ha csak azon a szinten is, hogy iróniával kezeltünk egy történetet, és nem kezdtünk el magyarázkodni a nézők felé, hogy miért is van ez... Tapasztalatokat levonni még nem tudok. Gondolkodom az utolsó előadás óta, sokszor nem is alszom rendesen, és megpróbálom kiheverni az első ilyen munkánk sokkját.
MN: Nekem, aki nem ismerem se színészként, se magánemberként Járó Zsuzsát, nem volt elég meggyőző az ő személyiségének ereje, úgy, ahogy az a darabban megjelent. Nem volt átütő. Nos, ha ez a kritika igaz lenne, azt az előadás kudarcának tartanád?
MG: Egyrészt talán igen. De azt hiszem, mi nem azt akartuk minden erővel bizonyítani, hogy Járó Zsuzsa ilyen vagy olyan erejű személyiség. Ezzel nem foglalkoztunk, hiszen akkor még mindig a darabírással pepecselnénk. Ez inkább egy pofátlan játék és műfajkeresés. A színház határainak a tágítgatása. Vagy az amúgy is döglődő magyar színházi irodalomnak a pofátlan kitágítása. Nem gondoltunk arra, hogy van olyan az osztályban, akinek a sorsa drámáért kiált.
MN: Durván kérdem: mi a célja ennek a sors-projektnek?
MG: Engem érdekel, hogyan tudok a "színház mellettiségből" színházat csinálni. Hogyan lehet tágítani például a nézői befogadást is, azaz érdekel a kérdés: mit nevezünk ma színháznak? Kiderült az évek során, hogy ennek a társulatnak a tagjait így együtt csak ők maguk érdeklik. Õk igazából egymásra és önmagukra fogékonyak. Vagyis nekem egy olyan tervvel kell előállnom minden évben, amelyről biztosan tudom, hogy annak megvalósításában fogunk tudni egymásról beszélni.
MN: Hogyan fogadja egy-egy színész, amikor kisorsolják? Noha eddig csak kettő volt, érzitek-e, hogy mintegy működik a "sors keze"?
MG: A színészek nagyon izgatottak a sorsoláskor. Az első nevet én húztam ki egy kalapból, emlékezetem szerint Járó Zsuzsa érezte, hogy ő lesz az, Jordán Adél is (ő egyébként is boszorkány). A sors keze egyértelműen jelen volt ekkor. De jobban nem is járhatott volna az "osztály". Zsuzsa személyisége egyértelműen alkalmas az ilyen ötlet megvalósítására, lehet, hogy ha nem ő az első, már egy kudarc okait firtató beszélgetést kezdeményeztél volna. Az ő életanyaga a megélhetők közül a leggazdagabb, egyértelműen az a személyiség, aki képes megküzdeni azokkal a nehézségekkel, amik ilyenkor arra a színészre várnak, akiről "szó van". És aki hajlandó a "szent cél" érdekében eleget mutatni önmagából ahhoz, hogy a kísérlet ne blöffnek tűnjék. A főiskolán is mindig ő volt, aki a jeleneteiben művészi értelmet adott azoknak az elképzeléseimnek, melyeknek végső kimeneteléről sohasem lehettem meggyőződve. A második név - Szandtner Anna - kihúzásakor a "sors keze" maga Járó Zuzsa volt, ő húzta ki a tapsrend után a közönség jelenlétében a következő főszereplőt, azzal a kasszandrai előjátékkal, hogy mielőtt a színészek kimentek volna a sorsolási szertartás lebonyolításához, Zsuzsa rámutatott Annára, és azt mondta: te leszel...
MN: Nem tervezed, hogy színészként is részt veszel az előadásokban? Vagy bármilyen más, láthatómódon? Hiszen nyilvánvalóan rólad is szól az előadás, pontosabban ez az egészsorozat.
MG: Semmi sem zárható ki. De nem tervezem. Szerintem nem fogok játszani. De a magánéletemben már megtanultam, hogy a "soha" szót könnyelműség kimondani.
MN: Nem vagy egy bizonyos értelemben apa-figura a társulatban? Vagy egy olyan Freud, aki a pszichoanalitikus dívány helyett a színpadot kínálja fel pácienseinek?
MG: Azért nem játszom, mert ez egy másik idegállapot, mely nagyon eltér a rendezés állapotától. És különösen akkor, ha ilyen rövid időnk van. De azt el tudom képzelni, hogy bekerülök egy előadásba azzal a gesztussal, hogy valaki engem alakít a szereplők közül. Folyamatosan dolgozunk, én folyamatosan jelen vagyok az ő életükben, ők folyamatosan jelen vannak az enyémben. De nem úgy, hogy abban nekem olyan szerepem lenne, hogy ezért színpadra kellene lépnem. Elmondok egy anekdotát. Régen, amikor Jordán Adél még pár hónapos csecsemő volt, felhoztam autóval a szüleit, Jordán Tamást és Lázár Katit Kaposvárról. Adél csecsemőként a hátsó ülésen feküdt. Az út nagyon csúszós volt, megpördültem, és hát nagyon-nagyon meleg helyzet alakult ki. Ebben az értelemben neki tényleg apafigura vagyok, hiszen majdnem elvettem az életét.
MN: Négy éve vagytok együtt, ez ismét egészen egyedülálló jelenség Magyarországon. Mi lehet az összetartó erő?
MG: Ez a négy nyolc, hiszen az iskolában eltöltöttünk már négyet. Õszintén szólva nem tudom, mi az ok. Találgatni lehet csak. Különös ajándék ez, amit megélünk, és remélem, hogy eltart legalább addig, míg a nevek elfogynak.
MN: Nem túl nagy luxus, hogy mindössze néhány alkalommal játsszátok el ezeket a rendkívüli odaadással és kreativitással készültdarabokat? És: az a néző, aki mondjuk csak a hatodik névnél kapcsolódik be, nemérzi magát megfosztva valamitől? Magyarán: mennyire lesz sorozatszerű, egymással összefüggő elemekből állóa ciklus? Nem kell-e egy olyan mondat mindegyik darab elejére: "az előző rész tartalmából"?
MG: Egyszerű a válasz: nagy luxus. De 14 embert, akik ennyire szétszóródtak a különböző munkák miatt, képtelenség egyeztetni. Biztos van 4-500 ember, aki kíváncsi ránk, és évről évre elzarándokol Zsámbékra, hogy lásson minket, ez bizonyított. Idén is beszéltem sok olyan nézővel, akik eddig nem láttak minket, és szerénységem gátol abban, hogy részletezzem, miket beszéltek. A zavaró talán az lehet, amit az a néző feltételez, aki eddig nem ismert minket, hiszen nyilván eleve gyanakszik arra, hogy valamit neki még azon túl is tudnia kéne, mint amennyit lát. Ez tévedés. A Járó Zuzsa című előadásunk után inkább az ellenkezőjét érzem, az a néző kerül hátrányos helyzetbe, aki úgy érzi, hogy bennfentessége folytán többet ért, mint amit mi mondani akartunk. A ciklusszerűségről. Biztos, hogy minden előadás más lesz. Annyiban lesz sorozat, hogy mindenki sorra kerül. De meglepetést is szeretnénk okozni. Nagyon fárasztó és számunkra is unalmas lenne, ha mindenkit ugyanúgy dolgoznánk fel, hasonló dramaturgiával és formával. Elképzelhető, hogy lesz valaki, akinek annyira őt jellemző képe majd csak egy jelenetben lesz eljátszható, akkor valószínűleg egy nagyjelenetet készítünk. Zene várhatóan minden előadásunkban lesz, mert ezen a téren rendkívüli a kreativitásuk. Mészáros Máté szívesen szerez zenét, kimagaslóan gitározik, Fenyő Iván zongorajátéka évről évre fejlődik, Máthé Zsolt szeretettel trombitál... sorolhatnám. A Járó Zsuzsában Jordán Adél két kis kantátabetétet is írt. Lényegében az osztályt egy nyíló tavaszi tarka réthez tudnám leginkább hasonlítani.
MN: Hat-e a színészek magánéletére az előadás, illetve a hozzá vezető út? Nem áll fenn az a veszély, hogy éppen a róluk szóló előadás-sosozat robbantja szét az egységét a csapatnak?
MG: A magánéletre minden, ami színház, hat. Tehát ez is hat majd, hogy hogyan, azt nem tudom... A csapat egységét már annyi minden szétrobbanthatta volna, nem hiszem, hogy pont ez hatna károsan. Sőt nagyobb veszélyét látom annak, hogy az a tévhit erősödik meg bennük, hogy színházat igazán csak így, ebben a felállásban vagyunk képesek csinálni.
