„Rögtön az elején tisztázzuk a két játékkal kapcsolatban nyilván felmerülő közhelyes kételyeket: de bizony, egyértelműen jobb valódi színpadon állni, igazi hangszereken játszani, élőben gitározni vagy dobolni, és megtapasztalni, ahogy a rajongók ezrei szurkolnak nekünk. Csakhogy erre a potenciális játékosok 98 százalékának szemernyi esélye sincs” – írta tizenhat évvel ezelőtt a Magyar Narancs az akkoriban divatossá váló rocksztárszimulátorokról.
Mi a különbség szépíró és újságíró között? Mi hozza össze a fiatal feministákat és a kasubföldi asszonyokat? Válhat-e egy családregény a tágabb közösség történetévé? Erről is beszélgettünk a lengyel szerzővel, akinek tavaly két kötete is megjelent magyarul.
Scott Hansen immár 23 éve készíti Tychóként a zenéit, mindvégig jól felismerhető stílusban, ugyanakkor az életművön belüli evolúció cáfolhatatlan nyomaival.
Celerino figlio di puttana – énekli, vagy inkább csak úgy üvölti bele a száguldásba motorkerékpárjáról Pierfrancesco Favino (a modern kori olasz bűnfilmek címeralakja) Stefano Sollima 2012-es filmjének, az A.C.A.B. – Minden zsaru rohadéknak a bevezető kockáin.
Cseh Tamást megidézték már teátrálisan, érzelgősen és minden különösebb felhajtás nélkül is.
Kosztolányi már jóval hamarabb bevette magát Velencébe, mint Szerb Antal, csak éppen nem gyártott hozzá mitológiát.
A szovjet zeneszerző tizenöt vonósnégyest írt, az első ötöt 1938 és 1952 között, még Sztálin halála előtt.
Cameron Diazt több mint tíz éve, a 2014-es Annie óta nem láthattuk semmiben; ha pedig a valóban emlékezetesebb szerepeiig akarunk visszamenni, nyugodtan ugrálhatunk még pár évet a múltba.
