„A vasaló alakú sebhely”

Martyna Bunda író, újságíró

Mi a különbség szépíró és újságíró között? Mi hozza össze a fiatal feministákat és a kasubföldi asszonyokat? Válhat-e egy családregény a tágabb közösség történetévé? Erről is beszélgettünk a lengyel szerzővel, akinek tavaly két kötete is megjelent magyarul.

Magyar Narancs: A Polityka című lapnál dolgozol. Mennyiben határozza meg az újság­írói látásmód a szépírói működésedet?

Martyna Bunda: Az újságíró alapvetően elemez, míg a szépíró elsősorban az intuícióira támaszkodik, de tény, hogy sok olyan történet ragadott meg, amellyel a riporteri munkáim során találkoztam. Nagyon nehéz összekapcsolni ezt a két különböző munkafolyamatot. Amikor előálltam az első regényem ötletével, az ügynököm szkeptikus volt, hogy lehetséges-e sikeresen átlépni egyik világból a másikba. Valóban nem volt könnyű, de az általam feldolgozott történeteknek mindig volt egy közös témájuk, mégpedig az, hogy hogyan tudunk túllépni a traumatikus tapasztalatokon. Ez nagyon fontos forrás volt a személyes éle­temben, és sokat merítettem belőle íróként is.

MN: Magyarul nemrég jelent meg az első regényed, a 2017-es Ridegség. Miért döntöttél úgy, hogy rögtön egy ennyire összetett családregénnyel kezded a szépírói pályádat?

MB: Nem tudatos döntés eredménye volt. Elkezdtem jeleneteket írni, de sokáig én sem tudtam, hogy ez egy családtörténet lesz, annyira átitatták az újságíróként szerzett tapasztalataim. A regényben leírtakhoz hasonló történetekről számoltak be például azok is, akik a varsói felkelést élték át, sok embernek vannak tehát hasonló élményei Lengyelországban. Különösen nehéz pillanat volt, amikor rájöttem, hogy valójában a saját családom történetét írom.

MN: Tehát a leírtak valós eseményeken alapulnak?

MB: A családi legendárium számos apró elemét dolgoztam bele a könyvbe, például tényleg a fán hintáztatták az egyik tyúkot, és valóban a csatornába vizelt a malac. Az elsődleges célom mégis inkább az volt, hogy az alkalmazkodóképességről és a traumákon való túllépésről próbáljak beszélni. Amit cselekményszinten a családom történetéből vettem át, az a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak és a vasalóval ejtett seb története. Ez a dédnagymamám története, amely tabunak számított a családban. Gyerekkoromban egyszer rányitottam a dédimre fürdés közben, és akkor láttam meg a hasán a vasaló alakú sebhelyet. Ekkor még nem tudatosult bennem, hogy mit láttam. Csak a puszta látványra emlékszem, és arra, hogy bár akkor már elég nagy gyerek voltam, bepisiltem az ijedségtől.

MN: A könyv női szereplőinek tapasztalatai valóban nem helyspecifikusak, olvasás közben sokszor éreztem úgy, hogy akár a magyar Alföldön is játszódhatna a cselekmény. Sok szempontból mégis meghatározó, hogy Kasubföldön járunk.

MB: Ez egy elég különleges régiója az országnak. Lengyelország története során a földek általában az arisztokrácia kezében voltak és kialakult a jobbágyság, ezen a környéken viszont sokkal nagyobb volt a szerzetesrendek szerepe. Teljesen más volt a gazdaság működése, meghatározó volt a migráció, így egy genetikailag nagyon kevert népességű területről beszélünk. Az itt élő emberek sokszor érezték úgy, hogy a másságuk veszélyt jelent számukra. Volt idő, amikor a legtöbben inkább igyekeztek elhallgatni a származásukat. Mindez tovább erősítette a közösség zártságát, s kialakult egy olyan kép, hogy ezeket az embereket egyfajta ridegség, nyers durvaság jellemzi. Hol­ott például a kasub népdalok is nagyon vidámak. Soha nem volt könnyű itt élni. Az éghajlat miatt nehéz megművelni a földeket, és szinte folyamatosan háborúk dúltak a környéken. Úgy gondolom, hogy az erőszak és a háborúk tapasztalata nagyon meghatározza Kasubföld életét, talán ezért ennyire mélyen traumatizáltak az itt élő emberek.