Visszhang: könyv

Kosztolányi Velencéje

  • - krusovszky -
  • 2025. január 22.

Visszhang

Kosztolányi már jóval hamarabb bevette magát Velencébe, mint Szerb Antal, csak éppen nem gyártott hozzá mitológiát.

Ezt most a Magvető Kiadó teszi meg, a 2023-ban kiadott Szerb Antal útikönyv (A harmadik torony) után Kosztolányi velencei tárgyú jegyzeteiből, tárcáiból, leveleiből adnak közre egy karcsú kötetnyit, a Fortepanról származó fotókkal.

„Elsősorban azért utazom, mert az emberek nem ismernek, s jobbnak képzelnek vagy rosszabbnak, okosabbnak vagy ostobábbnak, szegényebbnek vagy gazdagabbnak, mint vagyok, szóval: másnak.” A töredékes szövegekben ott lapulnak Kosztolányi legfőbb írói jegyei: a fanyar szellemesség, a pontos és gyors megfigyelések, némi mélabú és az életélvezet keveréke. Afféle Velence-esszévé nem áll össze az anyag, villanásokat látunk, amelyek azonban nem veszítettek sokat fényerejükből. „Úgy érzem, itt mindenki csak átutazóban van, s az élet itt csak színjáték” – írja, egyébként egy hatvanvalahány halálos áldozattal járó vaporetto-baleset kapcsán. Igaz, tömegről nem panaszkodik Kosztolányi, de arról beszámol, mennyi külföldi turista kering a sikátorokban. Angolok, németek főleg – annak a tömegturizmusnak a kezdeteinél járunk, amelynek a mai állapotában belépőt kell fizetni a városkapuknál.

Kosztolányi a levélrészletek alapján a legtöbb időt a Lido strandjain töltötte, már abban az időben is, amikor Thomas Mann a Halál Velencébent írta. Vajon összefuthattak volna? Akárhogy is, a kötet néhány pillanatra elhiteti velünk, hogy mégsem telik olyan veszettül gyorsan az idő.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.