Kultúra

Június 7-én kezdődött a Wagner-napok idei rendezvénysorozata, amelyen a világon egyedülálló módon, egymást követő négy napon (június 19-22.) kerül a MűPa színpadára a teljes "Ring", azaz Richard Wagner A Nibelung gyűrűje című tetralógiája.

Mielőtt az ördög rád talál Ha akarnánk, sem tudnánk szebben mondani: Philip Seymour Hoffman és Marisa Tomei egy látványosan jóízűt kefél, rögtön a gyártó cég logója után (egyazon ágyban két Oscar-díj - szép summa). Merész kezdés, és nemcsak azért, mert az előírtnál akár csak eggyel több csípőmozdulatra és a misszionárius póztól való bárminemű eltérésre már ugranak is a hollywoodi cenzorok, de azért is, mert rögtön sikerült kijátszani az éberségünket: ezek ketten bizony a lehető legelhidegültebb házasfelek, szenvedélyes fellángolásuk pedig valójában már időn túli, a közös idejükön túli ráadás.

Harry Kemelman: A rabbi vasárnap otthon maradt David Small, a kisvárosi korántsem csoda-, hanem reformrabbi újabb kalandja a korábban megismert sémát követi: a Barnard's Crossing nevű jenki kisváros zsidó hitközségében támadt súlyos, majdnem a szakadással fenyegető konfliktus megoldása egybeesik a gyilkosság elkövetőjének leleplezésével. Persze mindkét probléma szálait Small tartja a kezében, szelíd mélabúval, rezignált iróniával.

Madita: Too Madita, teljes nevén Edita Malovcic először a dZihan & Kamien duó 2002-es Gran Riserva című albumán énekelt fel két számot; 2005-ben készítette első, Madita című szólólemezét, most meg a legújabb, Too névre hallgató zeneanyagot. A szintúgy dZihan hangszerelésében elkészült albumok alapján nyilvánvaló, hogy az új projekt messze érdekesebb a duó korábbi, kissé már megfáradt, az egykori "bécsi iskola" trendjébe simuló próbálkozásainál.

Idea Koktél Az éves átlagnál is gyakrabban jut eszembe a "fulladjál bele" szókapcsolat ama tévéműsorokat nézve, melyekben a kedves házigazda - na ja, a "meztelen mixert" miért nem találták még ki? - először felkeresi Franciaország azon kis dombját, melyen a világon egyedül kapható az adott likőr; majd recepttel illusztrálva vidáman elmagyarázza a nézőknek, hogy kell belőle koktélt csinálni (kell hozzá londoni gyömbérsör is, egyébként). Nyeld félre, nyeld félre, ismételgethette a http://koktel.idea.hu webmestere is, miközben elkészítette az Idea Koktél névre hallgató honlapot.

Hihetetlen Hulk Van, aki sírva fakad, más inkább rágyújt: az emberek többsége rosszul viseli a stresszhelyzeteket, akad olyan is, aki nagy, zöld, mérges izomkoloszszussá alakul át. Belőlük viszonylag keveset, matematikailag egyet ismerünk - szerintem szerencsére.

VINCZE OTTÓ: TISZTA KÉPET LÁTOK Üvegpohár, gombostű, szabócenti, varrásminta, fakaró, flopi, zsonglőrlabda, flex vágókorong, dunyha, nejlonharisnya és talált szövegek - ilyen és ehhez hasonló hétköznapi tárgyakból építi/építette fel Vincze a műveit. A most bemutatott három videomunka (közülük kettő installáció is) tárgyait és témáit a mindennapokból veszi; láthatunk kézmosást, ablakpucolást és (némely embernél valóban a napi életvezetéshez tartozó) kártyajóslást is.

La Compagnie Du Hanneton: Au Revoir Parapluie James Thiérrée a boldog békeidők cirkuszának gyermeke, szülei, Jean-Baptiste Thiérrée és Victoria Chaplin Cirque Imaginaire nevű cirkuszában nőtt fel, de ma már független színházi vagabund. Legújabb neocirkusz-produkciója mágikus-szürreális darab, minden megtörténhet benne, amit el bírunk képzelni a színpadon.

Roddy Doyle: Henry csillaga Roddy Doyle-t, akivel kapcsolatban Magyarországon legalább tizenötször lőtték már el a származására utaló "úr ír" szóviccet, mindannyian a Barrytown-trilógia (A Commitments, A méregzsák, A mozgóbüfé) imádnivalón surmó, virtigli ír figurái miatt szerettük meg. A trilógiánál jóval komorabb hangvételű Henry csillaga egy másik, eleddig kétkötetes sorozat, a The Last Roundup nyitó darabja.

A tavasz immár végleg nyárba fordult, odakünn a virágos réteken a dús lombú fákról leveleket legelő őzeket csak a pajkos nyulak zavarják meg, és így tovább. Megmagyarázhatatlan, miért ösztönzi ez az idill a legsötétebb metálzenekarokat arra, hogy éppen most adják ki friss lemezeiket, mikor se tél nincs, se csend, nem beszélve a hóról és halálról. Persze lehet, hogy éppen ez tetézi a megénekelhető kínokat.

Emlékszem, úgy kábé kilenc éve volt, amikor az Almássy Téri Szabadidőközpontban vártuk a Neurosis és a VoiVod koncertjét. A hazai előzenekarként meghívott Vágtázó Halottkémek már lement; mi épp a büfé felé tartottunk volna, amikor a színpadra lépett (mit lépett, robbant talán, vagy valami hasonló eposzi kifejezés illene ide) a Today Is The Day legénysége. Akkor ott megnyílt a föld egy kicsinykét. Vegyünk egy Cyrano de Bergerac-i arckifejezésű, méla basszusgitárost, egy szénné tetovált, szinte csak páratlan ütemekben dolgozó dobost és egy énekes-gitárost, aki olyan démoni tekintettel pásztázta az első sorokat, mint Harvey Stephens az Omenből, folyt a nyál a szakálláról, forgatta a szemeit, miközben a létező összes emberi szenvedés hangszínét prezentálta a mikrofonba. Néhányan elmenekültek, a többség viszont maradt, és engedett a Today Is The Day mentális erőszakjának, és miután kivakarta a fejét az Almássy tér betonjából, rajongó maradt örökre.

Ezek a legszebb évei, énekli David Coverdale a Whitesnake új lemezének nyitó számában, és nem röhögi el magát. De a hallgató is legfeljebb csak mosolyog, mert a hatvan felé közeledő egykori rockisten tényleg meggyőző, és aktuális fegyvertársa, Doug Aldrich gitáros masszív riffjei további nyomatékot adnak a szavainak. Mintha elirigyelték volna az Ozzy mellett döngető Zakk Wylde szőrös, mosdatlan gitárhangzását, Aldrich meglepően keményen penget, a nyers megszólalás alig emlékeztet a zenekar fénykorának lakkozott popmetáljára, bár a kéjesen sustorgó lírait azért nem sikerült megspórolni.

A kulisszákra koncentráló werkfilmek néha izgalmasabbak, mint maga a főműsorszám, amit kísérnek. Persze mindig vannak, akik eludvariaskodják a dolgot, és még el sem készült a film, de már köszönik az ügynöküknek, mások arcokat vágnak és belegrimaszolnak a kamerába, de olyan is van, hogy tényleg meg lehet tudni valamit a forgatás menetéről, a produkció mögötti emberi, szakmai viszonylatokról. Az Egyszer magával ragadó werkfilm, ha van szépséghibája, az is csak az lehet, hogy ő maga a főfilmes attrakció. Áll a bús képű utcazenész a vásárlóutca sarkán, mögötte leértékeléseket hirdető kirakat, előtte egyfős közönsége, egy meglehetősen ingatag lábon álló egzisztencia, de mint kiderül, ő sem a pengetés miatt jött, hanem a bevételért.

Színházat vagy palotát formáz a fekete falú, majdnem üres tér (melyben egy tologatható kanapé az egyetlen bútordarab); középen, a fallapok elcsúsztatásával medencés helyiség (fürdőszoba?) nyílik. A medencében sár. Yvonne innen "támad", de tudván tudható, hogy előbb-utóbb mindenki megmártózik benne.