Kultúra

Az Éneklő folyó helyszíne egy olyan, fiktív Tisza-parti falu, Kandicsfalva, melynek a szerző által felvázolt, hétköznapi lakosai amolyan lokális dimenzióban léteznek. Bár van, aki a tanulmányai során élt nagyvárosban is, van, aki más településről érkezett ide, s olykor még ki is mozdulnak egy-egy vásár vagy kirándulás miatt a szereplők idegen falvakba, városokba, de életük menetét, látásmódjukat a helyi perspektíva szabja meg. A kívülről érkező modern dolgok, az EU, a globalizáció, az internet számukra értelmezhetetlenek és/vagy negatívak. Ebben a szűk, kifelé kevéssé nyitott térben felerősödik a helyi történetek, nevezetesebb alakok szerepe, személyiségformáló hatása, így az újabb és újabb öngyilkossági, lányszöktetési, emberölési kísérletek mindig egy-egy korábbi eseményre utalnak, s még megvalósítási módszerüket tekintve is hasonlatosak egymáshoz.

"Én semmit sem teszek" - mondja Macbeth a boszorkányok jóslatát hallva, és úgy tűnik, nem is kell tennie semmit, hiszen az állítás igaz (Glamis thánja), és az egyik jóslat (Cawdor thánja) hipp-hopp megvalósul. Az újdonsült címet lehet köszönni az igazságos Duncan királynak...

Három nap adásszünetet sorsolunk ki azok között, akik helyesen megválaszolják: - hány állatnevet rejtettünk el itt? - hány külföldi szót tanulhattak meg itt? - hány filmet ajánlottunk a hetvenes évekből?

A Bartók Béla úton, a bűvészbolttal szemben, ahol az ifjú Gasztronauta kis pajtásaival még azon rágódott a hetvenes években, miként szólítsa a megvásárolni kívánt műszart (Az elővarázsolt város, Magyar Narancs, 2008. március 20.), tíz évvel később olasz étterem nyílt.

A Tavaszi Fesztivál utolsó napjaira Raymond Chandler szavaival élve nagyon nehéz fiúk töltötték ki a bejelentőlapot.

A belgák nagy ínyencek. Éttermi élményeikről, receptekről szívesen folytatnak eszmecseréket, és heves gasztronómiai viták is előfordulnak.

kulthírek

A Nick Cave & the Bad Seeds billentyűse, James Johnston (képünkön) járt már nálunk (a Sziget Nagyszínpadán) 2005-ben. A nemzeti ünnep előestéjén pedig a Gallon Drunk élén mutatta be, hogyan lehet egyszerre kísérletezni és megborulni, s hogyan lehet a dzsesszt és a rockot, a bluest és az exoticát magával ragadó, punkos lendülettel előadni. Az 1966-os születésű zenész Blixa Bargeld 2004-es távozása után lett hivatalos tagja a Bad Seedsnek, de több független filmben is szerepelt (Clean, Fall Of The Louse Of Usher), filmzenelemezt írt (Black Milk), játszott Mick Harvey tavalyi szólólemezén (Two Of Diamonds), 2006 óta tagja a Faust formációnak, valamint feleségével, Geraldine Swayne független filmes festőnővel megalapította a Bender nevű triót. A Gallon Drunk (és a Scapegoats) multiinstrumentalista szaxofonosa, Terry Edwards pedig nagyjából 300 lemezen játszott már. A zenekar két meghatározó tagjával a koncert előtt ültünk le beszélgetni.

Jó kiállású hatvanas, hátizsákkal, farmerban. Az emberi testet minduntalan művei középpontjába állító rendező pályája hol többé, hol kevésbé sikeres kísérletezés: hogyan lehetne elegyíteni a kommersz zsánermozizást a szerzői filmezéssel? A légy, az Erőszakos múlt, az eXistenZ, a Karambol, A holtsáv, a Videodrome, a Meztelen ebéd, a Két test, egy lélek, az Agyfürkészők, a M. Butterfly - Pillangó úrfi rendezőjével új munkája, a nálunk most induló Eastern Promises - Gyilkos ígéretek európai bemutatóján beszéltünk a San Sebastián-i Filmfesztiválon.

8 kis kritika

Igen, én voltam az, aki pár számmal ezelőtt a sárba gyalázta bele a The Dillinger Escape Plan valóban alibi új lemezét (Ire Works), és most én leszek, aki nagyon szépeket ír erről a koncertről, aminek a megszervezése egyébként legalább ugyanakkora fegyvertény volt a Budapestrockandroll iroda részéről, mint amikor három éve először járt ugyanitt a Meshuggah. Tényleg, ha már szóba kerültek a svédek: ez az este csak akkor lehetett volna tökéletesebb, ha ők is játszanak, ahogy tervbe is volt véve a tavaly őszi közös Dillinger/Meshuggah-turnén. Igazán kíváncsi lettem volna, melyik banda üt nagyobbat.

A tájékozatlan emberek, többnyire megfelelő tapasztalatok híján, hajlamosak ódzkodni az elektronikus zenei live-actektől, mondván, hogy ez a fajta muzsika legfeljebb dídzsék keze alá való, a színpadon, nagy nyilvánosság előtt elkövetett kütyünyüstölés és poticsavargatás pusztán kamu - úgy is datról/vincseszterről megy az egész. Ja, és különben is: a jó élő buli nélkülözhetetlen kelléke a húrtépés, extrém esetben a gitártörés és/vagy -felgyújtás, s ki látott már olyat, hogy valaki a térdén zúzza szét a drága laptopot (csak megjegyeznénk: magyar zenésznek a gitár is túl drága) vagy felgyújtson egy samplert. Pedig ritkán tapasztalható varázsa van az olyan alkalmaknak, amikor derék, jóravaló zenemunkások jóvoltából a szemünk előtt s fülünk hallatára születik meg valami egyedi és megismételhetetlen, amikor a legutóbbi album - amúgy egyszerre reménytelen és értelmetlen - reprodukálása helyett az előadó pozitív értelemben meglepi magát és a közönséget.

"Ha felkerülünk az égbe, nekünk kell majd segíteni mennydörögni", mondja a szegények nevében Alban Berg hőse, Wozzeck. Wagnernél még maguk az istenek végezték ezt a piszkos munkát.

London újkori nevezetességei közé immár nemcsak a Millennium Dome, de az idegenben gyökeret vert orosz maffiózó is hozzátartozik. Látványosságnak mindkettő megteszi, utóbbinak azonban megvan az a filmes szempontból nem elhanyagolható előnye, hogy ha kinyitja a száját, ízes orosz akcentussal bevont angol kifejezések szaladnak ki rajta, ha pedig leveszi az ingét, feltárul a híres orosz börtöntetoválások egész tárháza. Valami azt súgja, Cronenbergnek is először a tetoválásokon akadt meg a szeme, és csak ezután a bőrbe égetett rendfokozatokhoz tartozó karaktereken. Erre engednek következtetni a rendező régi vonzalmai, melyek középpontjában köztudottan az emberi testtel való sötét manipulációk állnak, de a sokat tárgyalt életmű ismerete sem kell ahhoz, hogy a vásznon csakhamar kiviruló gengsztervirtus gyanakvásra adjon okot.