Kultúra

Borzas szakállal és kedves felesége, a spanyol divattervező lila pizsamakreációjában interjúzta végig Cannes-t. Közben persze a Szkafander és pillangóért 56 évesen átvette a legjobb rendezés díját. Csak megszületnie lehetett nehéz: hivatásos festőként a 80-as évek óta rendkívül felkapott, dollármilliókért kelnek el neoexpresszionistának mondott képei; műkedvelő filmesként pedig épp a minap jelölték rendezői Oscarra, miután a Golden Globe-ot már megkapta. Az már csak hab a pizsamáján, hogy filmje - ami mától megy nálunk is - még a forgatókönyv, az operatőri munka és a vágás kategóriájában is nyerhet Oscart.

2008 a Nyugat centenáriumi emlékéve, ilyesformán a közeljövőben számos rendezvény és publikáció idézi majd a hazai modernség emblematikus irodalmi folyóiratát.

8 kis kritika

A múm (csak így, csupa kisbetűvel) még az amúgy is sokszínű, tehetségek tekintetében módfelett gazdag izlandi zenei életben is kuriózumnak számít - produkciójuk egyszerre mellbevágóan meglepő és egyben bájos is, már amennyire ezt a sűrűn alkalmazott elidegenítő effektusok lehetővé teszik.

Lehet persze a punk haláláról beszélni. Valójában meg is halt ez a műfaj már jó néhányszor; a Ramone fivérekkel együtt mondjuk egy kicsit, akik annyira hűek voltak egymáshoz, hogy cirka két év leforgása alatt hagyta itt az árnyékvilágot mindegyikük. A Ramonest tehát már az életben nem fogjuk látni, a Sex Pistolst is csak akkor, amikor Johnny Rottenéknak elfogy a pénzük, és előrángatják az annak idején kiebrudalt Glen Matlockot meg valami ügyesebb kezű faszit, aki a színfalak mögött csöndben végigdobolja Paul Cook helyett a számokat, amíg emberünk azzal van elfoglalva, hogy lehetőleg ne túl látványosan zuhanjon ki a dobcájg mögül.

Félve közelítünk a betegágyhoz, mert a takarók alatt az esetek nagy részében egy aranyszínű szobor fekszik, a lázlapra meg az van írva, hogy igaz történet, tessék illő megrendüléssel viseltetni a páciens irányában. A felszólítást gyakran maga a beteget játszó színész teszi közzé, ha nem is ezekkel a szavakkal, de saját mestersége nyelvén, a rendező legnagyobb támogatását élvezve. Emberi számítás szerint a haldoklásról semmi újat nem mondhat a mozi: nem azért, mintha már mindent elmondott volna, ellenkezőleg; azért, mert soha egyetlen igaz szava sem volt ehhez az állapothoz. Most sincs. Csak a technika van, amivel változatos szögekből lehet rögzíteni, amint a színész igény szerint eljátssza a kis- és nagyhalált.

Ritka tudatos és reflektált szerzővel van dolgunk: a darab írója, Ödön von Horváth nemcsak azt tudta, mit csinál, hanem azt is, hogy miért, sőt, még azt is, hogy mi célból. A Katona József Színház bemutatójához készült, ismét példás műsorfüzetből (szerkesztette és a szövegeket fordította Ungár Júlia) lényeges információkat kapunk a darab kontextusáról és arról is, hogyan illeszkedik ez a dráma a fiatalon meghalt író életművébe.

A dzsesszisták tudatában - és valahogy a zenetörténet logikája szerint is - Parker és Coltrane mintha egymásnak adta volna át a csövet; ha Parker volt a dzsessz Mozartja, úgy bizonyosan Beethoven szerepét vitte Coltrane. Ami a bécsi klasszikában a szonátaelv, az volt a dzsesszben a blues, és Coltrane éppen a blues Parker által megkezdett lebontását vitte végig.

A Holmi Nyugat-száma - noha elszórtan versek is találhatók benne, sőt egy mindeddig kéziratban heverő Szép Ernő-regény folytatásos közlését is útjára indítja - főképpen esszékre és tanulmányokra épül. Egytől egyig informatív és érdekes munkák.

A mi részünkről Izbéghy tanácselnök látta vendégül az osztrák alpesi sízők csapatát, ne szerénykedjünk: a női nemzeti válogatottat. Na, azért ne Niki Hospra gondoljanak, a múlt század hetvenes éveinek elején járunk.

Egyszer tényleg fontolóra kéne venni a Csontzenész javaslatát, s találni lelkes emlékezőt, aki katalógust készítene a budapesti utcákról ilyen volt (1990 előtt), ilyen lett alapon.