Bekerülni a Zeneakadémiára könnyebb, mint a tanulmányok befejezése után egy jó helyen elhelyezkedni: igen jól működik a tehetségfigyelés, a "talent-spotting". Az akadémia kapcsolatban van a zeneiskolákkal és a Magyarországon kiemelkedően sok zenei szakközépiskolával is, sőt, az egyetem szervezeti rendjén belül működik a kivételes képességű gyerekek osztálya is, ahová már tízéves korukban felvételt nyerhetnek a tehetséges ifjú zenészek. Innen kerülnek át tizennyolc évesen az akadémiára - századmagukkal. "Ha becsületesek akarunk lenni, be kell látnunk, hogy valószínűleg kevesebb diákot kell felvennünk" - vallja be dr. Batta András, a Zeneakadémia rektora. "Szembe kell néznünk azzal: nem biztos, hogy szükség van évi tizenhat zongoristára - akiknek, mivel a zongora alapvetően szólóműfaj, még nehezebb karriert csinálni -, lehet, hogy elég nyolc is. És lehet, hogy az azt követő évben már öt is elég. A jelenlegi körülmények között semmiképp sem becsületes - teszi hozzá Batta -, ha csak a tanárok kötelező óraszámát vagy a diákok után járó támogatást vesszük figyelembe." A "jelenlegi körülmények" pedig nagyjából a következők: a zenészek közel feléből a médiában dolgozó zenei szerkesztő, korrepetitor vagy zenetanár lesz (abszurd helyzet: a magyar zeneiskolák híresen jó színvonalát éppen az biztosítja, hogy az akadémiát végzett, tehetséges zenészek nem tudnak máshol elhelyezkedni). A többiek pedig - eleinte legalábbis - többnyire kisegítőkként kezdik egy-egy zenekarnál; és évente csak egy-két tehetség kezd szólókarrierbe.
"Nehéz a friss diplomások helyzete - summázza a helyzetet Fülei Balázs zongoraművész, az akadémia hallgatója, egyike azon keveseknek, akik már tanulmányaik alatt megkezdték szólókarrierjüket. - Elég csak megnézni a koncertplakátokat, hogy észrevegyünk egy lyukat a fellépők életkorában nagyjából 20 és 30-35 év között."
A "lyuk" oka pedig vélhetően a rendszerváltás körül keresendő: azelőtt ugyanis a koncertszervezés és a zenészek idézőjelben értendő
menedzselése állami monopólium volt,
ahogy a zenészek nem kimondottan nagy, de rossznak sem számító gázsijáról is az Interkoncert, illetve az Országos Filharmónia gondoskodott. E zenei monopóliumok megszűnése óta eltelt másfél évtizedben pedig alig tűntek fel új impresszáriók. "A Magyarországi Művészeti Ügynökségek Szövetségének tizenkét tagja között egy sincs, amely kifejezetten fiatal, pályakezdő komolyzenészek impresszálásával foglalkozna" - mondja Gedényi Ildikó, a szövetség elnöke. "Sőt - folytatja -, olyan is alig akad, amelynek elsődleges tevékenysége volna az impresszálás - hiszen nagyon nehéz elindítani egy fiatal művészt a pályán, mert hatalmas befektetéseket igényel, 'cserébe' pedig nincs igazán nagy anyagi haszna sem." Így a művészügynökségek sokkal szívesebben foglalkoznak a jövedelmezőbb koncert-, rendezvény- vagy akár fesztiválszervezéssel.
Az Interkoncert és az Országos Filharmónia megszűnésekor a szervezetek tagjai közül néhányan alapítottak ugyan impresszáriós ügynökségeket, hogy elvégezzék azokat a feladatokat - a kapcsolatépítést, a jogi képviseletet, a koncertszervező cégek vagy koncertházak felkeresését, a koncertek közönségének elérését, a szóróanyagok elkészítését és még megannyi mást -, amelyekhez a zenészeknek nincs elég idejük vagy tehetségük, de a cégek profilja azóta már jelentősen átalakult. Igaz ez az első ilyen magáncégre, a Pentaton Koncert- és Művészügynökségre is (melynek alapítója Zimányi Zsófia volt): a cég ma már elsősorban rendezvényszervezéssel, zenés színházi jogképviselettel és lemezkiadással foglalkozik, exkluzív szerződésben csak az Operettszínház társulatával állnak, szólista művésszel nem, velük csak alkalmi projektalapon dolgoznak. "Még be nem futott művészekkel csak az teszi lehetővé a munkát, ha az ügynökség emellett neves sztárokkal is dolgozik, akik kitermelik azt a pénzt, amit a fiatalokra lehet költeni, amit az ő karrierkezdetükbe lehetne fektetni - állítja Lőrinczy György, a Pentaton ügyvezető igazgatója. - Ha viszont egy művész hírnévre tesz szert, akkor hamar átpártol egy kiterjedtebb kapcsolatrendszerrel rendelkező külföldi ügynökséghez, amelynek vezetői bejáratosak a legnagyobb külföldi koncertházakba is; a nagy együtteseknek pedig saját, társulaton belüli menedzsmentjük van. Ráadásul Magyarországon borzasztó kicsi a belföldi piac - teszi hozzá Lőrinczy -, mindenki ismer mindenkit, és ez elég is az itthoni boldoguláshoz." Utóbbi kijelentést némiképp cáfolja dr. Batta András: "Az ismeretségi kör valóban fontos, de ennek kiépítéséhez is kell egyfajta menedzseri tehetség - magyarázza. - Az pedig szerencsére szinte példa nélküli, hogy valaki pusztán a jó pozicionálás miatt bekerülhet és hosszú távon meg is ragadhat egy jó zenekarban. A tehetség hiánya előbb-utóbb mindenképp megbosszulja magát."
A Lőrinczy által elmondottak fényében merésznek tűnhet Bíró Csilla Magyarországon jelenleg egyedülálló vállalkozása. A Zeneakadémia zongora szakán végzett, majd az USA-ban kezdett koncertezni - karrierje azonban egy betegség miatt tíz év után derékba tört. Miután elvégezte a Kaliforniai Egyetem (UCLA) üzleti szakát, hazatért, és a színpad másik oldalán, a Budapesti Fesztiválzenekar szponzormenedzsereként kezdett dolgozni. 2006 októberében pedig úgy döntött, önálló vállalkozásba kezd: megalapította (egyelőre) egyszemélyes menedzsment-irodáját, a Starlet Music Managementet, hogy pályakezdő komolyzenészek karrierjét segítse, az indulástól a sikerig.
"A magyar Zeneakadémiát és az ott végzett zenészeket még mindig óriási tisztelet övezi világszerte, és nem alaptalanul - mondja. - Ám legtöbbünket nem úgy neveltek, hogy ha azt szeretnénk, hogy szerződtessenek egy zenekarhoz vagy egy koncertre, ki merjük mondani: én jó vagyok. Vagy akár azt, hogy én vagyok a legjobb, a legjobbak egyike. Azt sehol nem tanítják, pedig kellene, hogy a zenésznek legyen önbizalma és határozottsága. Az viszont már nem szükséges - folytatja Bíró Csilla -, hogy ők maguk legyenek a saját maguk menedzserei, hogy ők egyezkedjenek a gázsijukról, ők kopogtassanak minden ajtón, ők érjék el a legkülönfélébb módszerekkel, hogy felléphessenek egy koncerten. Miközben ezt valakinek el kell végeznie, hiszen abszolút telítődött a piac, rengeteg a tehetséges zenész, minden koncertház tele van. A tehetség és a zsenialitás alapvető követelmény, ez még nem elég ahhoz, hogy az ember bejusson valahová."
Egy induló impresszáriónak, amennyiben 3-5 zenészt képvisel, legalább évi 10 millió forintot kell a vállalkozásba invesztálnia - amely összeg magába foglalja az iroda bérleti díjától kezdve a zenész demó- és portfólióanyagainak elkészítésén át az ismeretlenebb, biztos telt házat még nem garantáló művész esetében jóval magasabb reklámköltségekig mindent. Az impresszáriók exkluzív szerződést kötnek a zenésszel, és - egy induló cég esetében - a jogdíjakból és a fellépti vagy egyéb honoráriumok utáni jutalékból tudnak (ha tudnak) megélni - a jutalék mértékét lehetetlen általánosságban meghatározni, a szakmában alapnak tekintett 10-15 százaléktól hatalmas eltérések is lehetségesek. (Ha az impresszárió befutott művészekkel dolgozik, nemritkán a zenész által fizetett havi fix összeg is a menedzser bevételei közé értendő.) A Starletnek mint induló ügynökségnek több szempontból is hosszú távon kell gondolkodnia. Gyakorlati szempontból azért, mert csak évek múltán tehet szert egy-egy név akkora hírre, hogy az vissza is hozza legalább nullszaldósra a befektetett öszszegeket; de azért is, mert a koncerteket több évaddal előre szokás lekötni. 2008 januárjában például már csak kivételes esetben lehetséges a 2009/10-es évadra koncertet szervezni. Valamint - ahogy Bíró Csilla fogalmaz - a sztárságot nem lehet hirtelen elérni, a közönséget csak fokozatosan lehet meghódítani. Az eddigi eredmények mindenesetre biztatóak, a Starlet három legfőbb szólistája révén az elmúlt évben nagy sikereket ért el. Így például Várdai István 21 éves csellista - Fülei közreműködésével - idén nyáron harmadik lett Moszkvában, a zenei versenyek olimpiájának hívott Nemzetközi Csajkovszkij Zenei Versenyen - ráadásul a verseny döntőjébe negyven éve nem jutott magyar zenész.
Ideális esetben tehát az impresszált művésznek nem kell semmi másra figyelnie, mint a gyakorlásra, a tanulásra és a koncertezésre. Fülei Balázs megfogalmazása szerint "az impresszárió teszi állássá a zenélést, hogy ne vándorszínész-életmódot kelljen folytatnunk: várni, hogy felhív-e valaki, vagy ha nem, felkopik-e az állunk..." - magyarázza. "Mert a zenélés is épp olyan komoly munka, mint bármi más - teszi hozzá Bíró Csilla. - Ha azt nézzük, mennyi időbe telik megtanulni egy zeneművet és felkészülni egy koncertre, ezt nem lehet megkérdőjelezni. Ugyanakkor egy vízszerelőt vagy egy ügyvédet sosem vonnak kérdőre, hogy miért annyit kér, amennyit - szemben az egy-egy koncert díjáról szóló egyezkedésekkel. Ez egy megalázó helyzet - ennek túlélésében próbálok segíteni. Az impresszárió kis túlzással egy kicsit pszichológus is... - folytatja Bíró Csilla. - Az impresszárió és a művész
viszonya nagyon intim
- hiszen az élet minden egyes aprósága közrejátszik a komolyzenében. Nekem tehát mindenről tudnom kell, a művész pedig nagyon erősen meg kell hogy bízzon bennem." Épp e miatt a szoros viszony miatt speciális feladat az impresszárióé - állítja Lőrinczy György. Hiszen ha ez a bizalom nincs meg, akkor hiába minden exkluzív és hosszú távú szerződés, a kapcsolat nem fog működni.
A Starlet hosszú távú céljai között szerepel - a zenészek nevének itthoni, ázsiai, egyesült államokbeli és kanadai ismertté tétele mellett - cserekoncertek és házi koncertek létrehozása is. Előbbi a Zeneakadémiával együttműködésben valósulhatna meg, s két ország tehetséges diákjainak kölcsönös bemutatását jelentené; utóbbi pedig egy régi tradíciót kíván feleleveníteni. A századelőn ugyanis nagy divatja volt - nem is csak "gróféknál" - a magánkoncertek szervezésének és az együttzenélésnek. Bíró Csilla célja ezzel egyúttal a jövő közönségének kinevelése is volna: a zenész vagy zeneszerző közvetlenül beszélne, mesélne az eljátszott műről, ezzel hozva közelebb a közönséghez a komolyzenét (ahogy ez a "mozgalom" a színházban és az irodalomban régóta sikeresen működik).
Lőrinczy a saját tapasztalatai alapján kevésbé optimista a hazai komolyzenei impresszáriók jövőjével kapcsolatban: "A művészeti menedzsmentek fő kliensei ma már nem a művészek, hanem a megrendelők. Sajnos nem jut elég erőforrás arra, hogy egy-egy művész karrierjére lehessen koncentrálni. Még a legjobb fellépti díjak jutalékai sem elegek egy jelentős menedzseriroda fenntartására."
"Magyarországon - egy-két üdítő kivételt leszámítva - még nem alakult ki igazán a támogatás kultúrája - véli Bíró Csilla. - Én azért bízom abban, hogy lesznek olyan 'magyar Mediciek', akik szárnyaik alá veszik az ifjú tehetségeket. Talán a következő generáció jut majd el odáig, ami a nyugati világban már nagyon gyakori: hogy érezzék, ha van miből, segíteni kell. Segíteni pedig lehet akármin - de ha egy mód van rá, az legyen a komolyzene..."
Zenészgázsik
"Muzsikusnak lenni nem egy anyagi befektetés - sokkal inkább lehet a szenvedélybetegséghez hasonlítani, ahol a szenvedély a zene" - állapítja meg dr. Batta András, a Zeneakadémia rektora. Ám ahogy minden szakmában, itt is eltérőek az anyagi lehetőségek, bár kétségkívül megnehezíti a zenészéletet a fellépti díjak változékonysága - tudomásunk szerint Pavarotti volt az egyetlen, aki mindig és mindenhol állandó, kötött áron lépett fel. Magyarországon a szólisták egy estére szóló honoráriuma nagyban függ a művész korábbi sikereitől és versenyeredményeitől, ismertségétől, valamint a menedzsment és a koncertház alkalmi megállapodásától - a legalsó ár nagyjából 100-150 ezer forint, a felső határ pedig a csillagos ég, a legnagyobb világsztárok esetében akár nyolc számjegyű gázsikról is lehet beszélni. (Elgondolkodtató: egy pályakezdő szólista első önálló koncertjére legalább fél évet kell készüljön - amiért bruttó 100 ezer forintot kap, számlára.)
A zenekari tagok az állandó, nagyjából felerészt közalkalmazotti, másrészt pedig különféle módokon (alkalmazotti vagy vállalkozói szisztémában) rendszeresített fizetéseken túl vagy az egyszeri "haknik", projektzenekari fellépések díjaiból, vagy a különböző (például szólamvezetői) pótlékokból tartják fenn magukat. "A Nemzeti Filharmonikus Zenekarban elsősorban nem a kor számít, hanem a beosztás és a végzett munka mennyisége és minősége - így akár egy pályakezdő is kereshet annyit, mint egy idősebb zenekari tag" - mondja a Narancsnak Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója. A kezdő havi fizetés itt bruttó 210 ezer forint, a felső határ (a hegedű tutti) pedig 450 ezer forint. Ehhez jönnek hozzá a pótlékok, melyek egy jobb hónapban akár 300-350 ezer forintra is rúghatnak. Kevésbé jó a helyzet a kisebb zenekaroknál, a fővárosi kezdő átlagfizetés nagyjából bruttó 100-200 ezer forint, Budapesten kívül pedig 100-150 ezer forint - a pótlékok nélkül. Haknizással Magyarországon fejenként átlagosan 15-25 ezer forintot lehet keresni fellépésenként.
A zenetanárok kezdő fizetése átlagosan bruttó 100-120 ezer forint, a Zeneakadémián bruttó 150 ezer - ám ezen a pályán értelemszerűen nem lehet pótlékokkal és igazán jelentős előrelépéssel számolni. Itthon ugyan nincs hagyománya, de Nyugaton elterjedt és elfogadott pénzkeresési forma az utcai zenélés is. Londonban például mindennapos látvány a szmokingos, egyetemet végzett, nyitott hangszertok mellett játszó zenész a metróaluljárókban.
