A szinte legelső kiállítása, 1981 óta a szakmában igen nagyra értékelt fotóművész egy időben a Single Lens (magányos lencse) művésznevet használta, amely sokat elárul alkotói módszeréről. Szilágyi egyéni szabadságát maximálisan óvó művész, még akkor is, ha színházi produkciók, játékfilmek és archívumok számára fotózik. Nem tolakodó riportfotós, hanem visszafogott és érdeklődő, aki előtt úgy nyílnak meg az egyénekbe/helyzetekbe sűrített titkok, a hétköznapok során észrevétlenül elsikkadó csodák, úgy tömöríti össze szem- és képlencséje segítségével a széthulló pillanatokat, hogy a képeken megáll az idő. Munkáihoz semmivel sem jutunk közelebb, ha megkíséreljük beszuszakolni a "lírai riport" vagy a "szubjektív dokumentarizmus" terminus technicusába - Szilágyi képein nem nagyon történik semmi, ártatlanul nézelődő tekintetét követve mégis feltárul egy, a valóság elemeiből építkező, de mégis önálló életet élő képi világ.
Kezdetben a nyolcvanas évek undergroundjának, a szubkulturális lét ismert és ismeretlen alakjainak, lepattant szórakozóhelyeinek, szétbulizott lakásainak lenyomatai jelentek meg a fotóin - elveszett, szerencsétlen, magányos, különc, de nagyon is emberi alakok kontrasztos, sziluettes vagy szórt fényben. A Nessim Galériában kiállított anyag több szálon is kapcsolódik a korábbi munkákhoz; láthatunk portrékat és párképeket, illetve a 2006-ban már bemutatott színes Parti-sorozat néhány darabját. Az ismert, kultikus figurákról készített fotók mellett - a két Petri, a sátáni hatású kontaktlencsét viselő Halász Péter - névtelen, a lét peremén egyensúlyozás súlyosan megélt történeteiről árulkodó portrék (Arc a Ferenciek teréről, Bundás nő) és az egymásra utaltságot versus szabadulni vágyást kifejező párosok, továbbá egy fáradtságot, elkínzottságot, de büszkeséget is sugárzó harmonikus csoport, a Baltazár Színház három fogyatékos művésznője tűnik fel. Lecsupaszított, redukált tónusú, fekete-fehér, statikus képek, melyek szinte önálló életre kelnek - nem csoda, ha Szilágyi méltatói közt igen gyakran találunk írót vagy költőt. Az ezredvégi bacchanáliákról, a frankhegyi technófesztiválokról, cinetrippartikról és fürdőbulikról készült digitális, színes felvételek szakmai értékelése kissé megosztott volt - nem függetlenül attól a pozitív vagy negatív előítélettől, mely az adott interpretátornak a tárggyal kapcsolatos viszonyát jellemezte. Pedig Szilágyi partiképei nem a fényorgiában tobzódó, az önmagából kivetkőző és új percidentitást választó fiatalok melletti vagy elleni állásfoglalások, hanem egyszerre távolságtartó és megértő, a szituációk furcsaságában az esendőséget felmutató, megkomponált fényképek. Az a fotó például, melyen a valószerűtlen sárga, szinte aranykeménységű vízben lebegő férfira és a medence vizére két férfifej kontúros árnyéka vetül, nemcsak szervesen kapcsolódik Szilágyi korábbi képnyelvéhez (pl. a Látókép megállóhely című, 1998-ban megjelent albumban látható fényképekhez), hanem mintegy meg is haladja azt; amit látunk, nem más, mint egy túlvilági pillanatot végtelenné tágító, színes fény-kép.
Míg a Nessim Galériában Szilágyi ismerős képi világát pillanthatjuk (illetve vásárolhatjuk) meg, a Memoartban bemutatott művek meglepetésként hatnak. A falakon nagyméretű, színes tájképek függenek - hideglelősen fenséges hegyek, kopáran meredező sziklaormok, furcsa jégbokoralakzatok, völgyben gomolygó ködpászmák, óriási kövek körvonalára rímelő felhőfoszlányok. Szilágyi szenvedélyes hegymászó, a képek nagy része magashegyi túrák során készült. Profi tájképek minden giccses elem nélkül - az embernek szinte kedve támad túrabakancsot húzni. Kérdés, hogy felfedezhető-e bennük valami "szilágyilenkés" is. Kétségtelen, hogy Szilágyi korábbi képein a táj sosem háttérként funkcionált, hanem teljes jogú képalkotó elem volt. Ha gondosan megfigyeljük a kiállított képeket, felfigyelhetünk egy-egy érzékeny, játékos műre. Például a Dolomitokban, felülnézetből készült fotóra, amely szinte elveszti fényképszerűségét: a fekete és a fehér közötti megannyi szürke tónusátmenet miatt akár grafikának nézhetnénk, a holdbéli tájban csak az apró, piros hegymászósisakok utalnak a fotografikus eredetre. Vagy arra a képre, ahol a háttérben egy irdatlan, szakadékos, sziklás hegyvonulat látszik, a kép előterében pedig egy városi ruhába öltözött, kiskosztümöt, harisnyát és szandált viselő, esernyőt szorongató idősebb hölgy üldögél. Totálisan idegen elemek a legnagyobb természetességgel simulnak egymásba. Az idő megpihent: évmilliárdok olvadnak fel egyetlen pillanatban.
Magasabb szférák, Memoart Galéria, Bp. V., Balassi Bálint u. 21-23., február 28-ig.
Viszonylag új képek, Nessim Galéria, Bp. VI., Paulay Ede u. 10., március 6-ig.
