Fotó

Az összesűrűsödött idő

Szilágyi Lenke két kiállítása

Képzőművészet

Magyarországon a fotóművészet a felsőfokú oktatás, a művészettörténet és a műtárgypiac mostohagyermeke - igen későn, 1985-ben indult be az Iparművészeti Főiskolán a fotó szak, tavaly jelent meg Szilágyi Sándor átfogó fotóművészeti könyvének első része, és ma is csak elvétve találhatunk olyan műkereskedelmi galériát, amelynek kínálata csakis fotókból áll -, ellentétben a nyugati világgal, ahol a kortárs fotográfiának a hetvenes évek eleje óta komoly irodalma és kiépült galériarendszere van. A háttérbe szorított, lesajnált és el nem ismert művészeti ág mégis "kitermelte" a maga egyéni hangú, professzionális fotóművészeit - köztük Szilágyi Lenkét, akinek most egyszerre két kisebb kiállítása látható.

A szinte legelső kiállítása, 1981 óta a szakmában igen nagyra értékelt fotóművész egy időben a Single Lens (magányos lencse) művésznevet használta, amely sokat elárul alkotói módszeréről. Szilágyi egyéni szabadságát maximálisan óvó művész, még akkor is, ha színházi produkciók, játékfilmek és archívumok számára fotózik. Nem tolakodó riportfotós, hanem visszafogott és érdeklődő, aki előtt úgy nyílnak meg az egyénekbe/helyzetekbe sűrített titkok, a hétköznapok során észrevétlenül elsikkadó csodák, úgy tömöríti össze szem- és képlencséje segítségével a széthulló pillanatokat, hogy a képeken megáll az idő. Munkáihoz semmivel sem jutunk közelebb, ha megkíséreljük beszuszakolni a "lírai riport" vagy a "szubjektív dokumentarizmus" terminus technicusába - Szilágyi képein nem nagyon történik semmi, ártatlanul nézelődő tekintetét követve mégis feltárul egy, a valóság elemeiből építkező, de mégis önálló életet élő képi világ.

Kezdetben a nyolcvanas évek undergroundjának, a szubkulturális lét ismert és ismeretlen alakjainak, lepattant szórakozóhelyeinek, szétbulizott lakásainak lenyomatai jelentek meg a fotóin - elveszett, szerencsétlen, magányos, különc, de nagyon is emberi alakok kontrasztos, sziluettes vagy szórt fényben. A Nessim Galériában kiállított anyag több szálon is kapcsolódik a korábbi munkákhoz; láthatunk portrékat és párképeket, illetve a 2006-ban már bemutatott színes Parti-sorozat néhány darabját. Az ismert, kultikus figurákról készített fotók mellett - a két Petri, a sátáni hatású kontaktlencsét viselő Halász Péter - névtelen, a lét peremén egyensúlyozás súlyosan megélt történeteiről árulkodó portrék (Arc a Ferenciek teréről, Bundás nő) és az egymásra utaltságot versus szabadulni vágyást kifejező párosok, továbbá egy fáradtságot, elkínzottságot, de büszkeséget is sugárzó harmonikus csoport, a Baltazár Színház három fogyatékos művésznője tűnik fel. Lecsupaszított, redukált tónusú, fekete-fehér, statikus képek, melyek szinte önálló életre kelnek - nem csoda, ha Szilágyi méltatói közt igen gyakran találunk írót vagy költőt. Az ezredvégi bacchanáliákról, a frankhegyi technófesztiválokról, cinetrippartikról és fürdőbulikról készült digitális, színes felvételek szakmai értékelése kissé megosztott volt - nem függetlenül attól a pozitív vagy negatív előítélettől, mely az adott interpretátornak a tárggyal kapcsolatos viszonyát jellemezte. Pedig Szilágyi partiképei nem a fényorgiában tobzódó, az önmagából kivetkőző és új percidentitást választó fiatalok melletti vagy elleni állásfoglalások, hanem egyszerre távolságtartó és megértő, a szituációk furcsaságában az esendőséget felmutató, megkomponált fényképek. Az a fotó például, melyen a valószerűtlen sárga, szinte aranykeménységű vízben lebegő férfira és a medence vizére két férfifej kontúros árnyéka vetül, nemcsak szervesen kapcsolódik Szilágyi korábbi képnyelvéhez (pl. a Látókép megállóhely című, 1998-ban megjelent albumban látható fényképekhez), hanem mintegy meg is haladja azt; amit látunk, nem más, mint egy túlvilági pillanatot végtelenné tágító, színes fény-kép.

Míg a Nessim Galériában Szilágyi ismerős képi világát pillanthatjuk (illetve vásárolhatjuk) meg, a Memoartban bemutatott művek meglepetésként hatnak. A falakon nagyméretű, színes tájképek függenek - hideglelősen fenséges hegyek, kopáran meredező sziklaormok, furcsa jégbokoralakzatok, völgyben gomolygó ködpászmák, óriási kövek körvonalára rímelő felhőfoszlányok. Szilágyi szenvedélyes hegymászó, a képek nagy része magashegyi túrák során készült. Profi tájképek minden giccses elem nélkül - az embernek szinte kedve támad túrabakancsot húzni. Kérdés, hogy felfedezhető-e bennük valami "szilágyilenkés" is. Kétségtelen, hogy Szilágyi korábbi képein a táj sosem háttérként funkcionált, hanem teljes jogú képalkotó elem volt. Ha gondosan megfigyeljük a kiállított képeket, felfigyelhetünk egy-egy érzékeny, játékos műre. Például a Dolomitokban, felülnézetből készült fotóra, amely szinte elveszti fényképszerűségét: a fekete és a fehér közötti megannyi szürke tónusátmenet miatt akár grafikának nézhetnénk, a holdbéli tájban csak az apró, piros hegymászósisakok utalnak a fotografikus eredetre. Vagy arra a képre, ahol a háttérben egy irdatlan, szakadékos, sziklás hegyvonulat látszik, a kép előterében pedig egy városi ruhába öltözött, kiskosztümöt, harisnyát és szandált viselő, esernyőt szorongató idősebb hölgy üldögél. Totálisan idegen elemek a legnagyobb természetességgel simulnak egymásba. Az idő megpihent: évmilliárdok olvadnak fel egyetlen pillanatban.

Magasabb szférák, Memoart Galéria, Bp. V., Balassi Bálint u. 21-23., február 28-ig.

Viszonylag új képek, Nessim Galéria, Bp. VI., Paulay Ede u. 10., március 6-ig.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van. Az ő kegyei éltetik, ő mozgatja a vezető személyi állomány tagjait, mint sakktáblán szokás a bábukat.