A jó szó gyógyít - Covid-történet, boldog befejezéssel

Van abban bármi meglepő, hogy ha egy beteghez szeretettel szól a családja, ő ettől jobban lesz? A hétköznapi életben nincs. És egy intenzív osztályon? Az orvosok közül is sokan úgy gondolják, hogy ennek nincs is értelme, hisz a beteg úgysem hallja. Az alábbi történet rácáfol erre.

Ötödmagammal ülök egy szobában: Jakubovits Edit aneszteziológus orvos és hipnoterapeuta, Gitta, aki fél éve gyógyult meg a Covid-okozta tüdőgyulladásból, Gitta férje és lánya. Azért gyűltünk össze, hogy elmeséljék Gitta 48 napnyi intenzív osztályos kezelésének a történetét. A szerencsés hazatérés óta számtalanszor beszélgettek róla a családban, de még most is elöntik őket az érzelmek, és szó szerint beleborzonganak az emlékeikbe. Nem szépítik a történetet, és nem hallgatják el azokat a részleteket sem, amelyek fájóak a másik számára. De még mindig árad belőlük a felszabadultságérzet, sugárzik az egymás iránti szeretet, az ember azt érzi, soha nem fognak beleszürkülni a hétköznapokba.

Gittának volt két csípőprotézis-műtéte, egy pajzsmirigydaganata, átültetett vesével él és asztmás. Az 56 éves asszony tavaly október végén kapta el a koronavírust. Eleinte nem lehetett biztos a diagnózisban, mert tesztet nem végeztek nála. Már egy hete várták mintavételre a mentőszolgálatot, de az csak nem érkezett, aztán viszont azért kellett hívni a 112-t, mert fulladt. Az Uzsoki utcai kórházba került, négy napig orrszondán át kapott oxigént, de egyre rosszabbul lett, így felkerült az intenzív osztályra. Mire felértek, már altatásban volt; erre azért volt szükség, hogy a lélegeztetőcsövet fájdalom nélkül le tudják dugni a torkán. November negyedikét írtunk akkor, a belgyógyászati osztályra december 22-én került. A kórházat idén január 4-én hagyta el.

Rémálmok

Az altatásban Gitta végig álmodott, de az álmok és a valóság összefolytak. Álmai helyszíne a kórház volt, szereplői között pedig megjelentek az ott dolgozó orvosok, nővérek, illetve a családtagok. Folytatásos rémálom, amiben minden mindennel egybefolyt – foglalta össze Gitta. A család nem látogathatta őt az intenzív osztályon, mindennap telefonon érdeklődtek a hogyléte felől. „Volt, hogy a lányomat vagy a fiamat kértem meg, hogy telefonáljanak – idézi fel férje, Győző ezt az időszakot –, mert nekem nem volt erőm hozzá. Az orvos letargikus hangját hallani, amint azt mondja, ő most pesszimista, ez nagyon kemény volt.” Hangsúlyozza, hogy nagyon rendesek voltak az orvosok, az ápolók, mindenki mindent megtett Gittáért.

Az altatás alatt is járt hozzá gyógytornász, mozgatták, forgatták, és azokban az időszakokban, amikor kevésbé volt szedálva, kiültették az ágy szélére.

Gitta lányának, Dominikának az ötletére a család üzeneteket írt Gittának, amit beküldtek a kórházba, és ott többször felolvastak neki. Amikor altatásban volt, akkor is. De mindeközben elhangzott olyan orvosi tájékoztatás is, hogy „nagy szerencse kell ahhoz, hogy lekerüljön a gépről”.

Fordulatok

A járványhelyzet alatti szigorú kórházi protokoll miatt természetesen a családnak nem volt szabad bemenni látogatni. Ebben a mindenki számára túlterhelt helyzetben az orvosok mégis bevonták a családot a megoldáskeresésbe, és nem úgy álltak a helyzethez, hogy „ez a mi terepünk, mi gyógyítjuk a beteget”. Győzőnek eszébe jutott Jakubovits Edit, aki hipnoterapeutaként korábban már segített Gittának. (A hipnoterápiáról lásd keretes írásunkat.) Ráírt, mire a doktornő küldött neki egy szöveget, ami alapján össze tudtak állítani egy lelki szempontból támogató hanganyagot. Gitta orvosa ezt kiváló ötletnek tartotta. A család ez alapján felvette a saját üzenetét. A férj többek között azt mondta Gittának, hogy de­cember 15-én lesz a 30. házassági évfordulójuk, nagyon szeretné, ha együtt ünnepelnék. A lánya azt tartotta fontosnak, hogy megnyugtassa az édesanyját: ők jól vannak, és nagyon szeretik őt. Elmondta neki azt is, hogy hol van, és mi történik vele, miért is van most mindez. Beszéltek neki arról az imaláncról is, amit érte indítottak, és amelynek keretében százak imádkoztak érte, gondoltak rá.

 

 

Képünk illusztráció

Fotó: MTI/Balázs Attila

A hanganyagot mp3 lejátszón bevitték a kórházba, ahol november 29-én a személyzet Gitta fülébe dugta a fülhallgatót, és megnyomták a play gombot. És ezt követően nagyon meglepődtek:

nem láttak még olyat, hogy egy érzelmi reakciókat egyáltalán nem mutató beteg sírni kezdjen egy meghallott üzenetre. Gitta pedig elsírta magát.

Ezután úgy döntöttek az orvosok, gégemetszést hajtanak végre, hogy segítsék a mozgathatóságot. Gégemetszést akkor alkalmaznak hosszú ideje géppel lélegeztetett betegeknél, ha reményt látnak arra, hogy hamarosan e nélkül is tud lélegezni. A beteg – egy rövidebb csövön át – ugyanarra a gépre csatlakozik, mintha a torkán át lélegeztetnék, csak így szabaddá válik a szája, tehát ha magánál van, akkor szavakat formálva, hang nélkül tud kommunikálni. Ez a megoldás higiénikusabb is.

Ettől a pozitív fordulattól mindenki megkönnyebbült. Ám öt nappal később azzal hívták fel a férjet, hogy attól félnek, Gitta feladja. Győző emlékei szerint azt mondták neki, hogy Gitta befeszít, amikor forgatni akarják, és próbálja levenni magáról a lélegeztetőgépet. Pedig korábban már fel tudták ébreszteni, és az értékei is jók voltak. Annyi előzménye volt ennek az ijesztő fordulatnak, hogy egy idő után Gitta fizikailag nem bírta hallgatni a beküldött hanganyagot és nézni azt a videófelvételt sem, amelyen a család tagjai beszélnek és integetnek neki, és amelyet már többször látott korábban. Ekkor konzíliumba hívták Jakubovits doktornőt, akiről a családtól szereztek tudomást. Ő orvosként be is mehetett a beteghez.

Jakubovits Edit úgy gondolta, hogy ha már a család nem mehet be, a szakmai tudása mellett őket fogja képviselni Gitta ágya mellett. Leült Győzővel, hogy közösen megpróbálják megfejteni, mi magyarázhatja Gitta ellenkezését a gyógyulással szemben, és hogy kitalálják, Edit mit mondjon neki a család nevében. A doktornő azt mondja, ez volt a legnehezebb része a közös munkának. Végül a következőre jutottak: Gitta nagyon nehéz dolgokon ment már keresztül az életében az egészségromláson kívül is, és a sok műtét, betegség is megviselte. Most ott van az ürességben, egy olyan helyzetben, ahol nincs számára se tér, se idő, se emberi kontaktus. Gépekre van kötve, nincs mellette családtag, ráadásul mindenki beöltözve, maszkban van körülötte, üveg­­plexivel a szeme előtt. Ebből az érzékelési pozícióból értelmetlen, ami történik vele, totálisan és hosszú ideje foglya a helyzetnek. Ez pedig előhívhatja azt, hogy feladja.

Jakubovits innentől a daganatos betegekkel folytatott gyakorlatából merített. Sokszor látta már azt a lelki állapotot, amikor feladják. Ha ilyenkor a család azt mondja a betegnek, hogy „meg kell gyógyulnod, mert te sütöd a világ legjobb rétesét”, vagy mert „a gyereknek szüksége van rád”, az újabb teher a betegnek, és nem könnyít az állapotán. A terápiás attitűd az – ecseteli a doktornő –, hogy megengedjük a betegnek, hogy feladja. Nem fogalmazunk meg elvárásokat, irányokat; azt fejezzük ki, hogy minden legyen úgy, ahogy ő akarja. „Ilyen esetben a daganatos betegek általában kisimulnak. És vagy megnyugodva, békésen meghalnak, vagy pedig erőt merítenek és jobban lesznek – még ha átmeneti időre is.” Gitta férje és a doktornő is ugyanúgy idézik fel kettejük hosszú beszélgetését: Győző nagyon nehezen tudta elfogadni, hogy azt üzenjék Gittának, rendben van, ha feladja. (Utólag pedig Gittának fájt, amikor a férje azt mondta: eljött az a pont, ahol elengedte őt.) A beteg felé másképp fogalmazzák ezt meg, nehogy bántó legyen a feladás elfogadása, ehelyett azt mondják: „Pihenhetsz nyugodtan. Nincs most más dolgod, pihenj, amíg jólesik. Mi szeretünk téged.” Fontos, hogy a beteg ne azt élje meg, hogy olyan dolgokat kérnek tőle (küzdjél, harcolj), amiről úgy érzi, hogy nem tudja megtenni.

A doktornő december 6-án ment be, és arra számított, hogy tud beszélni a beteggel, de Gitta csukott szemmel feküdt, semmire nem reagált, és a gép lélegeztette őt. A doktornő simogatta a kezét, és azt mondta neki, amiben megállapodtak Győzővel. Úgy jött el a kórházból, hogy Gitta a leghalványabb reakciót sem mutatta.

Ám másnap felébredt, és már nem akarta kiszedni magából az életet biztosító csövet.

Gitta belső élményei a következőképpen alakultak: „A rémálmaim véget értek. Snitt, minden teljesen megváltozott, egy tengerparton sétáltam egy hosszú fehér ruhás emberrel. Úgy éreztem, hogy már régebb óta beszélgetek vele, de csak a beszélgetés végére emlékszem: azt kérdezte, miért vagyok itt. Azt válaszoltam, hogy nem bírom ezt a sok szenvedést, műtétet meg mindent, mindenkinek csak púp vagyok a hátán, de annyira szeretem a családomat, hogy részese akarok lenni az életüknek. Ezt a beszélgetést valahogy el tudom különíteni az álmoktól. Nem álmodtam, hanem megéltem, de ezt a különbséget nem tudom elmagyarázni. Nagyon mély nyugalom, béke és szeretetérzés volt bennem. Semmi más. A férfi azt felelte, hogy akkor rossz helyen vagy, akkor nem erre kell jönni, menj és szeresd őket. És mintha hátulról meglöktek volna, messzire kerültem, és már távolról hallottam a férfit: minden rendben lesz. És csak nyugalmat, szeretetet éreztem, le sem lehet írni. Még most is beleborzongok, ahogy mondom.” Gitta azt mondja, hogy mintha a férfi szavai és aközött, amiket a doktornő mondott neki, lett volna hasonlóság vagy átfedés. Jakubovits doktornőnek ez ismerős: volt, hogy műtét közben tettek az altatásban lévő beteg fülére ezzel a szuggesztív kommunikációs technikával készült hanganyagot, ő pedig azt mondta a műtét után, hogy Istennel beszélgetett, és körülbelül azt mondta fel Isten szavaiként, ami a hanganyagban volt.

Gittának ezt követően rohamosan javultak az eredményei. Mivel az idő számára nem volt követhető, nem megállapítható, hogy vajon egybeesett-e a doktornő látogatásával a rémálmok megszűnése, mindenesetre többet nem jöttek vissza.

Módosult tudatállapot, szuggesztió, hipnózis

A módosult tudatállapotot mindannyian jól ismerjük, de nemcsak onnan, amikor berúgunk, hanem ha futunk, alszunk, ha szerelmesek vagyunk, szexelünk, vagy ha nagyon belemerülünk valamilyen tevékenységbe (flow állapot). Vészhelyzetben stresszhormonok szabadulnak fel, amelyek hatására a tudatállapot módosul, megnő a társas támasz iránti igény és a szuggesztiókra való fogékonyság. A szuggesztió olyan üzenet, amire önkéntelen módon reagálunk, és az üzenet mögöttes tartalma is hatással van ránk, miközben a kritikus gondolkodás háttérbe szorul. Azért szokták mondani, hogy ha valakinél az a helyzet, hogy az orvos esetleg súlyos betegség diagnózisát fogja vele közölni, akkor mindenképpen vigyen magával hozzátartozót, mert ő maga nem a mindennapi, kritikus, felnőtt gondolkodás módjával lesz jelen; ilyenkor minden szuggesztív erővel bír, az elhangzó szavak mellett az orvos érzelmi állapota, a viselkedése, de a környezet is. Éppen emiatt pedig nem úgy fog működni a kognitív befogadókészsége, mint általában. Lehet, hogy megjegyez olyasmit, ami el sem hangzott, de a közlő érezte, gondolta, ugyanakkor nem emlékszik fontos szavakra, mondatokra. Ez az állapot kiemelten jellemző az olyan helyzetekben, amikor az életünk veszélyben foroghat. Az intenzív osztályon fekvés egyértelműen ilyen helyzet.

A hipnózis szándékosan kiváltott módosult tudatállapot, ami az elme spontán működését használja fel, hiszen ismeri ennek törvényszerűségeit. A hipnotikus állapot rövid ideig tartó, intenzív információfeldolgozást és -értelmezést tesz lehetővé. Ezért orvosi hipnózissal a megfelelő szakmai szabályok betartásával, a páciens érdekeit szem előtt tartva gyógyító hatást lehet kiváltani. Kutatásokkal igazolták, hogy ha például égési sérülteknek a „hűvös” és „kellemes” érzetet sugallják, és segítik ezt át is élni, akkor megelőzhető a mély szövetrétegek lelökődése, a gyulladás és az ödéma. A hipnózisban – szemben az alvással – a tudat megtartott, a másik emberrel képesek vagyunk beszélgetni, és az akarati működést is be tudjuk kapcsolni. A hipnózisban történtekre emlékszünk, és nem vagyunk „kifordíthatók magunkból”, mert legmélyebb morális meggyőződésünket nem tudja megváltoztatni. Ám azáltal, hogy a hipnotikus állapotban elménk tudatos és tudattalan része jobban összekapcsolódik, meg tudjuk mozdítani rejtett erőtartalékainkat, megélhetjük, hogy képesek vagyunk tenni magunkért a legkiszolgáltatottabb helyzetben is.

Ők is emberek

Az „elengedés napja” fordulópont volt a kórházi eljárásban is: beengedték Gittához a családtagokat, egyszerre persze csak egyet, és csak akkor, amikor alkalmasnak látták. Dominika volt az első a családból. Gitta már messziről megismerte őt, amikor még 5 méterre, üvegfallal elválasztott térben állt tetőtől talpig szkafanderben, és még a szeme előtt is műanyag volt.

Ahogy észrevette a lányát, felragyogott a szeme és két percig zokogott örömében.

Az asszony december 22-én került a belgyógyászatra. Addigra már egyedül fel tudott állni, és segítséggel egy-két lépést is tudott tenni. Tíz nappal korábban, férje első látogatásakor még épp csak a lábujját tudta mozgatni. Hiába akarta a férje kissé masszírozni a végtagjait, nem volt mit, Gitta csont és bőr volt, izom sehol.

„A hozzátartozók számára gyakori látogatást biztosítottunk, így hangulati állapota, együttműködése tovább javult” – áll a semleges megfogalmazás az intenzív terápiás osztályról való elbocsátáskor kiadott zárójelentésben, pedig itt a kórház olyasmit tett, ami Jakubovits tapasztalata szerint ritka és ünneplendő: abban a durva leterheltségben, amit a járványhelyzet okozott, el tudtak térni a megszokottól, és új utakra merészkedtek. Szerettünk volna beszélni az érintett orvosokkal, ápolókkal, de erre nem kaptunk engedélyt a kórház vezetésétől. Gittáék azt mondják, nagyon nagy szeretet vette őket körül a kórházban, és még az orvosok mondtak hálát a családnak. Az asszony, akinek időbe telt, hogy újra egyértelműen meg tudja különböztetni a valóságot a belső élményeitől, először azt hitte, hogy a köszönet az álmaiban történteknek szól. Egy hónappal azután, hogy Gitta hazament, felhívta őket az egyik orvos az intenzív osztályról, hogy érdeklődjön a hogyléte felől.

Gitta hangját meghallva kihangosította a telefonját, mert ott volt szinte az egész osztály, mindenki kíváncsi volt.

Gitta története rávilágít arra, hogy a teljesen kiszolgáltatott páciens családja még akkor sem annyira tehetetlen, mint amennyire tűnik, amikor a járványhelyzet miatt egyedi kérelem kell ahhoz is, hogy egy jó szót szóljanak a szeretett családtaghoz. A beteg és a gyógyító team együttműködésének önmagában is van gyógyító ereje. A családtagok hangjának, hát még fizikai jelenlétének olyan hatása van, amit gépek, gyógyszerek nem okvetlenül tudnak előidézni – de a műszerek is ki tudják mutatni. Míg ezen az intenzív terápiás osztályon eleinte hallani sem akartak arról, hogy mp3-as lejátszókat tegyenek a betegek fülére, megtapasztalták, hogy ez, még ha nekik pluszfeladatot jelent is, mégis segítség. Ahogy a hozzátartozók látogatása is. Ezt az élményt köszönték meg az orvosok a családnak. Valamint Gitta élni akarását, mert e nélkül ők hiába dolgoztak volna. Így viszont ők is megélhették, hogy egy kevéssé jó állapotból indult Covid-beteg a saját lábán, mosolyogva hagyja el a kórházat.