Dokumentumfilm

A szakadék fölött

Bakony Alexa: Tobi színei

Kritika

Nyilván szomorú aktualitást ad e műnek, hogy a Fidesz a Jobbik elszánt asszisztenciájával átvitte hírhedt, s nyugodtan mondhatjuk, egész Európát megrázó törvényjavaslatát.

A zamatos putyini jegyeket hordozó törvény értelmében tilos bemutatni a homoszexualitást vagy a transzneműséget (illetve az öncélú szexualitást) tizennyolc éven aluliak számára, s ebbe szigorúan beletartozik az iskolai szexuális felvilágosítás is (egy olyan országban, ahol a biológiai és szexuális műveltség mértéke alapjáraton is a béka feneke alatt tanyázik). Arról, hogy mindez hogyan mélyíti az LMBTQ-közösség és a ciszheteró emberek közötti szakadékot, már sokan, sok helyen írtak és beszéltek. Még arról is, hogy mit tesz egy queer fiatallal, ha példaképek, megbízható információk és elfogadó közeg hiányában nő fel.

A Tobi színei mintha valóban egy pontokba szedett, tételes reakció lenne a közelmúlt fejleményeire, ám a didaktikus hangvétel nem is állhatna távolabb Bakony filmjétől. A rendező olyan közel hozza kétségekkel küzdő, szeretetre méltó szereplőit a nézőkhöz, amennyire csak lehet, és a sokak számára bizarr nyugati huncutságnak tetsző identitáskeresést egy végletekig személyes, mélyen átélhető keretben meséli el. Egy ponton a főszereplő Tobi édesanyja bográcsozás közben magyarázza egyik szomszédasszonyának, hogy a környezetükben bizony bárki lehet meleg, még a buszsofőr is. Gyermeke útkeresése megmutatta neki, hogy a szexuális orientáció és nemi identitás kérdései nem egy kisebbség magánügyei – érintik a nagyrészt ciszheteró családtagokat, barátokat és a társadalom többi tagját, akikkel valahogyan együtt kellene élni. Tobi a szabolcsi Gyulatanyán él, messze a nyugati nagyvárosoktól, de még Budapesttől is. Érettségire készül, edz, a barátaival lóg, miközben a nem- és névváltoztatás bürokratikus útvesztőin próbálja átverekedni magát, hogy Jázminból végre Tóbiás lehessen. Szülei igyekeznek mindenben segíteni – a film egyik megható jelenete, amikor mindhárman az apró konyhaasztal köré gyűlve silabizálják a vonatkozó űrlapokat. Ez már a sokadik állomás, amint Tobi meséli, több előbújáson van már túl: először biszexuálisként, majd leszbikusként, pánszexuálisként, transzként és nem binárisként is meghatározta magát. Ez a fokozatos, kitérőkkel tarkított identitáskeresés a queer tapasztalat szerves része, de a hagyományos nemi szerepek keretrendszerében élő embereknek idegen.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.