Gerevich András

A legnehezebb kamasznak lenni

Vallomás az ifjúkori szerelmekről  

  • Gerevich András
  • 2021. június 23.

Publicisztika

Tízéves voltam, amikor utoljára valami olyasmit éreztem lány iránt, amiről gyerekfejjel azt hittem, szerelem. Dublinba költözött a család, és bár anyu próbált tanítani, fegyelmezetlen gyerek voltam, így minimális nyelvtudással kezdtem az évet az angol nyelvű iskolában.

Volt egy lány az osztályban, Susan, aki minden rezdülésemre kedvességgel reagált. Ha bármikor fel kellett szólalnom, mélyen a szemembe nézett, így bátorított. Sokszor találkozott a tekintetünk. Aztán egyszer valakinek elárultam, hogy Susan tetszik nekem, ez a valaki persze rögtön körbe is kürtölte. A korábbi varázs megtört, elvesztettem Susan figyelmét.

A következő gyermeki fellángolást már egy fiú, Lucas iránt éreztem, tizenkét éves koromban. Igazából fogalmam nem volt, mi ez, csak azt tudtam, hogy izgalomba jövök a társaságában. Sokat gondoltam rá és képzelődtem róla, bár ezek még teljesen ártatlan fantáziálások voltak. Lucas bunyós srác volt, minden verekedésből kivette a részét, és maga a gondolat, hogy birkóznék vele magam is, bénító érzelmi káoszt kavart a fejemben. Az sem volt még előttem világos, hogy Lucas megjelenésével a lányok egyre kevésbé érdekeltek. A belső összevisszaságot próbáltam titkolni, a fantáziákat nem tudtam értelmezni, de mindez komoly érzelmi hullámzást keltett bennem, s befolyásolta a viszonyomat másokkal is; a többiek furcsa és kiszámíthatatlan gyereknek láthattak. Nehéz időszak volt. Vonzódtam a többi srác teste iránt a tornaöltözőben, de le is bénultam ettől az érzéstől, nem tudtam magamban definiálni, mi játszódik le bennem. Sejtéseim voltak, de biztos érzéseim vagy érzelmeim egyáltalán nem. A megfelelő fogalmakat vagy szavakat sem ismertem. Maradt a végtelen zavarodottság.

Érzelmi káosz

Ismertem az elvárásokat, a viselkedési normákat. Hogy a fiúknak a lányok tetszenek, a szerelem férfi és nő között szövődik. Meg akartam felelni ezeknek a szigorú törvényeknek, s nem is vontam kétségbe, hogy ezek a szorongató titkos érzések és gondolatok mindennek ellentmondanak. Két szinten éltem az életemet: megpróbáltam lehasítani az ösztönösen tomboló érzelmeimet a hétköznapok forgásáról. Próbáltam lányokkal járni, udvarolni nekik, és róluk beszélni a haverok társaságában. Ráadásul ezeket teljesen őszinte gesztusként éltem meg, olyannyira sikerült magam elől is elrejteni azokat az érzéseket, hogy magam is azt hittem, ez valóban én vagyok. De Lucas, bár nem lettünk soha közeli barátok, két éven át mégis fontos szerepet töltött be az életemben.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.