Interjú

„A kiégés dupla költség”

Kánya Kinga szociológus

Lélek

Az esélyegyenlőségért folyó civil munkában is aktívan részt vevő szociológus egy ideje a gyásszal és a veszteségélménnyel foglalkozik. A gyerekgyászról szóló kiállításról, a Kár című közösségi színházi előadásról és a kiégés elleni védelemről beszélgettünk vele.

 

Magyar Narancs: „A változás életünk természetes dinamikája” – szól a mottód. Hogyan viszonyulnak az emberek a változáshoz?

Kánya Kinga: Van egy idealizált elképzelésünk arról, hogy a változásnak az a funkciója, hogy elérjünk egy boldog pillanatot, amelyet utána állandósítani lehet – ez azonban magának a változásnak a megszűnése.

MN: A jó is változhat.

KK: A csalódással és a „kezdhetem elölről” érzésével. Ezért elengedhetetlen, hogy meg tudjuk változtatni az attitűdünket a változással kapcsolatban, mert akkor kevésbé hullámvasút-szerűen éljük meg azt. Megismerhetjük a ritmusát, megláthatjuk, hogy milyen lehetőségeket rejt, és így kialakulhat a viszonyunk a saját változásainkhoz is, amelyre egyébként több ráhatásunk van, mint gondolnánk. Teljesen más szempontokat hoz be az életünkbe ez a típusú hozzáállás, nem sodródunk, nem érezzük magunkat kiszolgáltatottnak, mert eligazodhatunk a folyamatban. Valami ilyesmit próbálok közvetíteni azoknak, akik az életük változásai kapcsán kérnek segítséget.

MN: Ezek szerint minden változás természetes? Vagy a megélésünktől függ?

KK: Vannak olyan változások is, amelyekre nincs hatásunk. A gyász is ilyen, pont ezért nem tudunk vele mit kezdeni.

MN: Téged a változásnak miért a veszteségekkel kapcsolatos része kezdett el jobban, kutatásszinten is érdekelni?

KK: Sok olyan társadalmi ügyben és érintett csoportokkal dolgoztam – hátrányos helyzetű emberekkel, különböző élethelyzetben lévő nőkkel, megváltozott munkaképességű embe­rekkel vagy fogyatékossággal élőkkel –, s ennek során sokféle veszteséggel találkoztam. Rájöttem, hogy ha ezekkel nem tudunk érdemben foglalkozni, akkor lehetünk nagyon elhivatott aktivisták, lehetnek nagyon jó céljaink, képesek lehetünk ugyan sok mindent adni, de valami hiányozni fog. Az egyik családtagomnak segítettem egy haláleset után gyászcsoportot keresni, és azt éreztem, most már elkerülhetetlen, hogy én is megtanuljam a gyászcsoportvezetést, hogy képes legyek egy kicsit jobban feltárni a különféle veszteségek sajátosságait.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.