Magyar Narancs: Önnek és a legénységének sikerült visszavernie egy támadást a szomáliai vizeken.
El Szajed Háder: A Wadi El Arab nevű hetvenezer tonnás hajót vezettem, búzát szállítottunk. Greenwichi idő szerint 7.40-kor motorcsónakok tűntek fel a horizonton, a hajó mellé akartak kerülni, és megpróbáltak felmászni az oldalán, hogy a fedélzeten megbénítsák a legénységet. A tengeren körülbelül négy mérföldről lehet észrevenni bármilyen közeledő járművet, ezek a hajók pedig igen gyorsak és kicsik, egy teherhajónak esélye sincs, hogy lerázza őket. Két dologban is szerencsénk volt: egyrészt már amikor beléptünk a veszélyes szakaszra, teljes készenlétben állt a legénység, az őrség számát megdupláztuk, valamint az összes tűzoltócsövet a hajó oldalaira irányítottuk. Az őrség jelezte, hogy kalózok közelítenek felénk motorcsónakokkal, s amikor mellénk értek, RPG-vel (orosz gyártmányú gránátvető - a szerk.) jelezték, hogy meg kellene állnunk. Nem álltunk meg. A legénység nem veszítette el a lélekjelenlétét, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy a kalózok ne tudjanak felmászni a hajóra: nagy nyomású vízzel próbáltuk megakadályozni őket ebben, miközben ők gépfegyverrel lőtték a hajó fedélzetét. Jómagam a hajót Port Said irányába fordítottam úgy, hogy a lehető legkisebb felületet kínáljam a kalózoknak, és kiadtam a parancsot a vészjelző rakéták fellövésére. Egy kalóztámadás során a legfontosabb tényező mindig az idő. Ha tudunk elegendő időt nyerni ahhoz, hogy valaki feleljen a vészjelzésünkre, a kalózok terve meghiúsul. Ezért mondom, hogy szerencsénk volt: a német Karlsruhe hadihajó harmincöt-negyven percre volt tőlünk, és rádión jelezték, hogy jönnek. Amint elhangzott az üzenetük, a kalózok azonnal felhagytak a támadással. Egy tisztem sebesült meg az incidens során, keresztüllőtték a lábát. Ha van tanulság, amit az én esetemből levonhatunk, az az, hogy a kalózok komoly kommunikációs bázissal rendelkeznek, és gyakorlatilag katonai pontosságú támadásokra képesek, de nem kockáztatnak.
MN: A jelek szerint egyelőre nincs megoldás arra, hogyan lehetne kivédeni egy esetleges támadást egyedül a teherhajókkal.
ESH: Elképzelések vannak, hogy mit lehetne tenni, de konkrét lépést még egyetlen állam sem tett annak érdekében, hogy alapvetően felszámolja a szomáliai kalózkodást, azon kívül, hogy néhány hadihajót a térségbe irányítottak. Ám ez nem sokat ér. A szomáliai vizek ugyanis elég nagy kiterjedésűek, nehéz annyi hadihajót állomásoztatni a térségben, hogy időben odaérjenek minden támadáshoz. A kalózoknak voltak ugyan veszteségeik, de úgy tűnik, hogy már a flotta sem elég elrettentő erő. Túl sok pénz van ebben, szerintem a kalózkodás Szomália egyik legjövedelmezőbb bevételi forrása.
MN: Szó volt arról, hogy a nagy kereskedelmi hajóknak konvojban kellene haladniuk ezeken a veszélyes vizeken.
ESH: A konvoj járható útja lenne a kalózok kivédésének, hiszen a kalózok nem kockáztatnak. De gondolom, tudja, hogyan néz ki egy konvoj: elöl egy-egy hadihajó, utána a hajók libasorban, teljes készültségben. Ezzel azonban az a probléma, hogy egy adott ponton kellene várakoztatni a hajókat, amíg össze nem gyűlik az elegendő létszám a formációhoz. Gondoljon bele, hogy ez akár többheti csúszást is jelenthet a rakományok leszállításában, ráadásul a várakozó hajók biztonságáról is gondoskodni kellene. Ha a dzsibuti szerződéshez (lásd keretes írásunk) hasonlóan az érintett államok bele is mennének, hogy közösen haladjanak konvojban, az mindenki számára jelentős többletkiadással járna. Az sem mellékes kérdés, hogy melyik állam adná a hadihajókat és a működésüket ki finanszírozná. Én személy szerint mégis azt gondolom, hogy ez lenne a jó megoldás.
MN: Arról is zajlottak viták, hogy esetleg fel kellene fegyverezni a teherszállító hajók legénységét kézifegyverekkel. Ez nem tűnik túl drága megoldásnak.
ESH: A nemzetközi szerződések tiltják, hogy kereskedelmi hajók fedélzetén fegyver legyen. Ha jól tudom, egyedül az Egyesült Államok hajóinak lehet fegyver a fedélzetén. Nem mondom, hogy én személy szerint nem lőttem volna a kalózok közé, amikor megpróbálták megcsáklyázni a hajómat, de egyetlen felelős cég sem vállalhatja, hogy a legénysége tűzharcot vívjon az óceán közepén. Nem arról van szó, hogy a legénység nem tudná megtanulni megfelelően használni a fegyvereket, egyszerűen a jelenlegi helyzetben a kalózok túl komoly tűzerőt jelentenek ahhoz, hogy egy több ezer tonnás rakománnyal haladó hajó kockáztassa, hogy komoly sérüléseket szenvedjen. Mondok egy példát: tegyük fel, hogy olajat szállítunk egy tankerrel. Ön megkockáztatná, hogy esetleg olyan sérülések érjék a hajót, hogy az összes olaj a tengerbe ömöljön? Márpedig ha elkezdünk komolyan tüzelni a kalózokra, ők vissza fognak lőni. S mivel egy-egy sikeres portyázás után minimum tízmillió dollárnyi zsákmánnyal térnek viszsza, nem kételkedhetünk abban, hogy van mivel visszalőniük.
MN: Szinte minden hónapban történik incidens a térségben. Hogyan hat ez a legénységre?
ESH: Több kereskedelmi cég szembesül azzal, hogy nincs elég ember azokra a hajókra, melyek keresztülhaladnak ezeken a vizeken. Vannak, akik egyszerűen megtagadják, hogy ilyen szolgálati körülmények között dolgozzanak. Más cégeknél hallottam, hogy ebből komoly problémáik voltak, az enyémnél még szerencsére nem fordult elő ilyesmi. Mindemellett meg tudom érteni azoknak az indokait is, akik nem vállalják: senki sem szeretne fogságba esni vagy meghalni. Ne felejtse, hogy ha túszul ejtik a legénységet, akkor akár hónapokon keresztül is eltarthatnak a tárgyalások, ők pedig teljes mértékben ki vannak szolgáltatva. A kereskedelmi cégek inkább veszélyességi pótlékot fizetnek a tengerészeknek, mintsem új legénységeket kelljen toborozni, mert ez még jelentősebb pénzkiadással és időkieséssel járna.
MN: Önnek megfordult a fejében, hogy inkább kihagyja a veszélyes vizeket?
ESH: Képtelen lennék rá, hogy felhagyjak a hajózással, még a növekvő veszély ellenére is. Egyszerűen nem bírnám sokáig a szárazföldön, ráadásul érzelmi szálak kötnek a cégemhez. Itt kezdtem, innen szeretnék nyugdíjba menni, nem hagyhatom cserben őket. A nagy hajózási cégek egyébként mindent elkövetnek, hogy csökkentsék a veszélyt, illetve hogy a túszul ejtett tengerészek hazatérjenek.
MN: Úgy érti, fizetnek értük?
SH: Nem nagyon van más megoldás, bár én is osztom azt a nézetet, hogy nem szabadna szóba állni a kalózokkal, mivel minden egyes tárgyalás csak erősíti a pozíciójukat. Fizetni sem volna szabad, de könnyű úgy beszélni, ha ismeretlen emberekről tárgyalunk. A túszul ejtett tengerészek azonban közeli munkatársak, barátok, férjek és apák. Nem mondhatja senki sem a családoknak, hogy nem követnek el mindent, hogy épségben hazaérjenek. A gyakorlat nem fog változni addig, míg egy nemzetközi összefogás keretében fel nem számolják a part menti kalózvárosokat. Mert ezek már lassan tényleg olyanok, amilyen Port Royal volt régen.
Kódex
Az egyre erősödő kalóztámadások visszaszorítása érdekében idén januárban, Dzsibutiban 17 ország fogadott el egy "etikai kódexet" (Code of Conduct), amely a kölcsönös segítségnyújtás mellett a technikai és harcászati együttműködést is magában foglalja. Az aláírók egy közös információs központ létrehozásáról is megállapodtak, ahonnan nyomon követhetnék a hajók mozgását, így növelve a segítségnyújtás esélyeit. Működő modellről van szó, ugyanis az indonéz szigetvilágban hasonló céllal létrehozott központ hatékonynak bizonyult a kalózok elleni harcban.
