„Az első légi riadónál még pánikba estem” - Steiner Kristóf

Lélek

Hét éve hagyta el Magyarországot, és nincs honvágya. Izraelben nem szavazhat, itthon nem szeretne. Steiner Kristóffal a bulvármédiáról, a tel-avivi hétköznapokról és a szabadtéri szexpózokról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Láthatóan zavarban vannak az újságírók, ha röviden jellemezni kell téged. Ilyeneket írnak, hogy „a Viva Tv egykori műsorvezetője”, „a leghíresebb magyar vegán”, „meleg kabbalista celebritás”. Te hogyan jellemeznéd magad?

Steiner Kristóf: Legtöbbször azt mondom, hogy író, újságíró, popkultúra-szakértő. Persze a többi is igaz, nincs velük bajom, és lehetne még folytatni a sort: szerkesztő, blogger, idegenvezető. Amikor gyerekként megkérdezték tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, mindig azt válaszoltam, hogy mesélő. Alapvetően történetmesélőnek, storytellernek tartom magam, aki a saját és mások érdekes történeteit a nagyközönség elé tárja újságban, könyvben, tévében, akárhol.

MN: Sokat beszélsz arról, mennyire fontos neked a kabbala tanítása. Hogyan találkoztál vele?

SK: Apukám, aki egyébként buddhista volt, nagyon szerette Martin Bubert, és sokat mesélt nekem a Haszid történetekből. A haszidizmus alapjai pedig hasonlóak a kabbalához, tehát ha így vesszük, már gyerekként közel kerültem hozzá. De a nagy találkozás később jött el. Éppen nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben, komoly étkezési zavaraim voltak, először anorexiás, utána bulimiás lettem, és hiába jártam pszichiáterhez, szedtem gyógyszereket. Akkor egy könyváruházban a kezembe vettem egy kabbaláról szóló könyvet, aminek egy Madonna-idézet volt az elején. Aztán amikor Izraelbe költöztem, az egyik első utam a kabbalaközpontba vezetett.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Mire jutottál, mi vezetett a betegségedhez?

SK: Hedonistaként hajlamos vagyok a függőségre, szeretek utazni, bulizni, szociális életet élni, és felháborít, ha korlátok közé akarnak szorítani. Idővel átestem a ló túloldalára, és az élvezet hajszolása átcsapott önbüntetésbe, konkrétan bulimiajunkie lettem. Levezettem az élő műsort a Vivában, telezabáltam magam, aztán otthon rendeltem egyik kaját a másik után, már mozdulni se tudtam, sorban mondtam le a találkozókat. Sokan azt hiszik, hogy a bulimia passzióbetegség, de tévednek. Azért lettem bulimiás, mert nem tudtam megemészteni, ami velem történik – akkor jöttek rám rohamok, amikor hazugságokat írtak rólam, vagy olyasmit, amivel semennyire sem tudtam azonosulni. Úgy éreztem, nem tudom kontrollálni, mivel hozzák összefüggésbe a nevemet. Holott az embernek fizikailag és lelkileg is bíznia kell abban, hogy képes mindent megemészteni, ami történik vele – ezt az egyensúlyt igyekszem megtalálni. Nem könnyű ismertnek lenni, nem véletlenül mennek rá erre emberek, és nekem még mindig könnyebb volt azokhoz képest, akiket hirtelen kap fel a sajtó, pár hónapig minden róluk szól, fél év múlva pedig alig emlékszik rájuk valaki. Úgyhogy én hálás vagyok, és tudok rajta szörfölni, de folyamatos energiabefektetést igényel ennek a kezelése.

MN: Hét éve élsz Izraelben. Miért hagytad el Magyarországot?

SK: Az elhagyni egy kicsit drámai megfogalmazás, de el akartam menni. Azt éreztem, hogy nem vagyok ide való, talán azért is, mert elég megosztó szerepkörbe navigáltam magam. De mindig is úgy gondoltam, hogy nem maradok örökre itt. Tel-Aviv úgy jött a képbe, hogy a Budapesten tanuló izraeli barátom elvitt oda, és teljesen beleszerettem a városba. Sok helyen jártam a világban, de kevés helyen éreztem magam annyira otthon. Az egy dolog, hogy mindig jó idő van és vegánként maga a mennyország, de azt is szeretem benne, hogy közel van a tűzfészekhez, ezért rákényszerít, hogy folyamatosan a legkülönfélébb emberekkel kommunikáljak, és mindent több szempontból átgondoljak. Izraelben egyébként furcsa szerepben vagyok: a zsidóknak nem elég zsidó, a liberálisoknak túl cionista, de ez engem nem zavar. Pár nap után erős honvágyat érzek Tel-Aviv iránt, míg Budapestre nem szoktam visszavágyni. A gyökereim itt vannak, és hálás vagyok azért a figyelemért, amit itt kapok, de most elég kemény kihívás hetekig itt lenni.

MN: Miért?

SK: Itt olyan dolgok is kicsapják a biztosítékot, ami külföldön teljesen normális. Tel-Avivban senki nem szól amiatt, mert piercing van az orrodban és még 35 évesen sem azt csinálod, amit a társadalom elvár tőled. Sétálhatsz fürdőruhában vagy burkában, ez természetes. Budapesten viszont a mai napig megkérdezik tőlem, intellektuális körökben is, hogy miért kell utcára vonulni kamionokon, segget riszálva.

MN: A celeblét elől is menekültél?

SK: Az biztos, hogy az ismertségem túlnőtt az eredeti elképzeléseimen. Mindig is exhibicionista voltam, de eljött egy pont, amikor meg kellett kérdeznem magamtól: mi történhet legjobb esetben, ha benne maradok a magyar celebmédiában? Kapok egy vetélkedőt vagy egy celebrealityt. Nincs ezekkel baj, de engem felemészt, tönkretesz. Jobban szeretek többféle gondolatot behozni a munkámba, mint amennyit a kereskedelmi média megenged. Magával a celebléttel nem volt problémám soha.

MN: Akkor mivel volt?

SK: A bizniszben dolgozó emberekkel. A bulvármédia fogyasztói és a világuk mindig is érdekelt, maga a populáris kultúra is vonz, de a rendszer működtetőivel, a producerekkel, műsorkészítőkkel voltak nézeteltéréseim, mert teljesen mást akartak, mint én. Nekem meggyőződésem, hogy a kereskedelmi médiát lehet fantasztikusan jól csinálni, sokkal több kultúrát, művészetet lehetne bevonni, lehetne olyan műsorokat készíteni, ahol valós embe­rek valódi dolgokról is megnyilvánulnak. De sajnos itthon még nincs jelen ez a szemlélet, és inkább írnak cikket abból, hogy kutyaszittert keresek Facebookon, azzal a címmel, hogy Nem fogod elhinni, kit akar megszerezni Steiner Kristóf.

MN: Mégis elég gyakran szerepelsz a bulvármédiában, legutóbb egy celebhíradóban láttam rólad egy kétperces szpotot.

SK: Én az ilyen szereplést lehetőségnek fogom fel arra, hogy a vegánságról, melegségről, Izraelről beszélhessek, ha csak pár szót is. Mert ha csak egy ember elgondolkozik, hogy a vegánok, melegek vagy mondjuk a kínai meztelenkutya-tulajdonosok nem is olyan elítélendők, akkor már jól jártunk.

MN: Hiszel abban, hogy ezek az üzenetek átmennek egy celebhíradóban?

SK: Abszolút. Az apukám szokta mondani, hogy ha valaki csal a kártyában, akkor az nem a játékot kompromittálja, hanem a csalót. Ha én részt veszek egy műsorban, amiből egy másik celeb nem tud kihozni semmit, az az ő dolga, de nekem minden egyes fórum – a jobboldali politikai gyűléstől a liberális tüntetésen át egy nagyinterjúig – megnyilvánulási lehetőség. És én mindenhol ugyanazt hozom, akkor is, ha 25 szexpóz a szabadban címmel cikket írok a Cosmopolitannek. Én ezt is élvezem, stílusgyakorlatnak fogom fel.

MN: Eszedbe jut néha, hogy jó lenne kikapcsolni egy hétre azt az állandó nyilvánosságot, amiben élsz?

SK: Előfordul. Évente kétszer négy-öt napra ki is vonulok ebből, de többet nem tehetnék meg. Nem is bánom annyira, mert hálás vagyok ennek a nyilvánosságnak. Sok olyan ember van, aki fantasztikusan tehetséges, nálam sokkal tanultabb, mégis kénytelen olyan munkahelyen dolgozni, ami nem teszi boldoggá. Én meg utazgatok a világban, emberekkel beszélgetek, akik érdekelnek.

MN: De erre majdnem rámentél. „Nem kellett volna elmennem kurvának” – mondtad egy interjúban.

SK: Volt, hogy így éreztem, igen. De nem általában a celeblét darált be, hanem amikor olyat követeltek tőlem, ami szerintem a szerződésen és az én személyes határaimon is túlment. A Viva PR-osztályának akkori vezetője például azt mondta, hogy felejtsem el a melegségem felvállalását, mert a Story magazin soha nem fogja bemutatni Steiner Kristóf és párja lakását. Ilyen helyzetekben gondoltam arra, hogy úristen, mit írtam alá. De a következő gondolatom az volt, hogy leszarom, mit mondanak. Az Ezek megőrültek című Tv2-s műsorban tojásokat kellett volna eltörni a fejemen, arra is nemet mondtam, el is mondtam a műsorban, hogy miért – ugyanazért, amiért vegán is vagyok. Ezt persze kivágták, a bulvármédia meg úgy hozta le, hogy Steiner Kristóf nem akarta összekoszolni a haját. De a tanulság nem az, hogy többé nem megyek el ilyen műsorba, hanem az, hogy legközelebb pontosabb szerződést kell kötni.

MN: Két könyvedet az azóta becsődölt Ulpius adta ki. Kifizettek?

SK: Kepets András nagyon kedves ember, fűt-fát ígért sok mindenkinek, úgyhogy én is azok között vagyok, akik már soha nem látnak pénzt a könyveikből. De így is jobban jártam, mint mások.

MN: A kiadóból senki sem élt javaslatokkal, hogy mit kellene beleírni a könyvbe?

SK: Nem, teljesen szabad kezet kaptam mindegyiknél.

MN: Az egyik könyved alapötlete mégis olyan, mintha egy hollywoodi filmeken edződött marketing-tanácsadó találta volna ki: meggondolatlanul válaszolsz egy apróhirdetésre, és pár hét múlva egy tengeri vitorláson találod magad egy nővel.

SK: Igen, sokan nem is hiszik el, de előbb volt a dél-tengeri hajóút a vadidegen nővel, és csak később a könyv. Teljesen szürreális az egész, de minden szó igaz belőle. Szétmentünk a barátommal egy időre, Londonba költöztem, kilencen laktunk együtt egy házban, vegán sütiket sütöttem és szállítottam biokávézókba, nem volt pénzünk és az ingyencuccok között keresgéltem a neten. Találtam egy apróhirdetést, egy San Diegó-i nő keresett útitársat egy hajóúthoz, később kiderült, azért, mert a férje öngyilkos lett. Én meg szakítás után voltam, írtam neki, és az út alatt kibeszéltük a szívfájdalmainkat, miközben jókat ettünk és utazgattunk. Kétségtelen, hogy bele­trafált annak a közönségrétegnek az igényeibe, amelyik imádta az Ízek, imák, szerelmeket is.

MN: Írsz még könyvet?

SK: A vegán szakácskönyv volt az eddigi legnépszerűbb dolog, amit kiadtam a kezemből. Ez is találkozott egy trenddel, Magyarországon most egyfajta vegán bumm figyelhető meg. Már van ötven receptem a következő könyvhöz. De az elmúlt pár évemet is meg akarom írni, és egy regényre is készülök, ami azért is lenne jó, mert nem kéne ezt a személyes reality show-t továbbfűzni, mégis kiadhatnám magamból, ami bennem van.

MN: Év elején vetted át az izraeli magyaroknak szóló Új Kelet főszerkesztését, és azóta teljesen átpozicionáltad a lapot. Konfliktusmentesen ment?

SK: Ez elképesztő kaland, vannak olyan szerzőink, akik 90 évesek, és 30 éve van rovatuk a lapban, ugyanakkor mi új rétegeket is meg akarunk szólítani.

MN: Megtalálod a hangot a veterán szerzőkkel?

SK: Igen, szeretem az írásaikat, de sokat kell tanulnunk egymástól. Van, aki megsértődik, már csak a nagy korkülönbség miatt is. Nem könnyű feladat, de élvezetes.

MN: Azt mondtad egy interjúban, hogy nem vagy „echte zsidó”. Ez mit jelent?

SK: Apai nagymamám egy kis lengyel faluból származik, a világháborúban a vagonról ugrott le és menekült el Németországba, később onnan jött Budapestre. Soha nem tanult meg tökéletesen magyarul, nem járt zsinagógába, se templomba. A neve gyakori lengyel zsidó név, de úgy igazán nem mentünk utána a részleteknek. Nem is alijáztam, mert nincsenek igazoltan zsidó felmenőim.

MN: Ez okoz nehézséget Tel-Avivban?

SK: Nem, semmilyet. Sokkal nyitottabb Izrael, mint sokan hiszik. Tel-Avivban van egy tucat mecset, arab és muzulmán családok ugyanúgy sétálnak az utcán, mint a zsidók. Ciszjordániában közös úton vezetnek a palesztin és az izraeli taxik. Például a nullás tengerszintet jelző táblánál pajeszos-kipás zsidó családok szoktak együtt fotózkodni palesztin családok tevéivel. Másrészt a légi riadók és a háborús fenyegetettség az élet része. Tavaly év vége óta beszélnek harmadik intifádáról, nem múlik el olyan hét, hogy ne lenne öngyilkos terrormerénylet. A legelső légi riadónál még pánikba estem, de ez megváltozott. Pár napja ültünk az egyik kedvenc kocsmánkban a piac mellett a barátommal, egyszer csak elkezdtek kiabálni, hogy terrorista, terrorista, és megindult a tömeg egy irányba. Mi pedig ültünk a sörünkkel, és gondolkoztunk, hogy igyunk-e egy ánizspálinkát. Két választásunk volt, elkezdünk mi is fejvesztve rohanni a tömeggel, vagy iszunk egy finom italt. Persze, hogy az utóbbit választottuk.

MN: És vaklárma volt?

SK: Az történt, hogy egy részeg férfi ráesett egy nőre, aztán valaki kirohant egy étteremből egy késsel, ez a tömegben már úgy terjedt el, hogy egy késes terrorista akciózik.

MN: Az egyik első híres ember voltál, aki coming outolt. Hogyan változott szerinted itthon a melegek megítélése, amióta kiköltöztél?

SK: Szerintem sokat változott pozitív irányba, egyre többen vannak a Pride-on, óriáscégek is csatlakoznak a Nyitottak vagyunk mozgalomhoz.

MN: Követed, hogy vezető magyar politikusok ehhez képest hogyan nyilatkoznak ebben a témában?

SK: Persze, és nagyon szomorúnak tartom. Nagyon nehéz a világban bármilyen politikai vezetéssel azonosulni. Izraelben narancssárga útlevelem van, mint a palesztinoknak, nem is szavazhatok, de ezt megkönnyebbülésnek élem meg. Legalább nem kell elköteleződnöm egyik oldal mellett sem.

MN: Itthon viszont szavazhatsz. Élsz ezzel a lehetőséggel?

SK: Bevallom, nem. Egyszer egy politikai párt meg akart nyerni magának, hogy induljak el, de arra is nemet mondtam.

MN: Elárulod, melyik?

SK: Az Ungár Klára-féle Szabad Emberek Magyarországért. Nagyon megtisztelőnek éreztem, de egyelőre visszautasítottam. Ha lenne olyan párt, ami maradéktalanul bejönne, és határozottan kiállna, mondjuk, amellett, hogy a meleg pároknak ugyanúgy joguk van családot alapítani, vagy hogy a cigányok a társadalmunk fontos és megkerülhetetlen részei, vagy hogy a multikulturalizmus az elfogadás biztosítéka, akkor vállalnám a szereplést. Amíg nincs ilyen párt, addig én nem tudok kire szavazni Magyarországon. Sokan erre rávágják, hogy legalább azért szavazz, hogy ne a Jobbik kerüljön hatalomra. Erre azt tudom mondani, hogy én a magam közegében szavazok nap mint nap – azzal, amit mondok, amit teszek.

Neked ajánljuk