„Erről nem lehet beszélni, olyan szennyes”

  • Kiss Noémi
  • 2016. szeptember 4.

Lélek

Aki végignézi a megerőszakolt gyerekek fotóit, az néma marad. Holott beszélnünk kéne róla.

Megtörni a csendet és ledönteni a tabukat: ez a célja a pénteken megnyílt „Tarthatatlan kiállításnak”, amelynek témája a gyermekkori szexuális bántalmazás. A szeptember 21-ig látható kiállítás anyaga az UNICEF fotóiból és a Beszélj róla! projekt által összegyűjtött „mondatokból” áll. Az alábbiakban Kiss Noémi író megnyitó beszédét olvashatják.
Kislány, kezében babával. Ezt a babát megütik, nem őt, a babát. Odanyomják, levetkőztetik, ráfekszenek. Még becézik is. „Szeretlek.” A baba darabokra törik, kibelezik, kinyomják a szemét, a tükör eltörik.
A baba én vagyok. Bántottak, de nem tudok róla beszélni. Azért bántottak, mert rossz voltam. Ütök, vágok. Ütöttek, vágtak. Hatéves voltam akkor, szerettem hintázni a kertben a babámmal. Sosem tudtam kimondani: megerőszakoltak.
Ha elmondod anyukádnak vagy a testvéreidnek, meghalsz. Szeretlek, mondta az unokatestvérem.
Ez a mi kis titkunk marad. Ő volt a tanárom.
Levetkőztetve arra ébredtem, hogy apám az ágyhoz szorít. Kisbabád lesz, egy igazi.

false


A láthatatlan erőszak sosem némul el. Lerágja a lelket. Lerágja a lelket, és nem lehet kiköpni, mint egy rágót. Hozzád ragad, az egész életedhez, mert már gyerekkorodban befurakszik. Titok, hogy van, és a titok a féregből lesz, mindent elrág. Ami szép, test, szenvedély, vagy szeretet volna. Ragaszkodás, hűség – lánc, undor, végül fojtogató sírás lesz. Sötét és sunyi ez az erőszak, mert mindig ott van, mindig eszedbe jut, mindennap, és közben senki sem látja. Senkinek nem mondom. Mert erről nem lehet beszélni, olyan szennyes.
Az ablakban, egy tükörben, az iskolába vezető úton, a buszmegállóban, a tanteremben, edzésen és a táborban.
Az erőszaknak sajátos nyelve van, szavak nélkül beszél. Csak egy sikoly, kínos nevetés, kacagás, nyekkenés, rémálom, melytől reggelre megtörik a gerinc. Láthatatlanul törik. S ha ez az erőszak gyereket ér, még természetesebb, még bántóbb, még nagyobb botrány a jelenléte. És még titkosabb, hisz a gyerek cinkosa lesz, tettestársa, minden porcikájának része, mindent elrág. A megerőszakolt gyerekek hangjánál nincs megrázóbb némaság.
A verés, a bántalmazás, az alázás – nem válogatós. Minden csoportban és a legkülönbözőbb családokban jelen van. Elég egy szó. Egy szó a fülnek, pofon az arcon, falhoz nyomás, ágyon hempergés – a gyerekkor legkegyetlenebb fájdalma a láthatatlan, felszisszenő erőszak. Ami a felnőttkor totális magánya lesz.
A statisztikák szerint tizennyolc éves koruk előtt a lányok egynegyedét, a fiúk hatodát éri szexuális abúzus. Miközben nagy a látencia. Hisz akin erőszakot követtek el, nem tudja elmondani, pedig a kibeszélés segítene. Rettegésében a megerőszakolt rendszerint elmulasztja a pillanatot, amikor megszólalhatna. Szégyen és cinkos érzés köti őt a múltjához. Sok esetben már felnőtt szexualitása soha többé nem kapcsolja a testéhez a kívánalom vagy a szeretet érzését. Többnyire ő is elkövetőnek, tettestársnak, szennynek, s végül selejtesnek érzi magát. Képtelen lesz egyedül feldolgozni a történteket. És képtelen lesz róla beszélni.
Aki végignézi a kiállításon a megerőszakolt gyerekek fotóit, az néma marad. Holott beszélnünk kéne róla.

Figyelmébe ajánljuk