Salman Rushdie: Az igazi bűn a miénk

Író lévén rengeteget gondolkoztam azon, hogy a világ legnagyobb irodalmai mennyire függenek a vándorlás és a kalandozás jelenségétől. Gondolok példának okáért Robert Byronra, az angol íróra, aki az Oxianába megtett útjával az elsők egyikeként derítette fel Közép-Ázsiát. Vagy Bruce Chatwin barátomra Angliában, aki végigutazott az ausztrál bennszülöttek álomútjain. Richard Burtonre, aki az arab világban barangolt, majd az Ezeregyéjszaka legkülönösebb fordításával állt elő, és talán az egyik legszórakoztatóbbal is – de minden bizonnyal azzal, amely a legerotikusabb lábjegyzeteket tartalmazza. Gondolok a nagyszerű argentin kiadóra, Victoria Ocampóra, aki Indiába utazott, beleszeretett Rabindranath Tagore munkásságába, és elhatározta, hogy műveit elérhetővé teszi a latin-amerikai olvasók számára, ezért Tagore összes művét lefordíttatta spanyolra. Úgyhogy ott maguk a művek vándoroltak, és amikor utazgatni kezdtem Latin-Amerikában, nagy meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy az írók állandóan arról beszélnek, mennyire csodálják ezt az indiai írót, akit „Tagoré” néven emlegettek. Azt gondoltam, megdöbbentő, hogy Latin-Amerikában az emberek talán többet tudnak Tagoréról, mint Indiában, és ebben nagy szerepet játszik, hogy Victoria Ocampo elutazott Indiába, és beleszeretett a művészbe.

Az Ezeregyéjszaka maga is olyan könyv, amely átkelt a világon. A történetek, amelyekre úgy gondolunk, mint Az Ezeregyéjszaka meséire, többnyire Indiában keletkeztek. Jóval arab nyelvű megjelenésük előtt indiai népmesék voltak. Először egy perzsa nyelven írt gyűjteményben bukkantak fel – minthogy akkoriban a perzsa volt az udvari nyelv –, és a gyűjteményt Hazár afszáne néven ismerték, ami azt jelenti: „ezer történet”. E gyűjtemény indult el nyugat felé, az arab világba, és lefordították arabra. Más történeteket is hozzáfűztek, többek közt természetesen Seherezádé híres kerettörténetét. Ebből lett Az Ezeregyéjszaka meséi. A könyv továbbvándorolt, és ha megnézzük a latin-amerikai mágikus realizmust, akkor annak egyik nagy ihletője nem más, mint az Ezeregyéjszaka. A világirodalom tehát mindig értette, hogy az utazás, vándorlás és kóborlás a művészetnek nem periferiális eleme, hanem a lényege; ezek mind nagyon közel állnak annak lényegéhez, hogy mit jelent művésznek lenni.

Fotó: Europress Fotóügynökség

Ezért aztán engem mindig megdöbbent, amikor ezeket az ősi, nomád csoportokat különböző európai országokban szóval és tettel hevesen támadják. És meg kell mondanom, hogy a 2011-es olaszországi választások tükrében ez kissé a romák javára is válhat, mivel a miniszterelnök (Silvio Berlusconi) Milánóban azt találta mondani, hogy ha Milánó balra szavaz, akkor a várost elárasztják a muszlimok meg a cigányok. Nos, azt hiszem, a muszlim és cigány invázió már folyamatban van. De szerintem ez azt bizonyítja, hogy e város népének több a józan esze, mint a miniszterelnökének. És remélhetőleg ez az olaszországi légkör változását jelzi. Mert minden bizonnyal rettenetes dolog, hogy valamely országban egy egész népcsoportot megbélyegeznek, és hogy Nyugat-Európában valamiféle etnikai tisztogatást lehet végrehajtani. E kifejezés teljes joggal vált visszataszítóvá, amikor láttuk, hogy Kelet-Európában, a volt Jugoszláviában és másutt végbemegy. És ugyanolyan visszataszító, amikor Magyarországon, abban az országban zajlik, ahol elevenen élnek a cigányokkal szembeni előítéletek, és ahol annak vagyunk tanúi, hogy rendkívül erőszakos cselekményeket hajtanak végre az ország legnagyobb kisebbségével szemben.

Még egy állítást szeretnék tenni az indiai kapcsolatról. Hét évvel ezelőtt egy barátom, Isabel Fonseca amerikai írónő remek tanulmányt írt a romákról Állva temessetek el! címmel – a könyv nagy siker volt az Egyesült Államokban. Emlékszem, hogy amikor a könyvet írta, volt egy roma szavakat tartalmazó lexikonja, és lévén, hogy állítólag kapcsolat van a romák és India közt, s hogy megtudja, létezik-e valóban nyelvi kapcsolat, megkért, hogy nézzem meg ezt a szótárt: megértek-e és felismerek-e benne bármely szót. Amikor megnéztem, őszintén meglepődtem, mert a szavak háromnegyede olyan volt, amelyet a pontos hindi megfelelője alapján könnyedén felismertem. És még a kevésbé fontosak esetében is láttam, hogy csupán nagyon kis etimológiai változás történt, a „b” és „v” hang esetében például. Könnyen látható volt tehát, miképp változott egy-egy szó az egyik és másik nyelvben, miközben lényegében ugyanaz maradt. Miután tanulmányoztam Isabel roma lexikonját, bizonyos lettem benne, hogy történeti kapcsolat van India és a roma nép közt. A nyelvek oly közel állnak egymáshoz, hogy ebben lehetetlen kételkednem. Az ember bemehet úgy egy roma közösségbe, hogy hindiül beszél, és bár ők talán nem ismerik fel az akcentust, valószínűleg egy csomó mindent megértenek a mondandójából. Ez nekem tényleg tanulságos felfedezés volt: ezek az ősi vándorok csakugyan ugyanarról a helyről jöttek, ahonnan én.

Egy dologban hittem mindig, hogy olyan korban élünk, amelyet én „a vándorlás korának” nevezek. Ebben az időszakban – mondjuk, még csak nem is az elmúlt 100 évben, hanem csak 50-60-ban – több ember mozgott a világban, mint bármikor előtte az emberi történelem folyamán. Ma több ember köt ki máshol, mint ahol az életét megkezdte. Ez most több millió embert jelent. Valójában kezd szinte természetes lenni az embereknek – és itt a világ nagyvárosairól beszélek –, hogy nem azokban a városokban élnek, ahol megszülettek, és ezekbe a városokba máshonnan érkeztek. New York City például: azt hiszem, a New Yorkban élők 75 százaléka nem New Yorkban született. Talán az Egyesült Államok más pontjairól érkeztek ide, nem feltétlenül más országokból. Ugyanez igaz Bombayra, a szülőhelyemre is, ahol a ma ott élők legtöbbje India más részein született. Ily módon a költözés, az utazás valamely helyre bizonyos mértékben meghatározza a modern városi életet. Ezek a vándorok rázzák fel és formálják a világot, amelyben élünk.

Ezt én már régóta teremtő erőnek látom. Könyveimben ezt jobbára ünnepelni próbáltam. Azt gondolom, hogy egy kultúrát gazdagabbá tesz, ha más kultúrákkal keveredik, ugyanúgy, ahogy a beltenyészet szegényebbé tesz egy fajt. Ha arra kényszerülünk, hogy a mieinktől eltérő eszmék és életmódok közt éljünk, és megteremtsünk egy ilyesfajta hibrid világot, azt én mindig úgy láttam, hogy hozzájárulunk a hely gazdagodásához; nem csupán az emberekéhez, akik erre a helyre jönnek, hanem a helyéhez is, ahová jönnek. A sátáni versek ilyen regény. Támadt körülötte valamiféle őrület, ami miatt sokan, akik nem olvasták, hajlamosak voltak azt hinni, hogy a könyv valami másról szól. Ám a mű lényegében a vándorlásról és következményeiről mesél. Arról szól, hogy mi történik az én gyökereivel, amikor az ember ahelyett, hogy helyben maradna, útnak indul. Az ént hagyományosan úgy képzeljük el, hogy az helyhez, nyelvhez, kultúrához és közösséghez kötődik. És azok az emberek, akik vándorolnak, nomád életet élnek, szabadon kalandoznak, akik átutaznak a világon, vagy a kényszer hajtja át őket rajta, hagyományosan elveszítik mindezeket a gyökereket. Olyan helyen találják magukat, amely idegen nekik, olyan nyelvi közegben, amely nem az övék, olyan kultúrában, amely nem az ő kultúrájuk, és olyan közösségben, amelyben senki nem ismeri őket. Ennek következtében új gyökereket kell keresniük az énnek, más módokat ahhoz, hogy személyiségek legyenek, más módokat ahhoz, hogy megértessék magukat a világban.

Azt hiszem, ez korunk egyik legérdekesebb jelensége, mert nem elszigetelt dolog többé, hanem tömegjelenség. Több millió emberrel megtörténik ez, nem csupán azokkal a kis csoportokkal, amelyeket a vándorlásuk miatt határozunk és bélyegzünk meg; ez felettébb általános jelenség. Én mindig azt gondoltam, hogy magam nem tudnék más korban élni, mint a vándorláséban. Repülőgépek nélkül egy magamfajta ember nem tudna létezni. Az, hogy az egyik országban születtem, egy másikban éltem, most pedig egy harmadikban élek, beszélem mindezen helyek nyelvét, ami egyszerűen azáltal adatott meg nekem, hogy éppen hol vagyok – ez tette lehetővé, hogy ne csupán az az ember, hanem az az író is legyek, aki vagyok. Nem tudtam volna megírni a könyveket, melyeket megírtam, ha nincs ez a különös, bár most már azt mondanám, nem is annyira különös élettapasztalat.

Manapság persze a vándorlás témája kezd félelmet gerjeszteni. Az emberek gyanakodva reagálnak a köztük élő bevándorlóközösségekre. Nem a gazdagodás forrását látják bennük, hanem másnak, idegennek tartják őket, olyan közösségeknek, amelyek miatt nyugtalankodniuk, bizonytalankodniuk és néha félniük kell. Ez történik szerte a világban sok közösséggel. Ma egész Európában valamiféle félelemkeltő politika terjed, amely a jobboldalon újfajta xenofóbiát teremt. Mi itt az összes közül a legrégebbi vándorokról beszélünk, akik a legsebezhetőbbek az ilyesfajta xenofóbia által, és akiknek Európa sok részében brutális bánásmóddal kell szembenézniük.

1983-ban írtam egy Szégyen című könyvet, amely részben Pakisztánról szól, részben pedig arról, hogy milyen Pakisztánból Angliába költözni. Ebben írtam valamiről, amit „a gyökerek mítoszának” nevezek. Szeretnék ebből egy részt felolvasni Önöknek: „Valamennyire nekem is (mondja a narrátor – szerepel a regényben egy névtelen narrátor, aki talán a regény szerzője, talán nem) ismerős ez a bevándorló-sors. Kivándoroltam egy országból (Indiából), s kettőben lettem jövevény… És van egy elméletem, mely szerint az ellenérzés, amit mi, muhádzsirok (bevándorlók) keltünk az őslakosokban, onnan ered, hogy legyőztük a gravitációt. Megvalósítottuk az emberiség évezredes álmát, megtanultuk azt, ami miatt mindig is irigyelte az ember a madarat: megtanultunk repülni.

Hadd hasonlítsam a gravitációt a valahová tartozáshoz. Megfigyelhetően, bizonyíthatóan létezik mind a két jelenség: talpam a földön, és soha olyan mérges nem voltam, mint amikor apám közölte, hogy eladta azt a bombayi házat, ahol gyerekéveimet töltöttem. És mégsem értjük egyiket sem a kettő közül. Tudjuk, hogy létezik gravitációs erő, de nem ismerjük az eredetét; s annak magyarázatául, hogy miért ragaszkodunk szülőhelyünkhöz, fának tettetjük magunkat, és gyökerekről fecsegünk. Pedig hát, ha talpunk alá nézünk, nem sarjad onnan semmiféle gircses-görcsös gyökérszerűség. A gyökér – azt gondolom néha – egyfajta konzervatív mítosz, amit arra a célra találtak ki, hogy helyünkön maradjunk.

…És mi a legrosszabb? Hogy olyan üres a poggyászuk. Láthatatlan bőröndökről beszélek én, nem a fizikai s talán kéregpapírból készültekre, amelyekben ott lapul néhány jelentését vesztett mementó; többtől szakadtunk el mi, mint pusztán a földtől. Ellebegtünk mi, fölfelé, a történelemtől, az emlékezettől, az Időtől.” (Szégyen, Európa Könyvkiadó, 1989. Falvay Mihály fordítása.)

Nézzenek a talpuk alá, nincsenek ott gyökerek. Nem ültetett dolgok vagyunk, hanem mozgékony teremtmények. Mégis olyan fajjá váltunk, amely – mint mondtam – egyre inkább a hellyel, nemzettel, törzzsel határozza meg magát, és retteg a gyökértelenségtől. Azt hiszem, van itt valami a titkos énünkben, amit fel kell tárnunk.

Megpróbáltam írni erről egy másik regényemben, a Talpa alatt a föld címűben, amelynek szereplői bizonyos értelemben elszakadnak a helytől, ahol felnőttek, és utazgatnak a világban. A regény narrátora, aki fotográfus, e jelenségen tűnődik, és ezt mondja: „Sokáig azt hittem… hogy minden nemzedékben van néhány lélek, nevezzük őket akár szerencsésnek, akár elátkozottnak, aki egyszerűen arra született, hogy sehová se tartozzék, aki, ha úgy tetszik, félig elszigetelten jön a világra, anélkül, hogy erősen kötődne családhoz, helyhez, nemzethez vagy fajhoz; hogy több millió, több milliárd ilyen lélek is lehet, talán ugyanannyi sehová nem tartozó, mint valahová tartozó; hogy mindent összevéve a jelenség talán ugyanolyan »természetes« megnyilvánulása az emberi természetnek, mint az ellenkezője, csakhogy az emberi történelem folyamán útját állta a lehetőségek hiánya. És nem csupán ez: mert azok, akik a stabilitást értékelik, akik félnek az átmenettől, a bizonytalanságtól, a változástól, ezek az emberek bélyegekből és tabukból erős rendszert teremtettek a gyökértelenséggel, e romboló, antiszociális erővel szemben, úgyhogy többnyire alkalmazkodunk, úgy teszünk, mintha olyan lojalitás és szolidaritás motiválna bennünket, melyet nem igazán érzünk, elrejtjük titkos énünket azoknak az éneknek a hamis bőre alá, melyeken ott a valahová tartozók jóváhagyó pecsétje. Ám az igazság álmunkban kiszivárog; amikor egyedül fekszünk ágyunkban (mert éjszaka egyes-egyedül vagyunk még akkor is, ha nem magunkban alszunk), akkor szárnyalunk, repülünk, megszökünk. És azokban az éber álmokban, melyeket társadalmunk megenged, a mítoszainkban, a művészetünkben, a dalainkban ünnepeljük a sehová nem tartozókat, a másokat, a törvényen kívülieket, a csodabogarakat. Amit megtiltunk magunknak, azért nagy pénzeket fizetünk, hogy színházban vagy moziban lássuk, vagy egy könyv titkos borítólapjai közt olvassuk. Könyvtáraink, szórakoztató palotáink elárulják az igazságot. A csavargó, az orgyilkos, a lázadó, a tolvaj, a mutáns, a kitaszított, a vétkes, az ördög, a bűnös, az utazó, a gengszter, a menekülő, az álarcos: ha nem ismernénk fel bennük legtitkosabb vágyainkat, akkor nem találnánk ki őket újra meg újra, mindenütt, minden nyelven és minden korban.

Amint hajóink voltak, kifutottunk a tengerre, óceánokon át vitorláztunk papírcsónakokban. Amint autóink voltak, útra keltünk. Amint repülőink voltak, elzúgtunk a világ legtávolabbi sarkaiba. Ma a Hold sötét oldala, a Mars sziklás síkságai, a Szaturnusz gyűrűi, a csillagközi mélységek után áhítozunk. Fényképezőgépeket állítunk pályára a bolygók körül vagy küldünk csak odaútra a csillagok felé, és könnyekre fakadunk az általuk közvetített csodák láttán, megszégyenít bennünket a távoli galaxisok hatalmas képe, melyek felhőoszlopként állnak az égben, és úgy adunk nevet az idegen szikláknak, mintha a kedvenc állataink volnának. Vágyakozunk az elgörbült tér, az idő isten háta mögötti pereme után. És ez az a faj, mely azzal áltatja magát, hogy szeret otthon lenni, hogy ragaszkodik a – hogy is hívják? – kötelékekhez.

Ez a véleményem. Nem kell elfogadniuk. Végtére talán nem is vagyunk olyan sokan. Lehet, hogy rombolók és antiszociálisak vagyunk, és ezt nem szabad hagyni. Joguk van mást gondolni. Én csak ennyit mondok: aludj jól, gyermek. Aludj jól és álmodj szépeket.” (Talpa alatt a föld, Európa Könyvkiadó, 1999. Greskovits Endre fordítása.)

E részlet lényege ebben a kontextusban az, hogy ha olyan csoportokat üldözünk, mint amilyenek a romák, akkor a saját titkos énünket üldözzük. Ha kriminalizálunk egy egész etnikai csoportot, akkor saját titkos identitásunkat pusztítjuk el vandál módon: álmunkban mindannyian vándorok vagyunk, mindannyian törvényen kívüliek, kalandorok, számkivetettek. Szívünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy mindannyiunkat félreértenek. Milyen könnyű közülünk a leggyengébbek ellen fordulni, és őket okolni minden bajunkért. A romákat az a veszély fenyegeti, hogy félelmeink bűnbakjaivá válnak. Az igazi bűn a miénk. Annak bűne, hogy életüket állandó rémálommá változtatjuk.

A szöveget a szerző tanúvallomásként adta elő a Velencei Biennále Roma Pavilonjának Szólítom a tanút című rendezvényén, 2011-ben. Fordította Greskovits Endre.