Az ízlést nem lehet pótolni (Schiffer Miklós divatszakértő)

  • Péterfy Lili
  • 2003. március 20.

Lélek

Magyar Narancs: Eddig minden Operabálon részt vett. Milyennek értékeli az ideit?

A Stílusról férfiaknak és a Stílusos nő című kötet szerzője szerint a magyar közízlés korántsem európai színvonalú. Mindez politikusaink öltözködésén is meglátszik.

Schiffer Miklós: Nem ért különösebb katarzis. A ruhák tekintetében is volt már szebb évünk - kevés olyan toalettel találkoztam, ami igazán gondolkodóba ejtett volna. Az pedig kifejezetten zavar, hogy a nem megfelelően öltözött embereket még mindig beengedik. Rajta van a meghívón, hogy megjelenés kizárólag frakkban vagy szmokingban. Félre ne értse, nem okoz örömet, ha elküldenek valakit, de tisztelnünk kell egymást annyira, hogy nem öltözünk bohócnak. Most is láttam egy illetőt fehér szpenszerben, piros ingben, fehér csokornyakkendővel.

MN: Két könyvet is írt a stílusos öltözködésről, nőket-férfiakat egyaránt ellát tanácsokkal. Sosem kételkedik a saját ízlésében?

SM: Nem tartom megkérdőjelezhetetlennek a stílusom. Schiffer Miklós neve szerepel szerzőként a könyveimen, nem pedig Istené. Egyébként valóban nem szoktam meginogni, határozott véleményem van az öltözködésről. Jól átrágtam mindent, amit leírtam, ugyanakkor bármiről szívesen vitatkozom, hagynám magam meggyőzni. Körülbelül hatezer példányban fogytak el a kötetek, ami sikersztorinak számít az ilyen jellegű munkánál annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedekben senki nem írt a klasszikus öltözködésről. Sorvezetőnek, fogódzkodónak szántam a könyveket: bármikor elővehetjük, ha bizonytalanok vagyunk valamiben. Magát az ízlést azonban nem lehet pótolni. A stílus leginkább tehetség, műveltség, neveltetés és a megfelelő környezet kérdése. Sokkal jobb esélyekkel indul az, aki megfelelő vizuális impulzusok - igényes kirakatok, rendezett otthon, példamutató szülők, ápolt pedagógusok - között nevelkedik. Kellő környezeti kultúra hiányában ugyanis csupán az adottságainkra és a tehetségünkre hagyatkozhatunk, amellyel elég kevesen rendelkeznek. Persze, mint mindent, a stílust is fejleszthetjük, dolgozhatunk rajta.

MN: A hazai tervezőkről is rossz véleménnyel van?

SM: Nem, sőt minden elismerésem az övék. De kizárólag kis szériákban gyártanak ruhát, ennél-fogva drágán szerzik be az alapanyagokat, a kézi munka sem olcsó mulatság. A kedvezőtlen feltételek miatt ugyanannyiba kerül egy elismertebb magyar tervező estélyi ruhája, mint egy világmárka kollekciója Bécsben. Hogy itt tartunk, abban persze az iskolák is hibásak: mindenféle elavult, töltelék dolgot tanítanak, az önmenedzselést, a marketinget azonban nem. Kikerülnek az álmodozó fiatalok, és előbb-utóbb rádöbbennek, hogy illúziókat kergetnek, mert senki nem fog felfigyelni rájuk. Egyszerűen nem ilyen a világ: ma a divat a brandekre épül, egy márkanév bevezetéséhez pedig hatalmas összegek kellenek. A tehetség önmagában fabatkát sem ér.

MN: Miről árulkodik a magyar politikusok külseje?

SM: A magyar parlament összhatása hűen tükrözi a társadalom életnívóját. Márpedig nálunk alapvetően hiányzik a közízlés - elég rápillantanunk egy tévéműsor közönségére. Hányaveti, összevissza viseletű emberek, akik meg sem kísérelnek kommunikálni a ruházatukkal. Ebben az országban ugyanis nem sikk az ápolt küllem - aki ad magára, azt előbb-utóbb sznobnak vagy homokosnak titulálják. A politikusokkal az a bajom, hogy többségük amatőr. Hadakoznak a változás ellen, egyszerűen sehogy sem néznek ki. Rengeteg téves attitűd él bennük: azt hiszik, minél szürkébbek, annál komolyabbnak tűnnek. Abban a téveszmében élnek, hogy a választók önmagukat keresik bennük, nem pedig az elegáns, tökéletes megjelenésű államférfit. Meggyőződésem, hogy legtöbbjük hiányos neveltetést kapott, és azokat a szükséges lépéseket sem tették meg, amiket a külföldi politikusok igen. Kiszemelnek egy helyes pofijú falusi óvónőt, aki másnap már a parlamentben ül, ugyanakkor elég nehéz pillanatok alatt szalonképes külsejű személyiséget faragni belőle. Ez a benyomás manifesztálódik az egész parlamenten, rendszerváltás ide vagy oda.

MN: Létezik jobbos és balos öltözködési kultúra?

SM: Külföldön megváltozott a felállás: az előző évtizedek sztereotípiáihoz képest a baloldali politikusok már sokkal jobban odafigyelnek, mint ellenfeleik - Schröder például kínosan elegáns. Az itthoni nagy átlag viszont megkülönböztethetetlen, mert egyformán rossz. Az elit megjelenésével tanácsadók foglalkoznak, akik kitalálják és megcsinálják őket. A kormányaink ruházkodásának egyébként nem adnék olyan rossz jegyet, mint az országgyűlési képviselőknek, polgármestereknek: Medgyessy és Orbán egyaránt elegáns, a külügyminiszterek és a pénzügyminiszterek is rendben vannak. Ugyanakkor a köztársasági elnök öltözékét, megjelenését nem tartom kifogástalannak. Míg máshol olyan személyiség az államfő, aki valóban reprezentálja az országot, nálunk ez a szempont szóba se került. Göncz Árpád a simogató nagyapó arculatát adta, Mádl Ferenc a sértődött professzor - mindkét imázs megkérdőjelezhető.

MN: Említette, hogy a legmagasabb pozíciókat betöltő politikusok divattervezők segítségével alakítják megjelenésüket. Önt is felkeresik?

SM: Hagyjuk a neveket. Legyen elég annyi, hogy balról érkeznek. Jellemző, hogy miután ez kiderült, a másik oldal nagy ívben elkerül.

Péterfy Lili

Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.