Magyarországon nincsenek elmebetegek, elmegyógyintézetek, "ideggondozók", a rendszerváltás óta egy orvos számára nemcsak etikai kérdés, de követelmény, hogy felejtse el, sőt ítélje el mindazokat a stigmatizáló nyelvtani fordulatokat, amelyeket korábban "hivatalosan" használhatott. Hogy ennek mekkora jelentősége van, csak az értheti, aki emlékszik még azokra a dicstelen, kényszerzubbonyos, ketreces ágyas időkre, amikor oly gyakran előfordult, hogy egy kezelés a rendőrség aktív közreműködésével indult, a pszichiátriai gyakorlat pedig sokkal inkább hatósági intézkedésnek, mint gyógyító tevékenységnek számított.
Nem csoda, hogy az elmúlt tíz-egynéhány évben a pszichiátria volt az egészségügynek az a területe, ahol a legradikálisabb változások történtek. Egy antidemokratikus, az emberi jogokat semmibe vevő rendszert kellett felszámolni. Ám attól, hogy a "jogállami alapvetések" tisztázódtak, a pszichiátria még nem vált "sikerágazattá": noha elhárultak az akadályok a tudományos kutatómunka elől, kaphatók a legkorszerűbb készítmények, és a szakma naprakész információkkal rendelkezik, "kifelé" mindez nem sokat számít. A betegek többnyire ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek, mint bárhol másutt az egészségügyi ellátásban:
ócska kórházak, zsúfolt rendelők,
túlterhelt személyzet, drága gyógyszerek, oda nem figyelés, nagyipar. A közönség pedig továbbra is megbélyegző: az elmebeteg elmebeteg maradt, a pszichiátriai osztály bolondokháza, ahol ráadásul az orvos - nem úgy, mint a "régi szép időkben" - legtöbbször egy "puha pöcs".
Csernus Imre a kivétel. Meghódította a közönséget és zavarba ejtette a szakmát. A körön kívül áll. Persze nem ő az egyetlen, aki megpróbált szembeúszni az árral, másféle játékszabályokat alkalmazni a pályán, ám amíg a névtelen többieket a kollégák, ilyen-olyan okokból, pillanatok alatt képesek lehúzni a vécén, Csernust - noha alapvető szakmai-etikai szabályokat rúg fel (visszaél a betegek bizalmával, semmibe veszi a terápia intimitását, előítéletes) - nyilvánosan eddig alig-alig támadták, ami minden bizonnyal a hazai drogprevenciós és -terápiás helyzetet jellemző teljes káosszal magyarázható.
"Egy drogos pár életét követtük napról napra a kamerával. Olyan helyzet adódott, hogy azonnali orvosi segítségre lett volna szükség, de kórházon kívül. Legalább egy tucat szakembert hívtam föl, de mindegyik azt mondta, hogy ebben a formában nem hajlandó segíteni. Megdöbbentett ez a közöny, az elutasítás. Végül valaki azt mondta: van Budapesten
egy bevállalós csávó,
úgy hívják: Csernus Imre. Keressétek meg őt! - emlékszik vissza Pesty László, akinek televíziós dokumentumfilm-sorozatában (Pesty Fekete Doboz) bukkant fel először az orvos. - Fogtam a hernyósokat, fölmentünk ehhez a Csernushoz a Lipótra. Bekapcsoltam a kamerát, és ott azonnal kerekedett egy kőkemény szituáció. Pillanatok alatt levette, hogy sumákolnak, üvöltött velük, mint a sakál, de végül megtörte őket. Innentől kezdve a doktor is a film egyik főszereplőjévé vált."
A Fekete Doboz adása egy csapásra közismertté tette a "bevállalós csávó"-t. A sorozatot követően Tóth Péter Pál A tigrisszelídítő címmel készített már kimondottan róla szóló dokumentumfilmet, tavaly pedig megjelent az első Csernus-könyv, a Drogma, ami eddig tizenkétezer példányban fogyott el, és már készül az utánnyomás. Novák Erik (Konkrét Könyvek) számított a sikerre. "Elégedettek lehetünk a példányszámmal, de nem mondhatnám, hogy váratlanul ért bennünket. Csernus már akönyv megjelenése előtt közismert figura volt, a téma pedig sokakat érdekel. Örülök annak, hogy a reklámszakmából ismert Erdélyi Zsolt - ő a könyv felelős kiadója - minket keresett meg a Drogmával, mert komolyabb munkát csak a kézirat alapos szerkesztése igényelt, viszont nem kellett kezünk-lábunk törni azért, hogy el is tudjuk adni." A könyvet megelőző reklámhadjáratban Csernus - akarva-akaratlanul - már afféle médiasztárként jelent meg, a Viasat 3-on januárban elindított műsor nyomán ténylegesen is azzá vált. A Dr. Csernus az egykori fókuszos (RTL Klub) Papp Gergely és Vén Zsolt ötletéből született, nem licenc, saját találmány, kimondottan a doktor személye ihletette. "A valóságshow-khoz hasonló produkciót kívántunk létrehozni, de intim kulisszákkal, hangulatos miliőben. Tudjuk jól, hogy a nézők szeretnek >>bekukucskálni>szenvedéseitCsernustól csak azt kértük, csinálja ugyanazt, mint a rendelőben, ne legyen több, ne legyen kevesebb." Eleinte ismerősöket hívtak a műsorba, és "mozgósították" a korábbi fókuszos riportalanyokat, de ma már ott tartanak, hogy napi negyven-ötven jelentkezőt regisztrálnak. "Nem fizetünk - mondja Papp. - Itt valós emberek valós problémákkal jelentkeznek, és örülnek, ha bejutnak az adásba. Azt azonban tudni kell, hogy a közismert emberek nem mindig maguktól jönnek, előfordul, hogy meghívásunkra vállalnak szereplést."
A műsor készítői hangsúlyozzák, hogy amit a néző lát, nem pszichiátriai kezelés. "Ez azért fontos, hogy ne vádolja senki Csernus Imrét azzal, hogy kevesebb mint fél óra alatt képes arra, amihez más orvosoknak évek kellenek. Márciusig még úgy készültek a műsorok, hogy egy körülbelül negyvenperces beszélgetésből szerkesztettük meg az adást, most azonban már a vágatlan, tisztán huszonöt perces beszélgetések láthatóak." A producer szerint erre azért volt szükség, mert sokan nem hitték el, hogy "ilyen rövid idő alatt ilyen messzire el lehet jutni". "De éppen ez a trükkje. Bejön egy férfi, annyit tud róla, hogy 35 éves, három gyereke van, és iszik. Semmi többet. Két mondat után viszont már teljesen képben van. Aztán már csak tükröt tart az illetőnek. Ráadásul Csernusból profi televíziós lett! Én ilyen tempót még szakmabelinél sem láttam. Havonta három napot forgatunk egyfolytában - a doktor miatt hét végén -, napi átlagban hét-nyolc emberrel készül beszélgetés, de nem fárad el, az első vendégre és az utolsóra is ugyanúgy tud figyelni. Természetes, hogy népszerűvé vált. Ma már eljutottunk oda, hogy nem lehet vele végigmenni az utcán. Megdöbbentett, milyen sokan akarnak két szót váltani vele, csak megérinteni, adni egy puszit, vagy éppen elküldeni az anyjába. De ami a leglényegesebb, Csernust ez a hírnév egyáltalán nem változtatta meg. Ha például odamegy hozzá egy csinos nő, nem kezd el bájgúnárkodni csak azért, mert ő most már 'tévésztár'. Látszik persze, hogy jólesik neki, de csak enynyi. Tudom, hogy a nagy kereskedelmi tévék is látnának benne fantáziát, de ő elsősorban orvos. Nekünk is van egy kész forgatókönyvünk, mit csinálnánk, ha kifulladna a műsor, és gyökeresen meg kellene változtatni, de abban is biztos vagyok, hogy Csernus tudja, hol a határ, és sose fog lemenni kutyába csak azért, mert ő egy médiasztár. Persze nekünk az a dolgunk, hogy eladjuk. A könyvhétre például megjelentetjük a legérdekesebb beszélgetéseket és Csernus legfontosabb tanításait."
De vajon mik ezek a tanítások?
És tanítások-e egyáltalán? Funk Sándor a Drogma című könyvről írt kritikáját leszámítva (Csernus Imre védelmében, "Leonard Bernstein születésnapjára [08.25]", Beszélő, 2004. február-március) nem találtunk egyetlen komolyabb elemzést sem Csernus munkásságáról - az más lapra tartozik, szerencsés-e, hogy éppen Funk közöl bírálatot, aki Csernus felbukkanása előtt töltötte be a médiában a "drogdoki" szerepet. Funk Sándor a következőt írja: "Csernus Imre módszere (...) maga Csernus Imre; az, ahogyan ő Önmaga; az, ahogyan él, viselkedik, gondolkozik, beszél, dolgozik; és főleg persze az, ahogy a betegekkel bánik, pontosabban, amit a betegeiveltesz. (...) nem ismerjük meg a fejlődés mozgatórugóit, a régi módszerek elavulását vagy alkalmatlanságának felismerését, az új ötletek kipróbálását, a tanulságok megfogalmazását, a módszer szüntelen fejlesztését, finomítását, az elmélet csiszolását. (...) Meg kell elégednünk a tudattal, hogy az általa tökéletesen kidolgozott és alkalmazott Módszer létezik. (...) Cs. jelenlétében, puszta létezésében van a gyógyerő. A beteg - egyébként szinte obligát - verbális terrorizálása tehát nem feltétlenül szükséges, hanem valószínűleg a legkényelmesebb módszer, ami a legjobban megfelel doktorunk személyiségének."
Pszichiáterberkekben az egyre népszerűbbé váló Csernusnak már a tévéműsor (amit egyikük nemes egyszerűséggel csak pszichopornónak nevezett) előtt sem volt különösebb tekintélye, mivel nemcsak tudományos munkássága, de terápiájának hatékonysága is többek szerint kimutathatatlan. Tiszteletet legfeljebb munkabírása vált ki, no meg hogy azon kevesek egyike, akik valóban nem csak szavakban "bevállalósak". Egy őt régóta jól ismerő kollégája viszont úgy véli, Csernus működése az "önismeret teljes hiányá"-ról tesz tanúbizonyságot, és azt sem tartja kizártnak, hogy a doktor sokat hangoztatott egykori drogfüggősége transzformálódott át egy másik szenvedélybetegséggé, munkamániává.
Jelenleg úgy tűnik, Csernus leginkább arra a magányos, vadnyugati hősre emlékeztet, aki egy hatlövetűvel tesz rendet a kisvárosban. Látványos, népszerű, nélkülözhetetlen gesztusokat tesz, sőt életeket is ment, de hogy mindebből világmegváltás is kisülhet, erősen kétséges. Ha ugyanis minden olyan egyszerűen működne, ahogy egy westernfilmben, nemhogy Csernusra, de valószínűleg pszichiátriára sem volna szükség.
