"Akinek az életét rosszabbá teszi a testedzés"

Demetrovics Zsolt addiktológus a testedzésfüggőségről

A viselkedési függőségek között új jelenségnek számít a testedzés-dependencia, amiről nemrégiben itthon is reprezentatív felmérés készült. Az addiktológia alapjai című szakkönyvsorozat szerkesztőjével a káros mértékű sportolásról, az edzésbe menekülésről, a monotonitás kereséséről és megküzdési kísérletekről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hogyan lehet közérthetően definiálni a testedzésfüggőséget?

 

Fotó: Simonyi Balázs

Demetrovics Zsolt: Az a túlzott testedzés, ami problémákat okoz. Ugyanúgy, mint a kémiai addikcióknál, például az alkoholizmusnál sem csak a mennyiség alapján diagnosztizáljuk a függőséget, bár kétségtelen, hogy egy bizonyos szint felett egyértelműbb az ártalmasság. A dohányzásnál meg, ugye, bármilyen mennyiség káros. A testedzésfüggőség azért speciális, mert egy bizonyos mennyiség nemhogy nem káros, hanem a testi-lelki egészség egyik fő komponense. Hogy mennyi a sok, az egyéntől függ, nemtől, életkortól, edzettségi szinttől, családi körülményektől. Akinek öt gyereke van, és fél napot bármilyen edzéssel tölt, ott biztos komoly problémák lesznek ebből.

MN: Amatőröknél és a profiknál is?

DZS: A profi sportolót válaszszuk le, ő hivatásszerűen csinálja, neki ez munka, a függőség nála fel sem merül ebben a kontextusban.

MN: Sportkörökben van egy olyan mondás, hogy a kettőt csak az különbözteti meg egymástól, hogy a profinak több ideje van regenerálódni. Sok amatőr közel ugyanannyit és ugyanolyan szinten edz, mint egy profi - edző és szponzor nélkül.

DZS: A profi a munkán kívüli idejében regenerálódik. Egy amatőrnek maga a sportolás kellene, hogy regeneráció legyen, mivel a sport célja alapvetően a kikapcsolódás, közérzetjavítás. De ha valaki 8 órát munkára, 8 órát alvásra és a maradék 8 órát sportolásra, az azzal kapcsolatos gondolkozásra szán, akkor ki fognak esni dolgok - párkapcsolat, család, hobbi -, amik az egészséges életvitel részét képezik. A függőség alapvető komponense, hogy valami más helyett csinálom a dolgot, hogy elkerüljek egy olyan tevékenységgel való foglalkozást, ami számomra problémát jelent. Ha valaki azért fut, hogy kikapcsoljon a mindennapokból, és például ne azon kelljen gondolkoznia, hogy miért nincs párja, miért van valakivel konfliktusa, akkor már nem valamiért, hanem valami elől fut.

MN: Akár egy alkoholista?

DZS: Igen, de itt még inkább a mértéken van a hangsúly. Aki meg tudja tenni, hogy futás közben kimossa magából a sok feszültséget, az oké, mert amikor másnap bemegy melózni, akkor frissebb, erősebb lesz. A sport ebben az esetben a testi-lelki rekreációt szolgálja, és akár a probléma felszámolását is segítheti, hisz akad, aki sport közben jól át tud gondolni mindent. Az alkoholnál sosem megoldás az ivás, ellenben a futásnak lehet egy megoldást segítő funkciója.

MN: Hol fordul át a dolog egészséges mértékből függőségbe?

DZS: Aki kevésbé tudja oldani magában a feszültséget, más eszközt keres. Alkoholt, játékot, drogot. A gondokat ezek a szerek és viselkedések nem oldják meg, csak átmenetileg enyhíthetik a velük kapcsolatos szorongást. Eltérítik az embert, kikapcsolják. Minden addikció akkor ártalmas, amikor azt a módosult tudatállapotot csak azért keresem túlzott mértékben, hogy ne legyek jelen a mindennapi valóságban. Már nem az a jó, amikor csinálom, hanem az a rossz, amikor nem csinálom. Ezek közt lehet a sport egy egészséges kiút: de ez is csak akut stresszkezelés; nem problémamegoldás. És egy ponton túl már nem arról szól a sport, hogy a stresszt levezesse, sőt, magától a sporttól leszek stresszes. Azon jár az agyam, mikor tudok menni edzeni, nézem a weboldalakat a sporteszközökről. A testedzés ebben az értelemben - az egyéb addikciókhoz hasonlóan - hibás megküzdési kísérlet. Átmenetileg enyhíthet a problémákon, ezért vonzóvá válik, és ismétlésre serkent, hosszú távon azonban a problémák elmélyüléséhez vezet. Mindig az a kérdés, hogy az adott viselkedés hozzáad a testi-lelki jólétünkhöz, vagy elvesz belőle. Ezért nehéz megítélni a testedzésfüggőség mértékét. Nem az a helyzet, hogy ha valaki szenvedélyesen el akar érni egy eredményt, azt megbeszéli a feleségével, hozzárendel bizonyos időt, és az életét amúgy rendben tartja. Ez az elkötelezett amatőr típusa, aki "odaszánja" magát a sportjának, komolyan csinálja, fontos neki, mert ettől teljesedik ki. A függőnek csak látszólag van egyéni célja, ám ettől felborul az élete.

MN: Testképzavar is állhat a testedzésfüggőség hátterében?

DZS: Van elsődleges, önmagában álló és másodlagos, evészavarra épülő testedzés-dependencia. Ilyenkor testsúlykontrollálás címén jelenik meg az edzés, majd a dolog elszabadul. Ezek kölcsönösen tudják erősíteni egymást. A testedzésfüggők közt is akad evészavaros, és fordítva.

MN: Miként fest a testedzésfüggő "pályaíve"?

DZS: Elkezdenek sokasodni a gondok, amit fokozatosan a sporttevékenységgel söpör a szőnyeg alá. A sport kiemelkedik, és fontosabb lesz minden másnál. Lényeges faktor az idő és monotonitás. Ha valami időigényes, akkor a függő gondolkozása szerint több időt lehet vele eltölteni. És ő pont ezt akarja. A monotonitás is fontos lehet, mert aki el akar szakadni a gondoktól, az általában hosszan tartó tevékenységet keres. Megjelenik az obszesszív jelleg is: amikor az illető nem sportolhat, fejben akkor is folyamatosan erre készül, tervezgeti. A ciklikusság alapvető jellemző; gyakorlatilag nincs nyugvópont, egy edzés vagy verseny után a kielégültség csak átmeneti, és előjön a késztetés. És ez az igazi addiktív komponens: sosem lehet hátradőlni, hogy "most jó". Amikor túllépsz a határon, az nem kellemes dolog. Ez is az ismérve a függőségeknek - eljön a pillanat, amikor nem az élvezetről van szó, a tevékenység elveszti az önmagáért való örömöt.

Ha valami megakadályozza a függőt a tréningben, akkor a szokásos megvonásos tünetegyüttest lehet megfigyelni: irritált, ingerlékeny, ideges lesz. Fontos a tolerancia is: hogy ne legyen megvonásérzet, egyre nagyobb téteket kell tenni, nagyobb célok és még extrémebb edzésmennyiségek kellenek a megnyugváshoz.

MN: Hogyan lehet ezt az addikciót feltérképezni, mérni? Magát a problémát sem ismerik, és sokan önismerethiány miatt nem is tudják, hogy baj van velük. Ráadásul az edzettség pozitívan hat az énképre, életvezetési kontrollt is nyújt. Sőt a sportolásnak nagy a respektje.

DZS: A testedzésfüggőség azért is sajátos addikció, mert nem stigmatizált, sőt, elfogadott, társadalmilag jutalmazott dologról beszélünk. Ezért sem fordul orvoshoz az amatőr. Fel sem merül benne, hogy ez betegség lenne. Régen pozitív addikciónak gondolták a testedzésfüggőséget, mert rövid távon vannak jó hatásai, például tekintélyt és elismerést lehet vele szerezni. De klinikai értelemben a függőség betegség, s így végeredményben mindenképp negatív. A testedzés-dependencia a munkafüggőséghez áll közel, az is "megbecsült" dolog. A Nobel-díjas feláldoz dolgokat, mégis élvezi a munkálkodást, eredményekre tör. A munkafüggő nem kap Nobel-díjat, holott ő is húsz órát dolgozik. De azért vállal sok, akár unalmas, örömtelen munkát, mert számára nem az az elsődleges cél, hogy eredménye legyen, hanem hogy ne kelljen mással foglalkoznia. És nem nehéz megfogni, ki a problémás. Az, akinek az életét rosszabbá teszi a testedzés: testi-lelki egészségében, egzisztenciális vonatkozásokban, párkapcsolati, családi vagy munkaviszonyaiban. A kérdőíves felmérések elég pontosan megmutatják az addikció mértékét.

MN: Mennyire gyakori a testedzésfüggőség?

DZS: Országos reprezentatív mintán végzett kutatásunk szerint - ilyet a Budapesti Corvinus Egyetem Viselkedéskutató Központjával együttműködésben a világon mi csináltunk először normál felnőtt populáción - 0,3-0,5 százalékunknak van ilyen típusú addikciója. Ha a heti rendszeres edzést végzőkre vonatkoztatjuk ezt a számot, akkor közöttük ez Magyarországon 2-3 százalék.

MN: Hogyan lehet kezelni?

DZS: Nincsenek specifikus kezelési módok, de léteznek különböző gyógyszeres és pszichoterápiás eljárások. Az első, nagyon fontos lépés mindig az, hogy a személy felismerje és elismerje, hogy gond van, amit egyedül nem tud megoldani.

MN: A magunk által kreált irreális elvárás, a megfelelni akarás, a csoportnyomás - legyen az egy Facebook-csoport vagy egy futóklub - vezethet a testedzésfüggőséghez?

DZS: Ez is lehet tényező, de enélkül is kialakulhat függőség. A kulcskritérium, hogy az illető - annak ellenére, hogy sérült, fájdalmai vagy épp családi problémái vannak, szenved minden szinten - mégis tovább csinálja. Ehhez a motivációhoz kevés egy hasonszőrű közösség, bár tudja stimulálni. A közösségnek lehet beszippantó, megerősítő, fenntartó hatása, de olyan függőség, amit csak egy külső társas környezet tart fenn, nem nagyon létezik. Nem tudsz akárkiből testedzésfüggőt, de heroinistát sem csinálni csak azért, mert heroinisták között van. Akinek "nem éri meg", hogy ne nézzen szembe a problémákkal, az nem lesz testedzésfüggő. Amikor fennmarad a függőség, abban mindig van egy nagyon erős személyiségkomponens.

MN: Mi van azokkal a sportolókkal - és ilyen sok van -, akik szeretnek szenvedni, akiknek az így szerzett teljesítmény az érték?

DZS: A kérdés mindig az, hogy mit nyer ezáltal, és mi az, amit nem tesz akkor, amikor ezt teszi. Ha az ember többször, sok órán át, komolyan edz, de a fennmaradó időben "normálisan" él, dolgozik, szórakozik, akkor erőfeszítéseket tesz, hogy elérjen és megtartson fontos dolgokat. Nem felállított, hagyományos értékekről beszélek, de azt gondolom, hogy van egy kulturális norma, ami szerint az ember rendben van, vagy nincs rendben. A "normális" változó dolog, de bizonyos aspektusai mégis megfoghatók. Vannak objektív kritériumok, amik a világhoz való alkalmazkodás sarokpontjai. Aki nem tudja elvégezni a munkáját a testedzés miatt, azzal baj van. Aki nem tudja ellátni a családját, nem tud bevásárolni, mert a fizetését sportszerekre, kiegészítőkre, speciális étrendre költi azonnal, azzal baj van. Olyan, mint a szerencsejátékos, csak nem eljátssza a pénzét, hanem a sokadik karbontalpas bringáscipőt veszi meg. Akinek sorban tönkremennek a párkapcsolatai, mert az ápolásuk helyett több száz hosszt leúszik, azzal baj van. Nem azt mondom, hogy ne adjunk fel időlegesen dolgokat egy szép kihívás érdekében, de ez a célkitűzés úgy meg tud borulni, hogy egészségtelen lesz. Kell, hogy legyen cél és szenvedély az ember életében, de nem szabad, hogy ez az élet más fontos területeit rombolja.

Névjegy

Klinikai szakpszichológus, addiktológus, kulturális antropológus. 2006-ban szerzett PhD fokozatot addiktológia tárgykörben az ELTE-n. Ugyanott a Pszichológiai Intézet igazgatója, a Klinikai Pszichológia és Addiktológia Tanszék vezetője, a Journal of Behavioral Addictions c. nemzetközi lap alapító főszerkesztője. Főbb kutatási területe a szenvedélybetegségek epidemiológiája, a kémiai és viselkedési addikciók személyiségpszichológiai és családdinamikai prediktorai. Nős, négy gyermek apja.