Magyar Narancs: A cellákban nincs áram, három mellékhelyiség van negyven emberre. Reggel négykor kelnek a közös istentiszteletre. Hogyan tudta ezt megszokni?
Marc Bahr: Amikor tíz évvel ezelőtt idejöttem, nem ez volt a legnagyobb probléma. Sokkal inkább, hogy a saját démonaim is jöttek velem. Nem tudja elképzelni, milyen párbeszédek zajlottak a fejemben. Például, hogy annak az öltönynek az árából, amit elástam a sivatagban, ezek a szerzetesek itt két évig jólétben élnének. Most már tudom, hogy akkor a test lázadt a testért. De most már béke van bennem, tudok a fontos dolgokra koncentrálni, meghallom az Isten csendjét. El sem tudja képzelni, milyen fantasztikus érzés, ha kitölti az embert a nyugalom. Persze bevillannak képek a régi életemből, néha valamilyen furcsa véletlen folytán eljut hozzám egy-egy levél, de én már más ember vagyok. Itt csak homok van, szél és a semmi. Az ember közelebb kerül Istenhez.
MN: Nem túl gyakori, hogy egy nyugati világban élő, több diplomával rendelkező ember végül a sivatagban köt ki egy monostorban. Nem tartják bolondnak a rokonok, az ismerősök?
MB: Nyilván annak tartanak, de miért is ne tartanának őrültnek egy olyan embert, aki önként mond le mindenről. Egy barátom egyenesen azzal fenyegetett, hogy rám küldi a pszichiátriát. Azóta egyszer meglátogatott, örültem, hogy láttam, hiszen együtt indultunk, a világi tükörképem is lehetne. Amikor idejött, már a második válásán volt túl, egy jól fizető, ámde meglehetősen értelmetlen munkát végzett. Végtelenül boldogtalan volt. Nagyon sajnáltam ezért, de megerősített a döntésem helyességében. Mert én itt boldog lettem. Egyébként ne képzelje, hogy csak ültem a lakásomban, és egyszer csak, valami biokémiai folyamat hatására szenteket kezdtem látni, aztán meg sem álltam idáig. Gazdag, egyiptomi-francia családba születtem, a vallás nem játszott szerepet az életünkben. Apám mérnök volt, a legjobb iskolákba járatott, az első diplomámat a Kairói Amerikai Egyetemen szereztem közgazdaságtanból. Utána a Sorbonne-ra jártam politikatudomány szakra. Harmincévesen már egy komoly angol cég szaktanácsadója voltam, és tanársegéd az egyetemen. Sok pénzt kerestem, két autóm volt, három lakásom, egy Londonban, egy Párizsban, egyet pedig örököltem itt, Kairóban. Senki sem mondhatja azt, hogy azért lettem szerzetes, mert nem volt más lehetőségem. Voltak lehetőségek, de boldogtalannak éreztem magam.
MN: Miért?
MB: Mindannyiunknak mást jelent a boldogság, én csak annyit tudok, hogy miért voltam boldogtalan. A munkám arról szólt, hogy pénzügyi machinációkkal felvásárolunk és bekebelezünk cégeket, új csoportokat hoztunk létre és szüntettünk meg, feltőkésítettünk valamit, hogy aztán jobb áron adhassuk el. Addig tudtam ezt csinálni, amíg nem futottam bele olyan emberekbe, akik elveszítették az állásukat egy-egy tollvonásom után. Amikor például Marseille-be utaztunk, mert felvásároltunk egy hajózási céget, kétszáz embert küldtünk az utcára. Megdobálták az autót, amivel érkeztünk.
MN: Ezért beállt szerzetesnek.
BR: Nyilván ez is közrejátszott a döntésemben. Aznap este hazamentem, lerészegedtem, és azon gondolkoztam, hogy mivel is foglalkozom én. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy gyakorlatilag ez pusztítás, nevezzék bárhogyan a közgazdaságtanban. Egyre inkább eltűnődtem ezeken a dolgokon, és arra jutottam, hogy alapvetően rossz rendszert használunk, hiszen nem az emberekről, hanem a profitról szól. Nem akarok most Marxszal jönni, de engem iszonyatosan sokkolt - legyen akármilyen avítt és megkopott a kifejezés -, hogy kizsákmányoló vagyok. Nem akartam az lenni.
MN: Akkor inkább a sivatag?
BR: Nem. Először elmondtam a barátaimnak, hogy mire jutottam, de nem értették a problémámat, azt gondolták, hogy kimerült vagyok. Az első gondolatom persze az volt - a fiatalok hiúsága ez -, hogy meg kell változtatni a rendszert. De a rendszert nem lehet megváltoztatni, mivel ez az egyetlen modell. A probléma azonban nem hagyott nyugodni, depressziós lettem. Egy éjszakán, amikor nem tudtam aludni, hirtelen megtaláltam az anyám Bibliáját a komódon - egyébként a mai napig nem tudom, hogyan került oda -, felcsaptam, és a Máté nevű adószedőnél nyílt ki. Aznap este megtértem Krisztusban. Utána már egyszerű volt a dolog, mert tudtam, hogy mit akarok. Eladtam a lakásaimat, visszarepültem Kairóba, és beszéltem több szerzetessel. Végül Fadzsúmba utaztam, onnan pedig terepjáróval ide. Megkérdeztem a szerzetesektől, hogy maradhatnék-e. Három hónap után azt mondták, hogy maradhatok. Egyébként azt szoktam mondani, hogy új portfólióba kezdtem, új tőkét halmozok fel. Csak most egy másik cégvezetőnél.
MN: Azt tudja, hogy jelenleg világgazdasági válság van?
BR: Tudom. Előfizetek a Financial Timesra, háromhavonta kihozzák az összes példányt. Azt hiszem, a válságtól a rendszer nem fog megváltozni, maximum a szereplők cserélődnek.
MN: Ennek ellenére nem gondolja, hogy épp a válság miatt többen követik az ön példáját?
MB: Ha Istennek ezt a jelét értik meg, legyen úgy. Sok egyetemről kikerült fiatal áll tanácstalanul, nem látnak sem célt, sem értelmet az életben. Pedig az emberi életnek valamilyen nemes és fontos célja van, annak kell lennie, különben élni sem érdemes. Nem azt mondom, hogy mindenkinek a sivatagba kell mennie, de ez is egy út. Én boldog vagyok Krisztusban, itt a sivatag közepén.
