Bessie Smith afroamerikai bluesénekesnő és menedzsere, Richard Morgan egy koncerthelyszínre tartottak az USA-ban a 61-es úton 1937. szeptember 26-án. Hajnali kettő körül Mississippiben jártak, amikor az autót vezető Morgan belerohant az előtte haladó teherkocsiba. Morgan sértetlen maradt, Smith súlyosan megsérült az ütközésben, de elképesztő szerencséjére épp akkor hajtott arra egy orvos, Hugh Smith, aki pecázni indult egy barátjával.
A doktor igyekezett ellátni Bessie-t, akit az anyósülésen az ütközés nagy része ért: jobb karja szinte teljesen elvált a könyökénél, nagyon sok vért veszített. Miközben a nő sérüléseivel foglalkoztak, álló kocsijukba beleszállt egy másik autó, amelyben állítólag két részeg fiatal ült.
Itt válik kissé zavarossá a történet. Bessie családtagjai például azt állították, hogy az énekesnőt először elutasították a fehéreknek fenntartott kórházból, mások szerint egyenesen a rosszabbul felszerelt „fekete kórházba” szállították őt. Akárhogy is, kilenc órával a baleset után Bessie Smith életét vesztette.
A történet kapcsán – melyből egyébként később színdarab is készült – többnyire a rasszizmust okolják az énekesnő haláláért, Smith ugyanis sokak szerint megmenthető lett volna egy közelebbi és jobban felszerelt „fehér kórházban”. A baleset és a kórházi ellátás pontos részleteit már lehetetlen felfejteni, de nem túlzás azt állítani, hogy Bessie haláláért egy másik kisebbségi pozíciója is felelhetett: az, hogy nő volt.
Amerikában csak 2011-ben kezdtek női testről mintázott bábukat használni a töréstesztekhez. Pedig 47 százalékkal több az esélye, hogy egy nő súlyosan, és 71 százalék, hogy kisebb mértékben megsérüljön egy autóbalesetben. 17 százalékkal nagyobb a valószínűsége, hogy a nők belehalnak. Ez részben az autók kialakításának is köszönhető, a tervezéskor ugyanis nem veszik figyelembe, hogy a nők általában alacsonyabbak, ezért közelebb kell húzniuk magukat a kormányhoz a vezetőülésben, így ütközéskor jobban sérül a lábuk.
A túlságosan merev ülések szintén ellenük dolgoznak: egy svéd kutatás szerint a könnyebb női testeket ütközéskor előrelöki a kemény háttámla. Ráadásul a biztonsági övek gyártásánál sem veszik figyelembe a (különböző méretű) női melleket, így az öv gyakran nem nyújt kielégítő védelmet a nőknek. Ez csupán egy példa a számos tervezési megoldásból, amelyek a férfiak igényeire lettek szabva.
| ||
„Világunk reprezentációja, akár a világ maga, a férfiak munkája. Saját nézőpontjukból írják le, amit összekevernek az abszolút igazsággal” – írja Simone de Beauvoir A második nemben, és Caroline Criado-Perez is ezzel az idézettel kezdi az ősszel magyarul is megjelenő Invisible Women (Láthatatlan nők) című könyvét. És bár a két könyvet közel hetven év választja el egymástól, ahogy Criado-Perez rámutat, a helyzet nem sokat változott: „amikor azt mondjuk, ember, úgy értjük, férfi.”
Az idén márciusban megjelent könyv a nemek közötti adatszakadékról (gender data gap) szól, ami az élet minden területén hátrányba taszítja a nőket a várostervezéstől az egészségügyig vagy a gazdaságig. Megnyilvánulhat olyan hétköznapi bosszúságokban, mint az üzletek túl magasra helyezett polcai, de életveszélyes is lehet a nőkre nézve.
Férfiaknak épített világ
Hogyan lehet a hótakarítás szexista? Mert lehet: miután a svédországi Karlskogában kiadták, hogy gondolják újra a városvezetést genderszempontból, először csak viccből jegyezték meg, hogy legalább a hótakarításhoz nem kell hozzányúlni. Aztán kiderült, hogy a nők sokkal gyakrabban csúsznak el a havas utakon, ugyanis ők a bevásárlás, a gyerekek iskolába szállítása és egyéb teendőik miatt jóval többet használják a gyalogosutakat és a tömegközlekedés útvonalait, szemben a férfiak által igénybe vett autóutakkal.
Amikor elkezdték priorizálni a gyalogosutak takarítását, a város nemcsak az egyenlőségért tett – pénzt is spóroltak az egészségügyi kiadások csökkentésével. A nemek közötti adatszakadék miatt a várostervezés, a buszmegállók elhelyezése vagy az épületek kialakítása a férfiak szokásait, preferenciáit szolgálja. És nincs ez másképp hétköznapi tárgyainkkal sem.
Rengeteg adat bizonyítja például, hogy a nőknek átlagosan kisebb a kézméretük, a legtöbb terméket mégis úgy gyártják, hogy az átlagos férfikéznek legyen kényelmes. Ez igaz a zongorák billentyűire vagy a mobiltelefonokra is. Kíváncsiságból én is végeztem egy egyáltalán nem reprezentatív mini felmérést MOME-s építészhallgatók és BME-n végzett formatervezők körében, hogy vajon ők mennyire veszik figyelembe a nemi szempontokat a tervezésnél.
A MOME építőművész szakán tanuló Szilárd azt mondja, van néhány terület, ahol felhívják a figyelmüket a női igényekre: a konyhatervezés például tipikusan ilyen. Egyébként szerinte nem tudatosan a nemi szempontokról van szó, inkább arra tanítják őket, hogy a terek minden igényt kiszolgáljanak: „Ha például túl magasan vannak a polcok, szólnak, hogy nem mindenki 180 centis, gondoljunk rájuk is – persze ezek nem feltétlenül csak nők, lehetnek gyerekek is” – magyarázza.
Eszter is ezt erősíti meg, hozzátéve, hogy konkrét megrendelő esetén az ő igényeihez igazítják a tervet: egy alacsonyabb személy otthonába például értelemszerűen alacsonyabb konyhapultot terveznek. Szerinte azonban az egyetemen egyáltalán nem beszélnek a nemek közti adatszakadékról.
„Középület tervezésénél van egy alapvető szabályozás arra, hogy az épület mérete és befogadóképessége alapján mennyi női és férfi vécét kell elhelyezni. A 40 férfire tervezett mosdó 30 nőnek elég, illetve a pelenkázók miatt nagyobb a helyigénye a női mosdóknak, még sincs arra szabályozás, hogy a nőknek több mosdót kell tervezni. De jó, hogy erről beszélgetünk, mostantól biztos több női vécét rakok majd az épületeimbe!”
| ||
A mosdó egyébként az egyenlőtlenségek tipikus példája: mivel a nők átlagosan két és félszer több időt töltenek mosdóban (pl. menstruáció, terhesség, nőgyógyászati betegség vagy kisgyerek kísérése miatt) a férfiakhoz képest, egyértelműen több vécére lenne szükségük. Itt a magyarázat a női vécék előtt kanyargó sorokra.
Először a BME ipari formatervező szakán végzett Csilla is a megrendelői kéréseket hangsúlyozza, ha viszont nincs ilyesmi specifikálva, ő inkább a saját paramétereiből indul ki: „Mivel vannak magas nők és alacsonyabb férfiak, többnyire nem a hivatalos szabványok alapján dolgozom. Én is egy átlagnál magasabb lány vagyok, ezért gyakran saját magasságom, kézméretem alapján tervezek, ha nincs megkötve konkrét méretigény.”
Csilla a legtöbb megrendelését férfiaktól kapja, de azt mondja, ők nem kérik kifejezetten, hogy az ő igényeikre szabja munkáit. Ő egyébként tanult nemi szempontokról az egyetemen, bár inkább arról, karakterében, színeiben, stílusában milyen egy férfiaknak vagy nőknek tervezett tárgy. Márton határozottan állítja, hogy a tervezésnél mindig figyel a nemek közötti különbségekre, legyen szó fizikai, pszichés jellemzőkről vagy szokásokról. „Még az uniszex termékeknek is olyan középutat kell képviselniük, hogy a két halmaz metszetébe kerüljenek. Ha nem figyelnénk a különbségekre, egy-egy termék használata kényelmetlen, esetleg egyenesen bosszantó lenne.”
Macho orvoslás
Egy közel 7 millió fős mintán végzett, friss dán tanulmány szerint a nőket átlagosan 4 évvel később diagnosztizálják, mint az azonos betegségben szenvedő férfiakat. A kutatást vezető Søren Brunak hangsúlyozta, ez nem csupán néhány betegségre igaz – a legtöbb egészségügyi probléma esetében kimutatható az eltérés. A rákos megbetegedéseket például 2,5 évvel, a diabéteszt 4,5 évvel később diagnosztizálják a nők esetében.
A koppenhágai egyetem kutatói ugyan nem vállalkoztak a radikális különbség magyarázatára, viszont azt már régóta lehet tudni, hogy a diagnosztikai eszközöket a férfitest működésére optimalizálták. A szívinfarktust például sokáig a középkorú férfiak betegségének tartották, így a köztudatba is a mellkasához kapó férfi képe épült be.
Azt már jóval kevesebben tudják (és a legnagyobb probléma, hogy a háziorvosok közül is jóval kevesebb tudja), hogy a nőknél többnyire enyhébb fájdalom jelentkezik az állkapocs vagy a nyak területén, illetve gyakori a gyomorfájdalom, gyomortáji teltségérzet – ezeket a mai napig sokszor stressztünetekként azonosítják, és szorongásoldókkal próbálják kezelni az orvosok.
Még nagyobb gondot okoz a kimondottan női betegségekre vonatkozó adatok hiánya. Amikor az első medencefenék-erősítő eszközt szerették volna piacra dobni, egyszerűen nem találtak orvosi adatokat, pedig tudni lehet, hogy a nőknél igen gyakori, hogy a szervek (például a méh vagy a húgyhólyag) a gyenge medencefenék miatt megsüllyednek és kitüremkednek a hüvelyből. Amikor az Apple bevezette a Sirit, a mesterséges intelligencia gond nélkül segített potencianövelő szerek felkutatásában, de abortuszklinikát már nem tudott találni.
De rengeteg kevésbé kézzelfogható terület van, ahol a nők hátrányba kerülnek: az esti időpontra szervezett fontos meetingek kizárják a gondoskodási feladatokkal terhelt nőket (hiszen az esti órák számítanak a gyermekekről való gondoskodás legkritikusabb időszakának), a női akadémikusok kutatásait kisebb eséllyel publikálják, a „zseni-előítélet” pedig abban áll, hogy ha egy zseniális személyt kell elképzelnünk, szinte mindenki egy férfira gondol.
Az irodák átlagos hőmérsékletét az átlagos 40 éves, 70 kilós férfi nyugalmi anyagcseréjéhez igazították még az 1960-as években – ez pedig 5 fokkal hidegebb a nők számára ideális hőmérsékletnél. Bár a helyzet kétségkívül javult az elmúlt években, a női igényekkel számolni még mindig kisebbségi törekvés.
Nézőpontváltás
A tervek szerint idén március 29-én került volna sor a NASA első, kizárólag női asztronautákkal megvalósított űrsétájára, a küldetést azonban lefújták, mivel kiderült, nincs elég nőre való szkafanderük az űrsétákhoz. Egyáltalán nem egyedülálló, hogy a nőkre szó szerint nem passzol az egyenruha: a rendőrök, katonák által használt hagyományos golyóálló mellények szintén nem védik megfelelően a női testet.
| ||
Persze vannak olyan törekvések, mint az 1987-ben alakult brit Women’s Design Service, amelynek célja, hogy segítsék és fejlesszék a nők számára optimális terek építését. De továbbra is ez a kivétel, nem a szabály.
Nem arról van szó, hogy a fentiek mögött nőgyűlölettől fűtött szándékosság állna, egyszerűen magától értetődő, hogy a hatalmi pozíciókat birtokló férfiak férfifejjel gondolkodnak a világról – így lett a férfi nézőpontból norma, a nőiből meg a legjobb esetben is a „másik”, amit néha kiszolgálnak az alapvetően férfiigényekre igazított produktumok „nőiesítésével”, mint amikor a mozgássérültekre való tekintettel a lépcső mellé húznak egy rámpát. A férfi nézőpont olyan társadalmi axióma, amit eszünkbe sem jut megkérdőjelezni. 70 kilós, 30–40 körüli, fehér, férfi – így fest az ember prototípusa.
Arra, hogy mi lenne a megoldás, Criado-Perez saját bevallása szerint is kiábrándítóan egyszerű választ adott egy interjúban: „Egyszerűen csak adatokat kell gyűjteni a nőkről, és különválasztani azokat a férfiakról nyert adatoktól.” A szerző azt is hozzátette, ez az egyszerűség egyrészt bizakodóvá teszi, de aggódik is, hiszen számos kutató már rég rávilágított ezekre az egyenlőtlenségekre – mégsem jött változás.
Ettől függetlenül hisz benne, hogy a férfi nézőpont alapértelmezettségének megkérdőjelezése mindannyiunk feladata: „Mint amikor a sportokról beszélünk: a férfifoci helyett csak annyit mondunk, foci, de ha nők játsszák, mindig úgy fogalmazunk, női foci. Az egyik legnagyobb gond, hogy ezt észre sem vesszük. Tízből kilencszer azt hisszük, nemsemlegesen beszélünk, pedig valójában ilyenkor a férfiakról van szó.”
