"Tudom, hogy a normális emberek azt gondolják, egy brutál nagy szörny vagyok, de amikor a tükörbe nézek, én a koncentrációs táborok foglyaihoz hasonló csontvázat látok" - írta magáról egy fiatal férfi egy internetes fórumon. "Ha két centi lemegy a bicepszemből, úgy nézek ki, mint egy AIDS-es" - kontrázott virtuális társa. A fórumozók egymásra licitálva ecsetelik, menynyire soványnak, petyhüdtnek érzik magukat. Fotóik, megadott méreteik alapján valamennyien izmos, kidolgozott testű férfiak, csakhogy mindnyájan izomdiszmorfiában, egy kifejezetten férfiakra jellemző evészavarban szenvednek.
Tévhit ugyanis - akárcsak a mellrák vagy az inkontinencia esetében -, hogy a napjainkban egyre nagyobb számban tapasztalt evészavarok női betegségek lennének: a kutatók szerint az elmúlt évtizedben a táplálkozási rendellenességeknek több, férfiakra jellemző típusa jelent meg. Ilyen evészavar az izomdiszmorfia, vagy a testzsírfóbiával járó, úgynevezett testépítő típusú evészavar. (Emellett a férfiak közt is előfordul az orthorexia, vagyis egészségesétel-függőség; lásd: Maghasadás, Magyar Narancs, 2007. december 20.) Az elnevezés nem véletlen: először testépítők körében végzett felmérések során figyeltek fel a zavarokra, és azóta bebizonyosodott, hogy az amatőr vagy profi szintű testépítők között találjuk a legtöbb testkép- és evészavaros férfit.
Az izomdiszmorfiát nem véletlenül hívják másképpen inverz anorexiának, a testkép zavara itt éppen fordított: ahogy a már csontvázzá fogyott, anorexiás tinilány a tükörbe nézve undorítóan kövérnek látja magát, ennél a férfievészavarnál a kifejezetten izmos vagy súlytöbblettel rendelkező férfiak
kicsinek, véznának
érzik magukat. Soványságfóbiával küzdenek, szentül hiszik, hogy mások szerint satnyák, kicsik, és attól félnek, hogy ezért kritizálják, kinevetik őket. Mivel az izomdiszmorfiások mindenáron meg akarnak felelni a külvilágnak tetsző férfitestről alkotott, torz elképzeléseiknek, kényszeresen edzenek, folyton izmosodni és hízni szeretnének. Órákat képesek az edzőteremben tölteni, a táplálkozási zavar pedig elsősorban abban nyilvánul meg náluk, hogy kifejezetten az izomnövelés érdekében esznek sokat. Túlzott figyelmet fordítanak étrendjükre, szertartásosan kitalálják táplálkozásukat, sőt, a tömegnövelés érdekében táplálékkiegészítő szereket, illetve szteroidokat is szednek. Ennek ellenére soha nem elégedettek, hiszen hiába próbálnak megfelelni vágyott, irreális testképüknek, kényszereik teljesen eluralkodnak az életükön.
"Jó, ha valaki rendszeresen lejár edzeni az egészsége érdekében, ahogy az is rendben van, ha valaki versenyzőként valamilyen nemes cél, komoly eredmény érdekében megszállottan űzi a testépítést. Betegséggé mindez ott lesz, ha az érintett az izmok megszállottjává válik, minél nagyobb akar lenni, és rámegy az élete arra, hogy folyton csak a külsejével, az edzéssel és a szerinte megfelelő táplálkozással törődik - mondja az evészavarokkal foglalkozó pszichiáter, Túry Ferenc. - Az izomdiszmorfiában szenvedő férfiaknál teljesen beszűkül a személyes szféra, hiszen a társas kapcsolataikat építik le annak érdekében, hogy napi több órában a testükkel foglalkozhassanak." A pszichiáter egy 21 éves, izomdiszmorfiával küzdő páciensének példáját írta le. A 205 centiméter magas, 130 kilogramm súlyú, csupa izom fiatalember meg volt győződve arról, hogy 30 centiméterrel magasabbnak, és pontosan 50 kilóval nehezebbnek kellene lennie. Ahogy általában minden evés-, illetve testképzavarral küzdő beteg, ő is kerülte az olyan helyzeteket, amelyekben ki van téve mások tekintetének, mert ez nagymértékű szorongást keltett benne. "Rejtegette a testét, például biciklivel járt, hogy ne kelljen zsúfolt tömegközlekedési eszközre szállnia, és még nyáron is dzsekit hordott, mert szégyellte az alakját" - magyarázta a pszichiáter.
Ezzel szemben a testzsírfóbiával küzdő betegekre az a jellemző, hogy minden gramm zsír heves önutálatot vált ki bennük, ők arra törekednek elszántan, hogy minél kevesebb zsír legyen a testükön. Így a minimumra csökkentett testzsírszázalék érdekében edzenek, és szinte kizárólag alacsony zsír- és magas fehérjetartalmú ételeket esznek. Túry Ferenc megfigyelése szerint szinte rituálisan, mindig adott időközönként étkeznek, és ha másképp nem tudják tartani például a pontosan háromóránkénti periódust, inkább lemondják más programjukat. Az idézett fórumon evészavarukat őszintén - igaz, arc és név nélkül - megtárgyaló férfiak esete nem jellemző, mindkét evészavar rejtett rendellenesség. Az ezekben szenvedő férfiak nagyon ritkán fordulnak orvoshoz, hiszen nincs betegségtudatuk. A külvilág szemében pedig ők az egészséges életmód mintaképei. "Szociálisan teljesen elfogadott dologról van szó, a szülők legtöbbször még örülnek is, hogy a fiuk nem iszik vagy bulizik, hanem kitartóan sportol" - mondja a pszichiáter.
Ahogy a nők közt sokkal gyakrabban előforduló bulimiánál vagy anorexiánál, a kifejezetten férfiakat sújtó evészavaroknál is jellemző az alacsony önértékelés, a depresszió és a folyton visszatérő szorongás. E pszichés betegségek veszélyét összességében csak fokozza, milyen testi problémákkal járnak együtt, hiszen az állandó magas fehérjebevitel nem tesz jót a vesének, a túlzásba vitt edzés az ízületeknek árthat, a szteroidok pedig egyenesen életveszélyes szövődményeket okozhatnak Túry szerint. Ha belátják, milyen torz eszményképet követnek, és szakemberhez fordulnak, akkor a férfievészavaroknál is a gyógyszeres kezelés, illetve pszichoterápia alkalmazható, de a gyógyulás nehéz, hosszan tartó folyamat.
A titkolózás
miatt szinte lehetetlen megmondani, hány férfi szenved izomdiszmorfiában. Az 1990-es évek második felében végzett első kutatások a megvizsgált testépítők 10 százalékánál diagnosztizálták az új típusú evészavart, azóta egyes szerzők szerint jóval nőtt a férfiak közt a különféle táplálkozási rendellenességgel küzdők aránya, bár a női betegek száma ezt még mindig meghaladja. "A férfiasság a lényeg, ami számukra egyenlő az izmossággal, és jellemző az is, hogy sokkal inkább ragaszkodnak a tradicionális férfiszerephez - mondja az izomdiszmorfiásokról Babusa Bernadett pszichológus. - A férfias férfiról alkotott képük miatt viszont még kevésbé ismerik be, hogy - a közvélemény által tipikusan női problémának beállított - evés- és testképzavarról van szó."
A pszichológus figyelmeztet: ahogy nem minden sovány anorexiás, a testépítők esetében sem szabad általánosítani, torzult férfitestképről csak akkor beszélhetünk, ha az alakformálás, az edzés kóros rögeszmévé válik. "Például ha valaki akár arra is hajlandó lenne, hogy az izmosabbnak tűnő test érdekében szilikonimplantátumot ültessenek a vádlijába vagy a mellébe." A testépítők ezért érzékenyen élik meg és sok esetben támadásnak veszik, ha valaki az ilyen típusú rendellenességekkel szembesíti őket. A cikk készítése során ezt tapasztalhattuk: a megkeresett edzőtermek munkatársai, amatőr szinten edző látogatói, de a profi testépítők edzői is többnyire azonnal elzárkóztak a nyilatkozattól, amint meghallották a testképzavar vagy az anabolikus szteroid kifejezéseket. A kevés kivétel egyike, Vida Zoltán testépítő szakág-vezető annyit elismert, hogy az edzőtermek világában előfordulhat, hogy valaki átesik a ló másik oldalára. "Vannak, akik belediliznek az edzésbe, semmi más nem érdekli őket, olyan is akad, akinek rámegy a párkapcsolata, mert a nő nem akart e cél érdekében a rabszolgája lenni - fogalmaz Vida, aki szerint az ilyen férfiaknak teljesen felborul az értékítéletük. - Láttam olyanokat, akik agresszívak, vagy ellenkezőleg, teljesen depressziósak lettek attól, hogy a javasolt 2,5 óra helyett csak 3 óra múlva tudtak enni, vagy az általuk kitalált 5000 kalória helyett csak 4500-at sikerült bevinniük" - mondta a szakember, aki egy budai edzőtermet vezet. Név nélkül hasonló példákat mesélt egy másik testépítő is, aki állította: ha egy férfi elkezd komolyan foglalkozni a testével, egyre nagyobb célokat tűz ki maga elé, így szerinte szinte mindenki beleesik az elégedetlenség csapdájába, egy idő után "soha nem lehet elég nagy vagy izmos".
A testépítők felkészítésével foglalkozó Kovács Zsolt - aki "edző válaszol" rovatot vezet egy body builder honlapon - viszont egyenesen kamunak nevezte a férfitestkép- és evészavarokat leíró kutatásokat. "Miért nem az átlagemberre mondják, hogy testképzavaros, aki nem akarja megadni a testének, ami kell, és csak hízik, és megeszik bármilyen egészségtelen ételt, csak mert finom" - kérdez vissza a testépítő, aki szerint eleve képtelenség, hogy valaki túl izmos legyen, mert az izmokat nem lehet egy szinten túl fejleszteni. Nem értett egyet azzal, hogy a médiában, reklámokban látott férfieszménykép sikertelen utánzása ilyen rendellenességekbe csaphat át, mert szerinte a többség számára - persze megfelelő mennyiségű belefektetett munkával - elérhető lenne az ehhez hasonló külső.
A férfiak evészavaraival és más, rögeszmévé váló aggodalmaival, komplexusaival foglalkozó szakemberek szerint azonban - a soványság-kultusszal stresszelt nőkhöz hasonlóan - a férfiakra is nagy nyomás nehezedik, hogy
megfeleljenek
a mesterségesen gyártott, tömegkommunikáció által sulykolt ideáloknak. "Összefoglaló néven Adonisz-komplexusnak nevezik, ha egy férfi kényszeresen foglalkozik a külsejével, megjelenésével, vagy akár valamelyik testrészével, és ez számára irreális szorongásokat okoz" - magyarázza Szendi Gábor klinikai szakpszichológus, aki szerint ez tulajdonképpen bármi lehet: a magassággal, testsúllyal vagy a péniszmérettel való túlzott elégedetlenség. De ide tartozik az izomdiszmorfia, és akár az is, ha valaki a mellkasszőrzetével vagy a kopaszodással foglalkozik abnormálisan sokat.
"A nyugati világ teljesítménycentrikus, és az élet minden területén jellemző a versengés, amihez az ideálokat a média szállítja - magyarázza a szakpszichológus, aki szerint a legtöbb ember önértékelési zavara, az elégtelenség érzése az elismeréshiányos gyerekkorból ered. - A szorongás mindig tárgyat keres, vagyis az egyén kitalálja, mi ellen küzd, mi lenne a cél, mert csak így válnak kezelhetővé ezek az érzések. Például az izomdiszmorfiás nem érzi magát csenevésznek akkor, ha a végtelenségig emelgeti a súlyokat" - mondja Szendi. Szinte nincs ember, aki teljesen elégedett lenne a külsejével, de a határok egyértelműen meghúzhatók: az Adonisz-komplexusról a szakpszichológus szerint akkor van szó, ha a zavar jelentősen befolyásolja a beteg életét, szenvedést okoz számára, ezért extra energiákat fektet a korrigálásába vagy elrejtésébe. Mint mondta, volt egy páciense, aki a testmagasságával nem tudott megbékélni, és 172 centijével gyakorlatilag annyira törpének érezte magát, hogy endokrinológushoz fordult.
"Annak történelmi tradíciója van, hogy a nőnek szépnek kell lennie, ez sokáig egyoldalú feladata volt, míg a férfinél elsősorban eltartó funkciója, gazdagsága, hatalma számított. A modern korban - elsőként a politikában, majd az üzleti életben - azonban ez megváltozott, már a férfiak külsejére is elvárások vonatkoznak - mondta Szendi Gábor -, bár még mindig sok férfi gondolja, hogy 'úgy jó, ahogy van', a felmérések szerint egyértelmű, hogy napjainkban egyre többen aggódnak a külsejük miatt" - tette hozzá. A szakemberek egyetértenek abban, hogy a jövőben még tovább emelkedhet a testi identitásproblémákkal, komplexusokkal küzdő férfiak száma.
