Mottó: "Zöld erdőbe´ vótam, / Adj egy sört, oszt´ jó´ van."
Nem, noha faluhelyen minden bizonnyal vannak még ilyen tiszteletre méltó, bajuszos csodabogarak, akik hagyományőrző jelleget, magyaros körítést adnak annak, hogy már délben ittasak. A városi locsolókat azonban kevéssé lelkesíti, hogy ennek az egésznek megadják a módját úgymond, s például régi gúnyákat felöltve, mintha megőrültek volna, ősi rigmusokat skandáljanak - mint ahogy a nők sem arra vannak a bérházakban kihegyezve, hogy szíves fogadtatásukra frissen szedett fűvel fedett tálon szebbnél szebb festett tojások pompázzanak. Felvetődhet, teljes joggal, hogy akkor ez az egész cirkusz mi célt szolgál, mire jó. A Miskolcon és Debrecenben végzett több évtizedes megfigyeléseim alapján nyugodtan mondhatom, hogy ezt az össznépi, kollektív, nagy játszmát - kötött sorrendben - lényegileg hármas szándék élteti és motiválja: az igen rövid lefutású tojásgyűjtő ambíció, az anyagi haszonszerzés vágya, majd az ingyenes, legálisan jóváhagyott, egyenes vonalú, zökkenőmentes s lehetőleg minél gyorsabb lerészegedés ígérete.
Mentem én is,
hogyne mentem volna, a Megfeszített bocsássa meg, mentem eleget. Először egy kantáros nadrágban, de abba egyszer beleszartam, s onnantól nem tudták rám adni semmilyen ünnepen. Valóságos Gáti Oszkár voltam, mondtam a verseket, tarisznya híján egy centrumos nejlonszatyorba pakolva a líra által kiérdemelt tyúktojásokat. A húsvéti akcióban akkortájt még - prepubertás stáció - főszerepet játszott nálam a szerelem, s mivel természetemnél fogva kissé túlfűtött voltam érzelmileg - az iskolai lányvécébe mintha hazajártam volna, állandó vendégként számíthattak rám -, meglehetősen sok virágszálnál voltam érdekelt locsolásilag. Az említett beszarás is egyértelműen ennek a szerelmes alkatnak volt köszönhető: a hét-nyolc helyen irdatlan mennyiségben bezabált krémes süteményt déltájban már egyszerűen nem bírta bevenni a szervezet; slussz-passz, mondta a bél, kifele. Egészen különös járással ballagtam haza azon a különösen szép emlékű feltámadási ünnepen: miként ha az egyik lábam húsz centivel rövidebb lett volna, úgy szállítottam nagy odafigyeléssel a Rákóczi utcán a rakományt.
| ||
Nagyjából egy időben avval, hogy az érzelmek szerepét a motivációkat illetően a szemközti trafikban kapható indián katonák s gombfocicsapatok képében határozott
tárgyi kontúrokat öltő lóvé
vette át, otthon is megélénkült a forgalom. Lánytestvérem ugyan nem volt, de ez nem érdekelt senkit, lévén anyám ´68 tájt súlyosat hibázott: egy hajnali fél hétkor becsengető vadidegen kisfiúnak félálomban adott egy tízest, s ennek azonnal híre ment az Avason. Jöttek, mint a tatár hordák, jöttek, mint az oroszok, pirkadattól délutánig szólt a csengő húsvéthétfőn évekig. Nincsen lány a háznál - ordított, hogy a sor végén is értsék, a negyedik szavalni akaró ágrólszakadtra a lépcsőházban az öregem, nem baj, mondta csendesen, és nem tágítva, jó lesz a néni is. Az is ad. Voltaképpen tőlük jött az ötlet, hogy nem kell ahhoz serdületlen hajadon, hogy több legyen a katonám és a futballcsapatom: az udvari asszonynép elhivatott, beható tanulmányozásának kezdete ekkori eredetű. Éles ésszel hamar rájöttem, a keresetem szempontjából egyenesen kapóra jön, hogy ezek egymást, mint a szart, annyira gyűlölik; hogy tehát végtelen, irigy hiúságuk számomra könnyűszerrel kamatoztatható. Mennyit adott Csengős nyanya?, kérdezte Skriba Barnáné Motoros Mária villámló szemekkel, számonkérő éllel, miközben köldökig lelógó, ménkű nagy mellei közé húzta szeretettel a légszomjtól vöröslő fejemet, egy húszast, vágtam rá azonnal a fuldoklással vegyes gerjedelem közben, pedig még nem is voltam aznap nála, s már öt forint is meghaladta az átlagos árfolyamot - csak ott, fűztem hozzá gondolatban, próbálván eltolni a tizenegy éves számra vitát nem nyitó, kíméletet nem ismerő, célirányos erőszakkal rányomott borospoharat, a szex sajnos potenciálisan kizárható. És menekülés közben köszönettel átvettem a huszonkét forintomat.
Na, később ez aztán
elmaradt, ez a poháreltolás,
aminek köszönhetően a hetvenes évek egyik napfényes húsvétján a frissen átadott tapolcai Júnó szálló előtti bokorban töltöttem az ünnepet. Három dolgon gondolkoztam megfeszített agymunkával: 1. Hogy kerültem Tapolcára, azon belül a bokorba. 2. Hol vannak a többiek. 3. Hol hagyhattam el az Alföldi papucsomat - de nem adhattam pontot sajnos helyes válaszért magamnak, így pár órás sétával zokniban ballagtam haza. Aztán, amiként egy idő után nem volt már szükséges egy idős tárgyszemély, lány a locsoláshoz, akképpen nem kellett húsvét az iváshoz: ez lett úgy nagyjából az irigylésre nem túl méltó, a locsolkodás felfüggesztésével egybeeső felnőttkorom kezdete.
Mióta tart a böjt, már sokadszor, újra, kívülről figyelem a húsvét úgy maradt, élő rekvizítumait, a locsolkodó hősöket. Egyikük az idén kéjes örömömre háromból vette be a tárva-nyitva lévő szemközti kertkaput. Egy másik elszánt súlyos önhibából
biciklivel
próbálta meg abszolválni a programot: hullámvonalban támadott a Tőzsér utca irányából, láthatóan nem volt ura már a gépnek, de vitte a lendület, mi több, férfi volt, nem hátrált, egyenesen rátett egy lapáttal, tekert az öltönyben, mint aki a sárga trikóról érzi, az erős mezőnyben lemarad, megpróbálja mégis, bármi áron, ha törik, ha szakad. Láttam, baj lesz, mondtam is, hogy baj lesz, csak úgy befelé, magamnak, újabban így beszélgetek, mert én egészen biztosan nem szólok közbe, nem vágok bele a szavamba, nem kérdezek és nem felelek, baj lesz, mondtam, ismerve a Küküllő utcai terepviszonyokat, s mit ad az úr, tényleg: az ablakom előtti fekvőrendőrön akkorát bukott, hogy nagy ívben, fejjel fogta a betont. Szárnyalás közben, a leszálló ág kezdetén a fejére borult az ünneplős fekete zakó: hullt az aprópénz, fésű, kulcscsomó, miközben a megfordított U alakban szálló locsolkodó testből a fenék volt a legmagasabb ponton található. Kihajoltam, megkérdeztem, él-e, nem felelt, nem mozdult, nem adott semminemű életjelet, de amire segítőleg leszaladtam, már felemelt mutatóujjal oktatta a kerékpárját, s javában kortyolta a kölnivizet.
