Szeptember 19-én látott napvilágot a sajtóközlemény, amely mellett Donald Trump bármelyik eget rengető ostobasága vagy gyűlölködő kirohanása hirtelen mínuszos hír lett. Ekkor jelentette be Angelina Jolie, hogy elválik Brad Pitt-től. A média rituális jellegéből és a két fél pozíciójából magától értetődően következik, hogy legszemélyesebb tragédiájuk hirtelen több millió ember közös magánügyévé vált.
Szomorú toposzok
A két filmcsillag válása nemcsak a hat gyerek, az elképesztő vagyon és a mindkét oldalon megjelenő vádaskodások miatt izgatja a közvéleményt, hanem a kapcsolat története miatt is. A számtalan alkalommal a világ legszexibb férfijának kikiáltott Pitt ugyanis egy, a mostanihoz kísértetiesen hasonló válási botrány után lett ismét egy celebpár tagja. Korábbi felesége a 90-es évek szomszédlánya, Jennifer Aniston volt, akit Jolie miatt hagyott el, miután összekavarodtak a Mr. és Mrs. Smith forgatásán. Ahogy lenni szokott, először mindenki mindent tagadott, majd napvilágra kerültek a részletek. Akkor ugyanolyan megosztott volt a reakció, mint most – voltak, akik az igaz szerelem győzelmét dicsőítették, és azt állították, hogy Aniston csak kihasználta Pittet és hírnevét, hogy a Jóbarátok után valódi filmszerepeket is kapjon. A másik oldal az elhagyott feleség empátiát és szánalmat egyaránt kiváltó képét ragasztotta Anistonra, szemben Jolie-val, akit gátlástalan otthonrombolóként ábrázoltak. A legrémisztőbb az volt, hogy ezek a markáns vélemények leginkább a két nő körül formálódtak, míg Pitt szerepe sokszor szinte jelentéktelennek tűnt. A válást követő években aztán lecsillapodtak a kedélyek, a powerpár pedig járta a világot: jótékonykodtak, filmeket forgattak, műkincseket vásároltak, sikeresek voltak, menők és gyönyörűek. Tíz évig voltak együtt, hat gyereket neveltek, két éve össze is házasodtak. Ennek most vége.
| ||
A válás bejelentése után két szcenárió érvényesült a hír- és kommentáradatban: az egyik, hogy vajon mit szól ehhez Jennifer Aniston? Biztosan örül. A másik szerint a végső lökést az adta, hogy Pitt összejött francia kolléganőjével, Marion Cotillard-ral közös filmjük forgatásán, s a történelem így ismételné önmagát. Azonnal két másik nőt húztak bele a történetbe, pontosan olyan agresszivitással és kérdezés nélkül, ahogyan az nemcsak a mediális, hanem a valódi verbális vagy fizikai zaklatás esetében történik. Nem kérték, nem akarták, és miért is tennék: Aniston nemrég házasodott össze Justin Theroux-val, Cotillard pedig a vádaskodásokra reagálva az Instagramon jelentette be, hogy második gyermeküket várják Guillaume Canet francia színésszel. Aniston nem nagyon szólalt meg, férje (mármint a mostani) viszont arról beszélt Ellen Degeneres műsorában, hogy a válás önmagában is elég borzasztó dolog azoknak, akiket érint, igazán nem kellene másokat belekeverni. Persze fogalmunk sincs, hogy például Jennifer Aniston hogyan reagált – nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a közvélemény azonnal meglátta az ebben rejlő potenciált, és a legelemibb társadalmi nemi előítéleteket hozta játékba mind a káröröm, mind a házasságtörés képzeteivel.
Egy családregény vége
Alig csengett le a Cotillard-balhé, kiderült, hogy a Los Angeles-i rendőrség gyermekbántalmazás miatt indított nyomozást Pitt ellen, aki állítólag részegen és bedrogozva bántalmazta a gyerekeit egy magánrepülőgép fedélzetén. A hibáztatás után egy újabb reprezentációs közhely, a függő szupersztár képzete következett, aki szenvedélyei miatt gyermekei testi-lelki épségét is kockára teszi. Ahogyan a brit The Sun megírta, a magángép személyzete szerint Pitt nem érdemli meg, amit kap, mert nem történt bántalmazás – ehhez a véleményhez csatlakozott az egykori dadus és Melissa Etheridge énekesnő, Pitt jó barátja is. Szerintük a színész sosem tenne ilyesmit a gyerekeivel, és most teljesen össze van zuhanva, ellenben Jolie, aki eleve elszerette más férjét, aki labilis, anorexiás, szintén függő, és máskor is sok csúnya dolgot tett másokkal. Akármerre nézünk, újabb és újabb közhelyekbe, előítéletekbe szaladunk, miközben az egész egy hatalmas, referencia nélküli szimulákrummá kezd összeállni. Se eleje, se vége. Aki az egyik oldalon drogos gyerekbántalmazó, a másik oldalon tisztes szupersztár, meghurcolt és kétségbeesett apa. Aki az egyik oldalon biszexuális, labilis, önző ribanc, a másik oldalon szupernő, mintaanya, jótékonysági nagykövet, egyetemi oktató és filmsztár.
| ||
Szent és profán fogalmai eltűnnek, mert értelmüket vesztik. A populáris képek világában a társadalom tagjai normatív gondolkodást, azonosítható értékeket, saját maguk számára értelmezhető tartalmakat keresnek, és általában – így vagy úgy, de – meg is találják, sőt, adott esetben ki is termelik őket. Egy celebpár válásában nem maguk a szereplők érdekesek, hanem a hozzájuk kapcsolt szimbolikus tartalmak. Ezek határozzák meg ugyanis az egyéni befogadók számára, hogy kinek mi a szerepe, és hogy mi szerint kerülhet valaki a társadalmi normativitás körein belülre vagy kívülre.
Bármilyen válásról elmondható, hogy a gyerekek, a családtagok, az ismerősök és barátok választásra kényszerülnek, hiszen az egyidejűség már nem lehetséges. A választás persze sokszor kényszer hatására történik, jobb esetben azonban a kötődések, a szimpatikus vagy hasonló tulajdonságok megléte dönti el a kérdést. Itt ugyanez történik, csak sokkal nagyobb és jóval áttételesebb formában: nem azért szimpatizál valaki Pitt-tel vagy Jolie-val, mert jókat lehet vele sörözni, mert vigyázott a gyerekekre, vagy ő a vér szerinti rokon, hanem annak alapján dönt, hogy melyik szimbolikus társadalmi képzettel tud inkább azonosulni. És persze annak alapján, hogy milyen hozzáférései vannak a tartalmakhoz, és milyen kulturális tőke áll a rendelkezésére, hogy megfejtse azokat.
Tükröm, tükröm
A jelenség általános megítélése a tömegmédia és a tömegtársadalom 1960-as évek óta alakuló viszonyrendszere miatt is izgalmas, amiben a televíziózás elterjedésével megjelenő médiaesemények ugyanúgy ott vannak, mint a hírességekhez kötődő össztársadalmi fantáziák és fóbiák.
| ||
Émile Durkheim francia szociológus a modernség kezdetén a vallásosság elemzésekor jutott arra a következtetésre, hogy a rituálék értelmezése megmutatja a társadalom számára fontos kollektív képzeteket és vágyakat, amelyek természetesen az egyes személyek egyéni mentalitásaira is hatással vannak. Vagyis egy társadalmat ugyanúgy formálnak egységgé bizonyos közös hitek és rítusok, mint ahogyan a vallási közösségek osztoznak ugyanazon értékeken. Ezt az érvelést nagyon sokan vették át azok közül, akik médiaantropológiával vagy médiahatás-elméletekkel foglalkoznak, hiszen a tömegmédia evidens módon lehet ilyesféle társadalmi ritualitás kialakítója és közvetítője. Erre hivatkozik többek között Daniel Dayan és Elihu Katz is, akik amellett érvelnek, hogy az ünnep antropológiai fogalma a médiaesemények során bekúszik a hétköznapok logikájába is. Csakhogy egészen más volt a helyzet az 1960-as, de még akár az 1990-es években is, amikor a médiaesemények ritkák voltak, fő médiumuk pedig a televízió volt. Ma már nem az a helyzet, amit Dayan és Katz állítottak – hogy a médiaesemény társadalmi konszenzust teremt –, hanem inkább arról van szó, hogy megpróbálja kihasználni a konszenzus hiányát, és a helyébe új egyetértést, új normativitást csúsztatni. Amikor még egy sima Facebook-poszt is képes a médiaesemény narratíváját működtetni, miért is ne lenne Hollywood álompárjának válása milliókat lázban tartó történet?
Lehet moralizálni azon, hogy jó vagy rossz, hogy kortünet vagy a természetes előrehaladás jele, mindenesetre tény, hogy a válás mára össztársadalmi jelenséggé, hétköznapi tapasztalattá vált. Különös érdeklődésre akkor tart számot, amikor botrány, szex, zsarolás, politika, sztárok vannak benne. Egy szakítás mindenképpen nehéz és bonyolult – az érintetteknek különösen. A celebválások azonban mintha egyfajta nárcizmust is előhívnának, hiszen a már ismertetett társadalmi képzetek mellett a megítélésüket az is befolyásolja, hogy ki mennyit ismer fel a képen látott, az elmesélt, a szétcincált történetekben a sajátjaiból, vagyis mennyire tudja saját identitását a reprezentált személyiségekben felismerni. A szupersztárok kapcsolatai nemcsak a gazdagság és luxus fantáziáját kínálják, hanem a boldogság és az egymásra találás nehezen körülírható képzeteit is. A híres párok körüli hisztériának igazából semmi köze nincs a valós történésekhez, és nem is csak a botrányra való általános igény kielégítésére szolgál. Az ilyen történetekre adott intézményes és privát reakciók arról is szívbe markolóan mesélnek, hogy milyen erős szorongások kapcsolódnak az anyagi és lelki stabilitáshoz vagy az intimitáshoz, miközben ironikus módon egyre többféle módja van annak, hogy azok megvalósuljanak.
A szerző az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszékének oktatója.
