Magyar Narancs: A katolikus egyház utoljára a 60-as években szabályozta a temetkezési formákat. Azóta nemcsak jóval többen választják a hamvasztást, de egyre gyakoribb a hamvak szétszórása vagy hazaszállítása is.
Mártonffy Marcell: Egy 1963-as rendelkezésben ismerte el az egyház, hogy bár nem tartja ideális formának a hamvasztást, önmagában nem ellenkezik a tanítással. Tehát megengedik, hogy az egyházi temetkezési szertartás teljes szimbolikájából részesülhessen a hamvasztásos temetés. A mostani szöveg viszont elhatárol egymástól több gyakorlatot: tisztázza, hogy a hamvasztás meghatározó forma lett, de nemcsak úgy, ahogyan a korábbi dokumentum azt jóváhagyta.
MN: Nem megengedhető az olyan „magatartás és szertartás, mely a halál torz értelmezéséből ered, mint például a személy teljes és végleges megsemmisülése, vagy mint a Természet Anyával vagy a világmindenséggel való végső egybeolvadása, vagy pedig mint a reinkarnációs folyamat egyik állomása, illetve a végső megszabadulás a test börtönéből” – ez áll pontosan a szövegben. Kicsit mintha rébuszokban fogalmazna a Szentszék.
MM: Arról van szó, hogy a hiedelmeket akarják visszametszeni, pontosabban azt elérni, hogy a klerikusok ne vegyenek részt ilyenekben. Mint sok más életfordulón, a halál alkalmával is igénybe veszik sokan az egyház közreműködését – olyanok, akik igazából távol állnak a kereszténységtől, de a szertartást magát, a halotti pompát igénylik, mint tradíciót. Előfordul az is, hogy hiedelmeket kergetve próbálják bevonni az egyházat olyan szertartásokba, amelyeknek a megalapozása ellenkezik az egyház álláspontjával. Ez gyakori jelenség: valamilyen ceremoniális környezetben tradicionális okból szükség van az egyházra. A mostani rendelkezés ezt a felszínességet akarja elkerülni.
| ||
MN: A szétszórás konkrétan nem szerepel a szövegben, de a fő célja egyértelműen a hamvak szétszórásának és temetőn kívüli elhelyezésének tiltása.
MM: Történik arra is utalás, hogy nem lehet díszes tárolóedényekben családi emlékhelyet létesítve hazavinni a hamvakat. Pedig gyakran ennek egyszerű oka van: a hamvasztás olcsóbb, mint a koporsós temetés, a hamvak hazavitele pedig a legolcsóbb lehetőség. Ezt lehet folklórnak is nevezni, a szöveg ezt sejteti, de a jelenség inkább a mélyszegénységgel függ össze. A legolcsóbb szabványurnát elhelyezni a lakás kitüntetett pontján – ez nem vallási tévelygés, hanem megrendítő kényszermegoldás.
MN: A vatikáni szöveg alapján mégis tévelygésnek tűnhet.
MM: Az 1963-as dokumentum jobban számolt a szociális szempontokkal, a friss szöveg valamivel szigorúbb tónusú. Ennek az áll a hátterében, hogy a szöveget kiadó Hittani Kongregációt a konzervatív Gerhard Müller bíboros vezeti, aki viszonylag képzett teológus, de korántsem áll a korábban szintén főteológus Ratzinger, vagyis XVI. Benedek pápa magaslatán. Müller a kongregáció fejeként úgy érezheti, hogy Ferenc pápa karizmatikus rögtönzései mellett meg kell mutatnia magát, mint olyan vezetőt, aki időről időre rendet tesz a hitkérdésekben. Mintha ellensúlyozni akarná a pápa engedékenységét. A háttérben folyik egy belharc, Müller a vatikáni ellenzék egyik vezére, amióta az előző pápa kinevezte posztjára, hogy az új vezetésnek hatékony ellenlábasa lehessen. Pont, mint egy kormányváltásnál. De tovább is szőhető ez az egyházpolitikai gondolat. Ugyanis Müller bíboros előszeretettel jelent meg például a Regensburgban, Gloria von Thurn und Taxis hercegnőnél tartott konzervatív, kifejezetten Ferenc pápa nyitottabb családfelfogása ellen szervezett rendezvényen. Gloria von Thurn und Taxis a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) vezető alakjaival együtt pompázatos külsőségek és tapsvihar közepette fogadja Orbán Viktort is a regensburgi kastélyban, miközben a Kereszténydemokrata Unió (CDU) egyes képviselői ülve maradnak tiltakozásképpen. A hercegnő a németországi konzervatív katolicizmus egyik szimbolikus figurája, nála bizonyos szálak összeérnek. A mostani dokumentum mindezzel együtt nem olyan szigorú.
MN: Azzal a mélyszegénységben élő hívő emberrel, aki otthonában helyezi el szerettei hamvait, mégis durva egy kicsit. Mi lesz az ő üdvével?
MM: Minden egyházi rendelkezéssel kapcsolatban felvethető, hogy mi lesz azokkal, akik nem tartják meg. Például mondhatnám kissé ironikusan, hogy katolikusok széles tömege nem tartja be a szeretet parancsát vagy egy egyházfegyelmi példát véve, a Vatikán szexuáletikai előírásait. Tehát a kérdésben felvetett kihágásnak önmagában az üdvösség szempontjából csekély jelentősége van. Évszázadok óta vallásosság címén a legkülönbözőbb népegyházi gyakorlatok zajlanak, ezeknek egy része összhangban van a tanítással, egy része nem. Mégsem kiáltja ki az egyház, hogy kárhozottak azok a tömegek, akik a népi vallásosság valamilyen furcsa praxisát követik. Nem hiszem, hogy ennek szoros köze volna a hit legfontosabb kérdéseihez. Azért ad ki időről időre a kongregáció megszorításokat a hívek életével kapcsolatban, mert egyrészt tisztázó feladata van a hit kérdéseiben, de másrészt attól is tart, hogy elfogy a befolyása a hívők életére, és kicsúszik az egyház a vezetés kezéből.
MN: Ugyanakkor a szöveg teológiai megfontolásokra alapozza az állításait. „Hogy feltámadjunk Krisztussal, ahhoz vele kell halnunk” – ezzel a tétellel nyit. Tehát a temetkezésnek azért van jelentősége, hogy feltámadhassunk. A tét nagy: ha nem Krisztushoz híven, a leírt módokon temetkezünk, talán fel sem támadunk.
MM: Az is szerepel benne, hogy a hamvasztás önmagában nem befolyásolja a feltámadást. A temetés szimbolikáját persze igen, mert a hamvasztásban nem jelenik meg olyan anyagszerűen az eltemetett test feltámadásának gondolata. Komolytalan volna a feltámadást attól függővé tenni, hogy elégetett vagy eltemetett testről van-e szó. Már elnézést, de a Jóistennek azért eléggé mindegy, hogy humusszá vált csontokból vagy elégetett hamvakból támasztja fel az embert, ha az a feladat. Megjegyzem, hogy tetemes mennyiségű hamu gyűlt össze a 20. században nem önkéntes hamvasztás, hanem a népirtás, a tömeges megsemmisítés miatt. Hogy ezek után hogyan képzeli el az egyház a világ helyreállítását és a holtak feltámadását a végső pillanatban, ez legalább ekkora teológiai feladat, már amennyiben az üdvösség körébe nem pusztán a hamvasztással vagy temetéssel temetkező katolikusok tartoznak, hanem az ember általában. A teológiai kérdés nem a holttest és a hamvak különbsége. A szöveg óvatosan fogalmaz, mert igyekszik megkülönböztetni a szimbolikus és a teológiai vonatkozásokat. Azt állítja, hogy Krisztus feltámadásának – pontosabban a kereszthalálról, a test eltemetéséről és az üres sír látványáról szóló elbeszélésnek – a szimbolikája jobban megfelel a hagyományos temetési formának. Ennél több nincs itt kijelentve.
MN: Akkor a hamvak szétszórása sem okozna teológiai problémát.
MM: Az sem. Az viszont igaz, hogy az egybegyűjtött hamvak mégis jobban jelzik, hogy egy személy maradványai. A Bibliában az ember Istenhez fűződő kapcsolata a meghatározó, a személy sosem tűnik el az üdvösség fényében, ellenkezőleg, örök érték vagy örök lényeg, ezt fejezi ki a test szerinti feltámadás hite. Hogy ez pontosan mit jelent, innentől kezdve spekuláció. De a lényege az, hogy Isten szemében mindenki fontos. Ezt homályosítja el a hamvak szétszórása, és ezért nem mondhatja az egyház, hogy mindegy, hogy az emberi maradványok kozmikus partikulákként vagy egybegyűjtve léteznek. A metaforikus tartalom miatt: az egyik kifejezi a bibliai elgondolást, a másik nem törődik vele.
MN: Elképzelhető, hogy pár évtized múlva egy következő dokumentum megengedőbb lesz a szétszórással?
MM: Nem gondolom. Ugyanakkor ennek igazán nincs teológiai jelentősége. Ez inkább arról szól, hogy az egyház ki szeretne maradni az ilyen gyakorlatokból. Ráadásul az ilyen rendelkezésektől bizonyára el is térhetnek olyan egyházi tisztségviselők, akik lazábban értelmezik a leírtakat. Isten hatalma szempontjából úgyis közömbös, hogy a hamvak együtt vannak-e vagy szétszórva. A természetről való ismereteink és a hit között itt éles határ húzódik, hiszen a sírba temetett emberek esetében sem nyomon követhető, hogy a valaha hozzájuk tartozó molekulák hol vannak éppen a talajban.
MN: Muszáj megkérdeznem ezen a ponton: hogyan fogunk akkor feltámadni a tanítás szerint?
MM: Az Újszövetség Jézus feltámadásán, a feltámadásról szóló tanúságokon és rövid hitvallásokon alapszik. Ezeknek jó része Pál apostol leveleiben található: Isten feltámasztotta Jézust a halálból – áll a Római levélben. Aztán a rövid kijelentéseket, a hitvallás magját elbeszélő formában bontották ki az evangéliumok. De egyetlenegy újszövetségi irat sem spekulál a feltámadás mikéntjén. Van itt egy törés, üres hely. A feltámadáshit abszolút cezúra az ember tapasztalaton nyugvó és hitbeli ismeretei között. El tudjuk képzelni, de mégsem, mert túl van a képzelet határain. A keresztényeknek egy jelentős része kitolja a horizontjából, és nem foglalkozik vele, talán nem is hisz a feltámadásban. Pontosabban sokak számára csak egy lényeges kijelentés marad, amivel a magyarázat szintjén nem tud mit kezdeni. Nehéz is. Másrészt teológiailag pont az az izgalmas, hogy a hogyanra nincs végleges válasz, és ez termékeny lehet az emberi gyakorlatban. Isten akkor következetes saját tervéhez, ha a halottakat is feltámasztja – ez mindenképpen végiggondolást igényel. Persze ezzel mindig óvatos volt az egyház, itt már nincs más, csak a hit, a tanúság, a jelképek ereje. A Jelenések könyve új földről és új égről, minden képzeletet felülmúló újjáteremtésről beszél, ez ad egy víziót. Akik az új ég és új föld hitében élnek, azok bizonyos értelemben már most beavatottjai a feltámadás titkának. És eszerint kell élniük. A feltámadásnak ebben a gondolatmenetben közvetlen etikai konzekvenciái vannak: a feltámadás tudatában élő ember egy megbékélt, kiengesztelődött világra vár, és szeretné úgy alakítani a világ struktúráit, hogy az minél jobban emlékeztessen a várt teljességre, Isten országára. A keresztény tanúság életmódja és a szeretet nehéz abszolútuma érzékelteti valamennyire azt, hogy milyen lenne az új teremtés. A feltámadás hite, vagyis az, hogy Krisztussal együtt meghalunk és feltámadunk a keresztségben, azt jelenti, hogy olyan emberként születünk újjá, akinek hivatása, hogy amennyire lehetséges, már most az eljövendő teljesség tanúja legyen. De nincs mindenkit meggyőző és lenyűgöző teológiai álláspont arról, hogy a feltámadás pontosan hogyan történik.
MN: De a Bibliában konkrétan az áll, hogy test szerint fogunk feltámadni.
MM: Mivel a test itt nem pusztán biológiai adottság, hanem az egész ember jelölője, ez azt jelenti, hogy az ember a maga testi-lelki mivoltában, szellemi és érzéki teljességében fontos Istennek. A testi feltámadás hite azt fejezi ki, hogy a test és a lélek nem egymástól teljesen elkülönülő szubsztanciák. Ez persze megfoghatatlan, de az biztos, hogy nem azon áll vagy bukik, hogy együtt vannak-e a test maradványai. A feltámadás a kereszténység legszilárdabb hite, ugyanakkor dadogásra késztető állítása. Itt széttárja a kezét minden teológus – nem tudom, hogy az vagyok-e, de én mindenképp széttárom. Csak azokba a jelekbe lehet kapaszkodni, amelyek az ember földi valóságát átjárják: olyan tapasztalatokba, amelyeknek a hasonlóságára az örökkévalóságot elképzelem. Ennek a kulcsfogalma a szeretet. Az biztos, hogy a halál természettudományos értelmezése egyáltalán nem visz közelebb a feltámadás teológiájához, és fordítva. Keresztény orvosok is azt mondhatják: „barátaim, sok embert láttam meghalni, ez iszonyúan végleges dolog”. A teológia azt állítja, hogy Isten megtapasztalt jóságának, ha valóban végtelen, akkor a halálnál is erősebbnek kell lennie. „Krisztust eltemették és harmadnap feltámadt az írások szerint” – ez áll Pál első korintusi levelében. De milyen írások szerint? Akkor még nem voltak újszövetségi írások. Pál kitétele azt jelenti, hogy a Bibliában szereplő várakozások, remények és elbeszélések mind afelé mutatnak, hogy a végső tettnek ennek kell lennie. És ha ez így van, akkor ez vár az emberre is. Az első korintusi levél azt is mondja, hogy ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a ti hitetek. Ez nagyon kemény mondat, minden ezen áll vagy bukik, és épp ez van kívül a tapasztalatomon. Itt válik élessé, hogy mikor vakhit egy hit, mikor nem kérdez tovább, és mikor értelmes hit, amely tisztában van azzal, hogy hit, és nem tudás. És ezzel a hittel kell kezdeni valamit a saját emberi világunkban. Ehhez képest másodlagos, hogy a temetésbe pontosan mi fér bele vagy mi nem. Én az egyházi mentalitásból az együttérző felfogást hiányolom, tehát annak következményekkel terhes tudatosítását, hogy a hamvasztás a szegénység kényszerű megoldása is lehet. De ez konkrét segítség formáját is ölthetné. Az egyház milliárdokat kap az államtól például ingatlanok építésére vagy restaurálására abban a reményben, hogy a következő választásra több embert elvisz és megmondja, melyik pártra kell szavazni. Ebből fordíthatna arra is, hogy nemcsak a szertartásért nem fogad el pénzt, hanem a rászorulóknak kifizeti a temetést szociális alapon, vagy legalább hozzájárul, a szegényeket megsegítve.
