Magyar Narancs: Honnan tudja egy gyerek, hogy milyen jogai vannak, ha pedig nem tud róla, hogy érvényesítse azokat?
Gyurkó Szilvia: Egy európai felmérés szerint a magyar gyerekek tudják a legkevesebbet a jogaikról az unióban, minden második magyar gyerek szerint rendben van, ha megütik. Miközben az egyik legfontosabb gyerekjogi passzus éppen az, hogy minden gyereknek joga van az erőszakmentes gyerekkorhoz. A gyerekbántalmazás és a gyerekjogok szorosan összefüggnek. Ha nem tudja egy gyerek, hogy milyen jogai vannak, mert sosem tanították neki, és otthon sem volt róla szó, akkor nemcsak az a probléma, hogy ha sérülnek a jogai, nem tudja, kitől kérjen segítséget, hanem az is, hogy adott esetben fel sem merül benne, hogy ami vele történt, az jogellenes. Fel sem tűnik neki, hogy ha megütik, vagy ha a szülei válásakor nem figyelnek a szükségleteire, akkor sérülnek a jogai. Ezért is lenne fontos, hogy a gyerekek önálló képviseletet kapjanak, hiszen az esetek többségében a felnőttek segítségére szorulnak. Ritkán megy el a gyerek rendőrségre, hogy „otthon engem vernek”, vagy a gyermekotthonba azzal, hogy „szexuálisan használnak”. Ez pedig hatalmas felelősséget ró a társadalomra. Ráadásul az az intézményrendszer, amelyik a gyerekek védelmére lenne hivatott, elképesztően nagy hibaszázalékkal dolgozik, sokszor hiába jelenik meg a családsegítő, a gyermekjóléti szolgálat, a pszichológus, a nevelési tanácsadó, a rendőrség, a gyámhivatal, a segítés gyakran csak látszólagos.
| ||
MN: De ők a szakemberek, akiktől elvárjuk, hogy segítsenek.
GYSZ: A terepen dolgozók jó része nincs tisztában a gyerekjogokkal, annak tartalmával, tekintve, hogy az nem kötelező tananyag. A gyermekvédelmi rendszer működését alapvetően szabályozó 1997-es törvény az egyik legtöbbet módosított joganyag, szinte nincs olyan passzusa, amely ne változott volna az elfogadás óta. Nincs stabil működési keret, hiányzik az elvi, alapjogi fundamentumok ismerete, melyek a folyton változó keretek között is jó minőségű feladatellátást tennének lehetővé. A jelzőrendszer a gyermekvédelem Achilles-sarka, ez pedig azért lenne fontos, hogy a gyereket körülvevő felnőttek, ha bajt észlelnek, segítséget kérhessenek számára. Ehhez képest, ha felmerül valakiben a gyanú, hogy a gyerekkel rosszul bánnak, nagy valószínűséggel nem adja tovább az információt, mert nem biztos abban, hogy bármi is történik, vagy nem akarja azt a macerát, ami várhat rá, ha például büntetőeljárás indul.
MN: Egyre többen kerülnek ki a gyermekvédelem látóköréből. Mit mutatnak a statisztikák?
GYSZ: Számháború van, és teljesen más jelenik meg a statisztikában, mint ami a valós helyzet. Ami ezen a területen történik, nagyon veszélyes, mivel úgy tűnik, hogy a statisztikaiadat-képzés élvez prioritást. Ha a belügyminiszter úgy nyilatkozik, hogy nem létezik ma Magyarországon gyerekprostitúció, mert a statisztika szerint nincs egy sem nyilvántartva, igaza van. Ehhez képest menj el a rákospalotai szemétégető mellé délután hatkor, vagy a 44-es útra, és egyből látod, hogy létezik gyerekprostitúció. Ha európai mérőszámokkal dolgozunk, akkor a magyar gyerekek 42 százaléka deprivált és valamilyen szempontból nélkülözik. Ez a számháború azért is veszélyes, mert így a gyerekek nem kapják meg a szükségleteik szerinti ellátást. Ők vannak a tápláléklánc legalján.
MN: Sokszor előfordul az is, hogy a család nem akar segítséget kérni, mert rossz tapasztalatai vannak, például előítéletesen fordulnak feléjük.
GYSZ: Ha eltérő kulturális rendszerben mozognak a családok, mint amit a gyermekvédelem a mainstreamnek gondol, komolyan sérülhetnek a gyerekek. Például sok roma családból emelnek ki gyereket. A törvény szerint pusztán anyagi okok miatt nem lehet ilyet tenni, de az adatok azt mutatják, rengeteg ilyen ügy van. A szakma oldaláról az is fontos kérdés, hogy ha egy család rossz lakáskörülmények között él vagy hajléktalan, akkor melyik elv az elsődleges: a saját családban való felnevelkedéshez vagy a szociális biztonsághoz fűződő jog? Ilyen esetben sokszor a gyerekvédelem „viszi el a balhét”, pedig jobb ellátórendszerrel, több átmeneti otthonnal, bérlakásprogrammal meg lehetne előzni a gyerek kiemelését. Ezek hiányában viszont kétszeresen is megsértjük a gyerek jogait: nincs meg a szociális biztonsága, és nem is nevelkedhet a saját családjában.
MN: Mit kellene megváltoztatni a gyermekvédelemben?
GYSZ: A szerepfelfogás sokszor nagyon torz: félkatonai szervezetként tekintenek magukra, akiknek az a dolguk, hogy megmondják a családnak, hogyan működjenek, mit csináljanak, hogyan éljenek, és még meg is fenyegetik őket, hogy elveszik a gyereket. Tehát olyan direktívákkal dolgoznak, amelyeknek nem a segítés az alapattitűdje. Épeszű ember ilyenkor kulcsra zárja az ajtót, és többé nem nyitja ki. Nem azért, mert roma, vagy nem azért, mert eltérő hitelveket vall, hanem mert hogy jön ahhoz bárki is, hogy megmondja, hogyan élj és mit csinálj. Ugyanakkor a gyermekvédelmieken kérik számon, ha valami baj történik a gyerekkel, ha nem jár iskolába, ha herbálozik, és ez végleg beszűkíti a mozgásterüket. Inkább a könnyebb utat választják, és kiemelik a gyereket a családból, mert az a biztos. Évente gyerekek ezrei veszítik el a családjukat azért, mert a gyermekvédelem szerepzavarban van, elégtelen az együttműködése a társszakmákkal, nem megfelelőek az ellátási keretei, és nem vállal felelősséget saját működéséért.
MN: Egy interjúban azt mondta, hogy nem a bántalmazás lett a több, mi lettünk érzékenyebbek.
GYSZ: Alapvető társadalmi dinamika, hogy ha egy olyan, tabukkal körbebástyázott témánál, ahol nagy a latencia, elkezdenek különböző narratívák bekerülni a közbeszédbe, ha beszélünk arról, hogy vannak gyerekek, akiket felnőttek szexuálisan használnak, akkor elkezdenek a felszínre jönni a hasonló esetek.
A Kiss László-ügy, a gólyatábori erőszak, a nevelőotthonos bántalmazás mind magával rántott egy csomó ügyet. Ezek jellemzően régi történetek, melyeket korábban titokban tartottak. Ha beszélünk róluk, az áldozatok megerősítést kapnak: lám, ez mással is előfordult, tehát nem vagyok egyedül.
MN: A különböző bántalmazásokra különbözőképpen kell reagálni. Mennyire felkészült e tekintetben a gyerekvédelem?
GYSZ: Magyarországon hiába van zéró tolerancia a gyerekbántalmazás valamennyi formájával szemben, nagyon eltérőek a toleranciaküszöbök. A fizikai bántalmazásnál azt az üzenetet kell átvinni, hogy egy pofon is megengedhetetlen. A súlyos testi erőszakot már nem toleráljuk, de a fenyítés, az enyhébb szülői bántalmazás felett hajlamosak vagyunk szemet hunyni. Az érzelmi bántalmazásnál a definiálás is nehéz, hiszen nincs látható nyom, mégis erőszaknak számít. Az elhanyagolás látható jeleit észrevesszük, például ha nincs télen meleg ruhája a gyereknek, de az érzelmi elhanyagolással, amikor a gyerek nem kap elég szeretetet és gondoskodást, nem nagyon tudunk mit kezdeni. A szexuális abúzus pedig mindegyik problémahalmazból hordoz valamit. Nehéz észrevenni, nem toleráljuk, de nem tudjuk, hogy valójában mi számít szexuális erőszaknak, abban pedig végképp nagy a bizonytalanság, hogy ilyen esetekben mi a jó reakció.
MN: Talán azért, mert a legtöbb erőszak családon belüli?
GYSZ: A gyerekekkel szembeni szexuális visszaélések 97 százalékát a gyerek számára ismerős személy követi el. A nagybácsi, a barát, a szomszéd, a lelkész, az edző, a tanár. Sokan még csak nem is pedofilok, hanem azért használnak gyerekeket, mert egyszerűbb, könnyebb, mert azt hiszik, hogy a gyerek csábította őket.
MN: Hogyan lehetne ezen változtatni?
GYSZ: Ma Magyarországon a szexualitás is tabu, nemhogy az abúzus. El kellene kezdeni szavakat alkotni, használni, hogy könnyebben beszélhessünk a szexről, az abúzusról. Szexedukációra van szükség. Amíg csak kerülgetjük a jelenséget, és nincsenek szavaink vagy azok mögött egységes jelentés, addig egy adott szakember fogja eldönteni, hogy mi számít szexuális abúzusnak. Sokan úgy gondolják, hogy tizenéves korban kell a szexről beszélni, noha a gyereket születésétől fogva szexedukációban is részesítik a szülei (és a többi felnőtt), csak éppen nem tudnak róla. Amikor megtanítják a gyereknek a testrészek nevét (s adnak szavakat a nemi szerveknek is), amikor együtt fürdenek vele – az mind szexedukáció. E tekintetben is döntő fontosságú, hogy engedjük nemet mondani, ha egy tizenévesnek akarom elmagyarázni, hogy a szüzessége nem ajándék, vagy mondjon nemet a drogra, csak akkor van esélyem, ha már előtte is engedtem nemet mondani.
MN: A felnőttek ellen elkövetett abúzust gyakran kíséri áldozathibáztatás. A gyerekek hajlamosak magukat hibáztatni; ilyen esetekben is megjelenik a kívülről jövő áldozathibáztatás?
GYSZ: Ha intézetis gyerekről van szó, magas az ingerküszöb: az prosti, az lop, az szökik, az ilyen meg olyan, nem nyújtok neki segítséget. Ha roma, az nem fogadja el a szabályokat, nem érti, amit mondok, ők egyébként is kufircolnak már tízévesen. Egy jól szituált középosztálybeli szülő gyereke sokkal hamarabb kap segítséget, és jobban is hisznek neki.
MN: De mit mondjunk a gyereknek, hogy ne tűnjék áldozathibáztatásnak?
GYSZ: Az áldozathibáztatás fogalma alá is besöprünk mindent: inkább ne mondjunk semmit az áldozatnak, mert akkor azt mondom, hogy az ő hibája. Pedig adhatnánk valódi segítséget, hogy hogyan kerülheti el a nem kívánt helyzeteket. El lehet mondani, hogy nem a te hibád, ha rövid szoknyát vettél fel és megerőszakoltak – de azért ne menj egyedül haza a sötétben. Meg lehet tanítani, hogy a saját teste felett csak ő uralkodhat, hogy jó, ha vigyáz magára. Egyébként pedig mindig az a hibás, aki erőszakol, bármi van az áldozaton, vagy bárhogyan viselkedik. Az áldozathibáztatásnak úgy lehetne az elejét venni, ha lennének esetfeldolgozások, intézményi átvilágítások, és választ kapnánk arra, miért történhetett meg, hol lehetett volna megelőzni, mi lett a következménye, mit kell tenni, hogy ne forduljon elő többé. Most viszont csak a maszatolás megy, ha van is vizsgálat, nem tudjuk meg az eredményt, nincs felelősségre vonás, maximum egy családgondozót rúgnak ki. Pedig nagyon fontos volna az ügyeket tisztába tenni, ha egy intézmény nem elzárná magát, és látnánk, hogy nem tehetnek meg mindent felelősségre vonás nélkül.
