Nincs olyan térrészlet, nincs az az életmozzanat, aminek a fizikai rekonstrukciója ne bizsergetné meg az embert az immár kikezdhetetlen befejezettség hamis képzetének káprázatával. A képzet ugyanis nyilvánvalóan hamis: létező helyzet és működés már csak élő, zajló mivoltának dinamizmusa miatt sem lehet lezárt a kikristályosult véglegesség értelmében. A tökéletesség feltevését pedig a dolog letűnésének, múltba merültségének puszta ténye teszi nyeklő-nyakló komolytalansággá. Amikor tehát múltbéli dolgok megható vagy egyszerű, vagy fineszes másságán lelkendezünk, talán éppen mulandó esetlegességük dédelgeti bennünk az édes-búra oly fogékony gyengületet, amely aligha más, mint méla restség.
Belépünk mindazonáltal egy tágas múzeumi térbe. Elöl, de nem főhelyen iskolai padokból árad
a szeppent fegyelem
a dobogó és a tanári asztal előtt - középen és jobbról (fedeles!) tintatartóval persze -, a katedrán még ott a rettentő nádpálca is. Eltöprenghetnénk máris pedagógiai szemléletmódok hosszas tündöklésén, majd zuhanásszerű bukásán, ám a kiállítás tárgya nem ez, hanem az iskolai nevelés történetének egy más irányú metszete, a szemléltetés története. Orbis pictus - a kötelezően ismert neveléstörténeti alapszemély, Comenius rajzos-gyakorlatias művének címe minden ódon hangulat mellett is arra utal, hogy ősinek semmiképpen sem nevezhető a felismerés: a természeti világról való ismeretek továbbörökítésének hasznos módja az ezek alapjául szolgáló jelenségek képszerű, sőt, ha lehet, látványos és lenyűgöző ábrázolása.
A múzeumlátogató persze különösen hajlamos elidőzni személyes emlékei halványuló, emiatt viszont bátrabban de- és rekonstruált világában, az a tapasztalat pedig kifejezetten meghökkentő a maga kíméletlen zordonságában, hogy első osztályos olvasókönyve immár múzeumi tárlót (egykori iskolai szertári szekrényt) gazdagít. Az egyéni látogatók által érezhetően kissé visszafogott ritmusban látogatott kiállítás rendezői (P. Bálind Márta, Munkácsy Gyula) azonban kutatói szobáikból előlépve készséges tárlatvezetőkként állnak érdeklődő rendelkezésünkre, rámutatva egy-egy valóságos ínyencfalat jelenlétére és értelmére, új megvilágításba helyezve például a fából készült önoktató készüléket. A lakkozott fadoboz oldalán két drótkar papírszalagot teker, melyen a szöveg, azaz a megoldandó probléma - pl.: 6x2 - egy tologatható lapocska segítségével rejthető el, feltárva egyszersmind a szalag túlsó felén a diadalmas megoldást. A doboz másik oldalán pénzbedobó nyílás van, alatta kihajtható lappal, melyről a nebuló az önoktatás végeztével elvehette a jutalomfillért.
Kiderül - és nem meglepő -, hogy a gyűjtemény anyagának nevetséges töredéke látható itt, szemezgetett csemegék. Ne csak XVIII. századi kísérleti eszközökre gondoljunk - a dróton egyensúlyozó "biztosegyensúlyú baba" a bokáját lefelé húzó kis nehezékekkel
a késő barokk és a dada
közötti művészettörténeti íven lépdel derűsen -, hanem olyan, újabb keletű darabokra is, mint egy 1949-es Orion iskolarádió, amely egyszerre négy osztály felé működtethető központilag. És nemcsak oda-, hanem visszafelé is: a "közvetítő" funkció bekapcsolásával óra alatt bele-belehallgathatott az osztálytermekben folyó munka részleteibe a kollégáit és a rábízott tanulóifjúságot egyaránt szerető felelősséggel felügyelő igazgató bácsi. Itt persze a szemléltetés alanya immár a látogató, tárgya pedig a maga egészében az iskolai, sőt az ifjonti élet. Az eredeti, első generációs Edison-féle fonográftól a Radio Mikrolin Junior I-en át egészen a Mambo és Terta magnókig (Radio Luxemburg, cseh szabadeurópa, újvidéki rádió, a rock ősforrásai) ível ugyanis a kiállított hangrögzítő készülékek büszke sorozata.
És hiába a gondos, aprólékos rendezés, a rejtett finomságokkal szeretettel pepecselő, hűvös logika, a tárgyak, ábrák, makettek, idomok kavalkádjában a néző mindinkább levetkőzi fegyelmezettségét, és - lélekben mindenképp - fékevesztett rohangálásba kezd.
Nézői mivoltában különösen az üvegdia-sorozatok erősítik, amelyek iskolai használatra az 1920-as években keletkeztek nagy tömegekben, miután a korábbi évtizedekben nyilvános vetített képes előadások során emelkedtek népszerűségre - tudós (de legalább érces hangú) előadó, zongorista (és zenésztársai), utóbb táncosok, olykor életkép segítségével, valóságos multimediális tombolás keretében. Messzi tájak, rejtélyes mesterségek, borzongató természeti képződmények, de akár az olvasás közbeni helyes testtartás csoportos demonstrációja, építészeti remekek, nagy festők jeles vásznai - a határtalan képéhség már előrevetítette a jelenkort, amikor a szertárban molyosodó kitömött róka aligha hordoz megvilágosító tartalmakat a tévé-okosított tanuló számára. Az sem teljesen kézenfekvő, hogy az Erzsébet Nőiskola megszeppent, köténykés diáklányai vajon milyen jövőbeni szükségre készültek komoly-gyakorlatiasan, amikor a kiállított "homokasztalon" árvízvédelmi munkálatokat imitáltak. Merthogy a vízszintes hajítás Frick-féle demonstrációs eszköze alighanem elmélyültebb és jobban meggyökeredző ismereteket továbbított, mint amilyenekkel a gyűjtemény mai látogatója az esetek többségében rendelkezik, ahhoz kétség nem fér.
- kovácsy -
Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Bp. VIII., Könyves Kálmán krt. 40. Nyitva: h-cs.: 10.00-15.00, p-sz.: 10.00-13.00
