Az athéni negyedik hely után minimum érem közeli helyezést vártunk férfi kézilabdázóinktól a svájci Európa-bajnokságon. Ám ha nincs Pérez, ha Nagy László halványabb a szokottnál, ha közbejön néhány sérülés és még sorolhatnánk... Barátkozzunk inkább a gondolattal: hosszú távon a sport igazságot szolgáltat. Végül is a 13. hely kifejezetten szerencsés, még éppen kiemelt pozíciót jelent a jövő évi németországi vb-selejtezőre.
Magyar Narancs: Reális volt-e a célkitűzés, hogy az első hat közé kell kerülnötök az Eb-n?
Skaliczki László: Egy olimpiai pontszerzőnek a motiváció szempontjából mindenképpen, és ha arra gondolok, hogy a németek elleni három felkészülési meccsen egészen közel voltunk a győzelemhez, azt mondom, ott lehettünk volna. Nyilván sok minden közrejátszott abban, hogy mégsem. Mi még nem tudunk emlékezetből játszani. Olyan ez, mint amikor vezetek: ha csak arra figyelek, a végére nagyon elfáradok. Vannak olyan szakaszok, amikor rutinból kéne játszanunk. De csak rutinból játszani bűn. Ha viszont egyáltalán nem tudsz, elfogysz a végére. A másik meg a sérülés, hiszen a harmadik kinti meccsünkre már négy sérültünk volt. Hogy egy világversenyen jól szerepelj, ahhoz rutinos játékosok is kellenek. Olyanok, akik játsszák a szerepüket, és ezzel a többiekre is pozitív hatással vannak. Ez a mentalitás, a mindent elsöprő akarat az, amivel egy ilyen eseményen a játékosnak minden téthelyzetben rendelkeznie kell. A fájdalommal, a fáradtsággal szembeni harc, amitől bírja a sorozatterhelés feszített tempóját - nagyon komoly lelkierőt és képzettséget igényel kondicionálisan és technikailag is.
MN: Van, amire ma már azt mondod, hogy másképp csinálnád?
SL: Nézd, ilyenekkel lehet játszani. Ha védekezési szerkezetet váltottunk volna, ha a kapuscserét másképp oldjuk meg, ha a játékosok pályán töltött idejével másképp gazdálkodunk, akkor mi történik? Azt mondom, a fölkészülésünkből, a meccsek és edzések ritmusából amit a csapat szempontjából ki lehetett hozni, azt kihoztuk. Más kérdés, hogy igazából az Eb-n már csak Gál Gyula volt formában. Mit lehetett volna másképp? Ezt tegyék mérlegre mások. Amit lehetett, megtettem, kihoztam. Legjobb tudásom szerint döntöttem, legjobb tudásom szerint igyekeztem végigvinni a felkészülést. Közös buli volt. A célt nem tudtuk megvalósítani, de nem gondolom, hogy ez kizárólag a taktikán vagy a felkészültségen múlott volna.
MN: Azokkal vágtál neki az Eb-nek, akikkel akartál, vagy akik vállalták a válogatottságot?
SL: Itt van egyfajta űr, a teljesítőképes 25-30 év közöttiek és a 30-nál idősebbek, akiket elkerül a sérülés, ezekből elég kevés játékos volt. Itt olyanok kerültek most kulcsszerepbe, akiktől eddig még nem várták a nagy megoldást. Képesek voltak a kiugró teljesítményre, de nem huzamosabb ideig. Eltolódtak a hangsúlyok, és az, hogy ezzel meg tudnak-e birkózni, csak az Eb-n derült ki. A felkészülés során ugyanígy egy éven keresztül nem tudtunk olyan ellenféllel játszani, amelyik a világ legjobb 12 csapata közé tartozik. Igazából januárban meccseltünk először az elittel. Feszes a versenynaptár, nehéz beigazítani a válogatottat a klubprogramok mellé. Idő kell, hogy felépítsük a taktikát, működjenek a zárások, a védekezés, a helycserék. Ezek a mozaikok idővel adódnak össze, egy válogatott körülbelül három év alatt tudja azt, ami klubszinten egy év.
MN: Pérez Carlos sérülés miatt hiányzott Svájcból és a válogatottból, de itthon a Veszprém felkészülési meccsein játszottÉ
SL: Azokat tudom játszatni, akik vállalják. Fokozottabb igénybevételt jelent egyszerre teljesíteni válogatottban és klubszinten, így aztán van, aki azt mondja, inkább a klubjában húz még le 2-3 jó évet, ezzel szűkítve a sérülési lehetőségeket. Látszik, hogy nincs nagyon arra idő, hogy átalakuljon a csapat, eredmény kell, mert nem lesz támogatás. Most egy olyan együttesnek a magja van meg, amelyik 2012-ig komoly válogatott lehet. Alájuk kéne most olyan játékosokat tolni, akik komoly versenyhelyzetet hoznak. De erre ugye nincs idő. Nincs egy nyugodt pillanatunk, 3-4 havonta vizsgázunk. Most jön a play-off, ahol ki kell jutni, mert ha nem... És ez már így megy öt éve, amióta csinálom. Nincsenek elvek, amelyek alapján meghatározzuk, hanem "most és akkor" és "majd lesz valahogy". Építgetni, rakosgatni kéne, pláne, hogy a generációváltás is csak a válogatottban ment végbe, hisz a játékosok többsége a klubjában még tartja a pozícióját, ott tehát egy fiatal válogatott még nem jut szóhoz. Aztán csapatként összeszokni, és legyen egy Akela, a vezérfarkas, aki a rendet, a fegyelmet megteremti, és bírja azt a tempót, ami egy ilyen világversenyhez kell. Nem átlagos teljesítmény a mindenkori edző jobbkezének lenni. Alaptermészet- és mentalitásfüggő is.
MN: Sokan vártuk, hogy Nagy Laci lesz Akela.
SL: Ez kollektív felelősség, kellenek a társak is ahhoz, hogy azt hozza, amit tud. A többiek még nem tudták azt a szerepet kivívni maguknak a klubjukban, amit Laci a Barcelonában. Más kérdés, hogy az a fajta játék, amit ő tényleg nagyon tud, miért hiányzott a repertoárjából. Inkább közel ment a védőfalhoz, ahelyett, hogy a függőleges területeket használta volna. Mert ennél a mai kemény védekezésnél a szélességi mozgásokat együtt tudják tartani, lehetőség ezért inkább fölöttük kínálkozik. Vagy a súlypont! Csak adalék, hogy a szélső helyzeteink nagy része bal oldalon történt, majdnem a háromszorosa volt a jobbszélieknek. Védekezésben pedig nagyon nehéz volt azt átmodellezni, amit a Barcelonában játszatnak vele. Az első öt felkészülési meccsünk arra ment rá, hogy megnézzük, kivel tud a leghatékonyabban együttműködni. Tulajdonképpen a középső játékban volt igazán jó, a három balkezes szerepeltetése hozott nagyon sok értéket ebbe az egészbe.
MN: Pszichológus is dolgozik a csapat mellett.
SL: ' abban segíti a játékost, hogy a pályán alkalmazandó megoldásokhoz meglegyenek a mentális feltételek. Hogyan mozgósítsa az energiáit a fáradtsággal szemben, hogyan maradhat hideg fejjel is eksztázisban. Mit tegyen ahelyett, hogy szétteszi a kezét és nézi az eget. Kellő önismeret nélkül senki sem tud előremenni. A szerep-lés szorongást is kiválthat, fontos a készség és a kihívás egyensúlya, mert ha nincs, apátiát vagy nagyképűséget is okozhat a játékosnál.
MN: Gál Gyula piros lapot érő fegyelmezetlensége a szerbek ellen melyik volt?
SL: Óriási butaságot csinált, elborult az agya, ami nyilván nem menti föl. ' nagyon nehezen kezelhető játékos, nyilván minden tőlem telhetőt megteszek, de ettől még bármi megtörténhet vele. Generálisan nem tudom megváltoztatni. És nem is akarom. És milyen eszközöm, jogosítványom van? Megcsinálhatom, hogy a következő meccsen nem teszem be a csapatba, megvonom esetleg az ösztöndíját. Aztán nem jön többet, és majd lasszóval fogom a válogatottakat. Holott ugye a válogatottságnak inkább édes tehernek kellene lennie, hogy az a valami dübörög ott bent.
MN: Hogyan működsz te meccs közben?
SL: Van, ami megkomponált, és van, ami teljesen spontán. A nüanszok a spontán pillanatokban vannak, amikor valaki húz, olyat tesz, amitől lehidalsz. Ez egy alkotói folyamat, már három gondolattal előrébb jársz, mint ahol a játék tart, játszol az eszközeiddel, a cserékkel, a szerkezetváltással, a siettetéssel vagy a lassítással, de ez nem mindig megy kézi vezérléssel, a játékosoknak is érezniük kell, mikor van a "most". Olyan vagy, mint egy hadvezér: fölépíted, amit elterveztél, és megpróbálod levezényelni. Van, amikor bevered az ajtót, van, amikor nem. Én nem tartom magam nagy edzőnek, de Onestának, Turcsinnak ez a varázsa, hogy van valami plusz, amit csak ők tudnak.
MN: Kifacsar?
SL: Nagyon. Egy-egy meccset kétszeres-háromszoros hőfokon élek meg, aztán átélem újra, mikor videóról megnézem. Klasszikusan két végén égetem a gyertyát. Modern háború ez, amire vagy alkalmas valaki, vagy nem. Egy világversenyen sorozatra rendezkedsz be, folyamatosan pluszerőket mozgósítasz magadban, és ez a végén csúcsosodik ki. Nem magadra figyelsz, hanem egyrészt mindig előre, a következő meccsre, másrészt az embereidre, ki milyen állapotban van, hogyan kell gazdálkodnod a mentális és a fizikai erejükkel. Most el sem jutottunk odáig, hogy ez problémát jelentsen, hiszen az Izland elleni harmadik meccsnek csak a sorsolás szempontjából volt tétje, a csomagjaink már álltak.
MN: Hogy lehet bírni az állandó vizsgákat?
SL: Nehezen. Mert az, ami ezeknek a periódusoknak a végén csúcsosodik, elég "ütős". A felelősség például. Aztán a kiszámíthatatlanság, hogy végre tudod-e hajtani, amire készülsz. Olyan, mint amikor a paraszt bácsi fölment a repülőgéppel: "Ezt gondoltam, ezt is gondoltamÉ Na, ezt nem gondoltam!" Mindig van olyan, hogy "na, ezt nem gondoltam"! A felkészülés alatt, a sérülésekkel kapcsolatban. Kényszerhelyzetek, amelyek után valamit lépni kell, és ez következménnyel jár. Senki sem örökös szövetségi kapitány, el lehet forgácsolódni benne, azzal például, hogy mennyi kompromisszumot kötsz. Hogy milyen érdekek mentén működsz, bírod-e a bizalmat, van-e perspektívája annak, amit csinálsz. Ez a legnagyobb kirakat, és elég csupasz vagy, bárki lőhet rád. Nem érdemes mindenre reagálni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megkaptam ezt a lehetőséget. Nyilván volt bennem egy ilyen "nézzük meg, mit tudunk", ugyanakkor azt is éreztem, életem egyik legkeményebb fájába vágtam a fejszém. De majd csak utólag tudom mérlegre tenni a szövetségi kapitányi éveimet. Nem könnyű ma csapatsportágban dolgozni Magyarországon. Kellenek hozzá a sikerek, a csúcspontok. Egyfajta hullámlovaglás.
MN: Hol voltak az eddigi csúcspontok?
SL: Nekem az úttörő-olimpiai elsőség az ötezer fős Újkígyóson, ahol születtem és ahol ma is élek, nagyon nagy dolog volt. Vagy ahogy Komlón skandálták a nevünket, és ránk esett a csarnok, hogy reggeltől ott ültek az emberek, hogy legyen helyük. Amikor a Pick-Szegeddel bajnokok lettünk életünkben először, és Dunaújvárosból mentünk haza... Az első arany a klub történetében, a hatalmas várakozás és a végén a beteljesülés. Vagy a Dunaújvárossal szerzett bajnoki arany és a nemzetközi kupadöntő. És az athéni negyedik hely. Ezek tartanak a pályán, a kézilabda közelében.
MN: Állítólag amikor a Szegeddel harcoltál a bajnoki címért, egy Győr elleni meccsen, éppen mikor jött fel a Győr, berepült egy stopper...
SL: Ez azóta is rejtély. Az 52-53. perc környékén történt, előtte az én kezemben volt, pótcselekvésként állandóan tekergettem. És a cserénél, amikor a Csavar Zoli futott be, valahogy beleakadt a kezébe, rátekeredett, és a nehézségi erő folytán valahogy épp bent, a cserétől 20 méterre engedett el és esett a pályára. Senki sem tudta, hogy kerülhetett oda. De dobó- vagy vízszintes hajítómozdulat nem volt.
MN: Pekingig a pályán maradhatsz?
SL: Addig szól a szerződésem, de júniusban fölbontható.
MN: Ha elmarad a siker?
SL: Pontosan. Ma ezek itthon a lehetőségek. Alapvetően racionális ember vagyok, de nagyon fontosnak tartom az érzelmeket. Az érzelmi intelligencia ma reneszánszát éli: konfliktusok feloldása, helyzetek kezelése. Ugyanakkor tudom, a kétszer kettő józanságának bizonyos esetekben meg kell lennie, hogy aztán ezt tudjuk érzelmekkel színezni, hogy a kapcsolataink minőségét befolyásolja. De a természet nyelve végső soron a matematika. Amióta szövetségi kapitány vagyok, nem veszek föl hiteleket.
