"Nem meséket gyártunk" - Pléh Csaba pszichológus, nyelvész

  • Bugyinszki György
  • 2006. január 26.

Lélek

Kedvelt össznépi elfoglaltság a lélek bulvárbúvárlása, mégis keveseket érdekel, hogy miféle kérdések körül is forog a modern pszichológia.

Magyar Narancs: Az intelligens gépek láttán az emberi gondolkodás egyediségébe vetett hit lassan meginogni látszik. Mi következik ebből a pszichológia számára?

Pléh Csaba: Az emberi gondolkodás különlegességének kérdése a 20. század közepe, utolsó harmada óta merőben új módon merül fel. Ma a számítógép olyasmiket csinál, amire húsz éve még azt mondtuk volna: gondolkodik. Ellenőrzi például a helyesírásunkat. Ez nem is igazi gondolkodás - mondják erre sokan -, csak egy memória és egy keresőrendszer kell hozzá. Nemrég még mindenki biztos volt abban is, hogy egy sakkozógép sosem lehet nagymester. Aztán jött a "Nagy Kék", és megverte Kaszparovot. Azóta a sakkozás képességét sem tartjuk már az emberi gondolkodás lényegéhez tartozónak. Vegyük észre, hogy folyamatosan tolódik arrébb, mit is tekintünk gondolkodásnak. A magunk alkotta óriási teljesítményű eszközök láttán visszavonulunk egyfajta várba, ahol saját különlegességünket védelmezzük. Pedig a számítógépek "gondolkodása" segít abban, hogy az emberi tudásra új módon tekintsünk. A számítástechnika klasszikusai megkülönböztetik például a deklaratív és a proce-durális tudásokat. Egy gépbe betáplálhatunk adatokat, hogy a pi az 3,14, vagy a mohácsi vész dátumát, és beletehetünk műveleteket is. Megmondhatjuk például, hogy összeadásnál vegyen ki egy számot az egyik tárból, majd még egyet egy másikból, és olvassa le közös impulzusukat. Ez utóbbi már egy készség. A kijelentések és eljárások ezen kettőssége késztette a pszichológusokat arra, hogy az embert is hasonlóan értelmezzék. Az általam művelt kognitív pszichológia szerint a gondolatok világában is vannak explicit és hallgatólagos tudások. Sőt éppen az egyedi ismeretek többé-kevésbé pontos felidézése és a készségszerű tudások egymást kiegészítő szerveződése az, amit sajátosan emberinek tarthatunk. Számos, nagyon intellektuálisnak vélt folyamat is részben készségszerű, például a nyelvmegértés. Soha nem hallott mondatokat vagyunk képesek kezelni, és számunkra új szavakat is tudunk ragozni. Az explicit alrendszer ebben az esetben nagyjából a szavakból áll össze, az implicit pedig többé-kevésbé a nyelvtani szabályokkal azonos. Hadd mondjak egy szemléletes párhuzamot. Mi különbözteti meg a modern orvost a nagymamánk egészségügyi bölcsességeitől? Hogy az orvosnak egyszerre van könyvszerű, explicit tudása és beavatkozási képessége is. Tudja, hogy mennyi kell legyen a vércukorérték, és azt is, hogyan kell megmérni a pulzust. Az emberi tudatot sem írhatjuk le pusztán reprezentációk viszonyaként, a gondolkodás több mint szimbólumok átalakítása más szimbólumokká.

MN: Beszélhetünk készségekről gépek esetében is?

PCS: Igen, de van egy lényeges különbség. A gépek implicit készségeit mi tettük beléjük, míg az embernél ezek fokozatosan alakultak ki. A mesterséges intelligencia egyik irányzata ezért azt mondja, hogy olyan tanuló gépeket kellene csinálni, amelyekbe elég csupán néhány tudást beletáplálni, a többit pedig majd kialakítja magának. Ugyanakkor egy számítógép hagyományosan sokkal jobb adattároló, mint amilyen beszéd- vagy arcfelismerő, tehát deklaratív területeken jóval erősebb, míg az implicit készségek kiváltása nagyságrendekkel nehezebb. Részben azért, mert nehéz pontosan megfogalmazni, hogy miféle teljesítményeket is várnánk el tőlük. Egy arc látásakor az ember például legalább három dolgot tesz: felismeri, hogy kié, az arckifejezésből érzelmi állapotokra és személyiségjegyekre következtet, és még arra is képes, hogy kövesse a tekintetet. Ez már egy igen komplex folyamat. A gépek közege másért is fontos a mai pszichológia számára; a mobiltelefon és az internet megjelenésével teljesen átalakult az ismeretszerzés köznapi menete. Amikor én egyetemista voltam, a tanulás alapvető közege még a könyvtár volt, aztán a hetvenes évektől a könnyen, gyorsan hozzáférhető másolatok világa megváltoztatta a tanulás módszereit. A fénymásoló megjelenése óta már nem olvasni járunk a könyvtárba, és egyre kisebb jelentősége lett a magunk által készített átírásoknak, kijegyzeteléseknek is. Ma ott tartunk, hogy miközben a számítógépemen cikket írok, egy másik ablakban utánanézhetek bárminek az interneten, szövegeket tölthetek le, és még a leveleimet is elolvashatom.

MN: Pontosan mit kell újragondolnunk?

PCS: A tudásszerzés hatékony módszerei bármilyen kontextusban végbemehetnek. Az alapvető kognitív pszichológiai kérdés ezek után már az, hogy miként tudunk váltogatni a különféle feladatok között. Újra kell gondolni, hogy milyen erőforrások terhelődnek tanulás közben, és hogy milyen készségeket kell a hatékony tudásszerzés érdekében fejleszteni.

MN: A modern pszichológia tudásfogalma tehát egyre kevésbé intellektuális töltetű, majdhogynem az érzékelés kategóriája felé tendál?

PCS: Így van, és cselekvő tudásszerzést feltételez.

MN: Az idegtudományok fejlődésével felcsillant a remény, hogy a bevett pszichológiai fogalmak és magyarázatok előbb-utóbb talán a szemétdombon végzik, mert találunk precízebb leírásokat az elme folyamatairól. Reális ez?

PCS: Már a 19. század utolsó két évtizedében, a pszichológia megszületésekor megfogalmazódott az összes lehetséges álláspont arra nézvést, hogy mi a viszony az idegrendszeri működés és a lelki jelenségek között. Vannak, akik szerint ha már mindent fogunk tudni az idegsejtekről, akkor a pszichológiai nyelvezetet ki lehet iktatni. Mások úgy hiszik, ez két külön világ, de "beszélgetnek" egymással. Akadnak olyanok is, akik két különálló, párhuzamos rendszerként fogják fel e két tartományt. Ma ezek a dilemmák sokkal drámaibb módon merülnek fel, és sokkal részletesebb modellkeresés folyik. Hadd illusztráljam ezt egy példával. A 19. században két elmélet viaskodott egymással a színészlelésről. Az egyik szerint három szín segítségével minden színt ki lehet keverni, a másik pedig leírta az utóképjelenséget, vagyis hogy piros után zöldet, kék után meg sárgát látunk például. Ma már tudjuk, mindkét meglátás igaz, csak éppen az idegrendszeri kódolás különböző szintjeit ragadták meg kísérleti helyzetekben. A látási teljesítményekről ma olyan neurobiológiai elméletünk van, amely pontosan leírja, hogy a színélmény milyen testi folyamatoknak feleltethető meg. Van egy alapvető kódolási rendszer, amely a háromszín-elméletet követi, majd a középagyban ez átkódolódik egy kétszín-elméletet követő rendszerré. E magyarázat következtében minden korábbinál élesebben merül fel a kérdés: ha ilyen precízen ismerjük a színérzékelés folyamatát, marad-e még egyáltalán hely az első személyű perspektíva számára. Hisz ha pontosan le tudjuk írni, hogy milyen fizikai, neurobiológiai rendszerek hozzák létre a színélmények százezreit, akkor beszélhetünk-e még külön érzetminőségről? Van-e különbség aközött, aki átéli a pirost és aközött, aki csak ugyanúgy reagál a pirosra, mintha átélné?

MN: Vagyis hogy van-e szubjektív élmény egyáltalán.

PCS: A pszichológusok nagyon megosztottak e kérdésben. Nemcsak abban, hogy vannak-e szubjektív élményeink, hanem abban is, hogy ha léteznek, akkor miért. Hogy csupán afféle öncélú belső luxusok-e, vagy van-e valami funkciójuk is. Én azok pártján állok, akik szerint a belső élményeknek oksági szerepe van. Ezért fontos számomra az evolúciós értelmezés kerete, mely az ember magatartásának és lelki jelenségeinek sokaságát évmilliók feszítőerőinek következményeként tekinti. A modern evolúciós pszichológia azt mondja, hogy minden érdekes élménymódunknak és érzésformánknak eredetileg valamilyen hasznossági funkciója volt - de ebből nem következik, hogy az élmények a pszichológia számára irrelevánsak volnának. Vegyük például a szerelmet. Ezt az érzést vissza lehet ugyan vezetni hormonális és neurális állapotokra, de a lényege nem ebben áll, és még csak nem is abban, hogy a szaporodást szolgálja. Az élmények, érzések, mint amilyen a szerelem vagy a fájdalom, azért fontosak, mert biztosítják a viselkedés állandóságát hoszszabb távon, tehát garantálják, hogy a faj fennmaradása szempontjából fontos viselkedéseket kövessünk következetesen. Olyan faj vagyunk, amelynek kiszolgáltatott utódai azt igénylik, hogy valamilyen tartós kötődés legyen mind az anya és a gyermek, mind a hímek és az utódok között a gyermek megszületése után is.

MN: Az evolúció fogalma elég homályos ebben a kontextusban. Hisz ha azt állítjuk, hogy azért van úgy, ahogy, mert így alakult, akkor csupán elodázzuk a magyarázatokat. Egy célracionális rendszer tételezésekor továbbá adódik a kérdés: kinek a céljáról beszélünk?

PCS: Az evolúciós pszichológia ezekkel a veszélyekkel megpróbál szembenézni. Nem fiktív célokat keresünk, viszont sok olyan esettel szembesülünk, ahol az egyén preferencia-rendszerén belül marad-va nem tudjuk magyarázni, hogy miért éppen azt részesíti előnyben valaki, amit. Mondok két egyszerű példát. Miért érdekli a nőket a férfiak széles válla, és miért szeretik a férfiak a dús keblű nőket? Milyen előnye származik az egyénnek abból, ha nagy mellű nőket preferál? Személy szerint semmi, de az utód nagyobb biztonságban lesz. Furcsa viselkedési szokásainknak, önmagukban nem indokolható preferenciáinknak szeretnénk valamilyen keletkezéstörténeti magyarázatot adni. Nem arról van szó, hogy az élővilág változékonyságának valami evolúciós értelme volna, a célt itt másként kell érteni. A jegesmedve például nem azért lett fehér, mert fehérnek kellett lennie, merthogy a jegesmedve fehéren az igazi. Nem volt ilyen végső evolúciós cél. Pusztán annyi történt, hogy adott körülmények között inkább a fehérek maradtak fenn, mert azokat kevésbé vették észre az ellenségeik. Az embert is számos ilyen, a fizikai környezettel kapcsolatos tényező alakította, és a magatartási szokások is evolúciós szelekciós nyomások hatására alakultak ki. Egyvalami a főemlősöknél és az embernél azonban különösen fontos és újszerű kontextus: a mások világa. A legnagyobb nyomást nem a környezet jelentette az emberi típusú viselkedésre, hanem a többiek viselkedése, a fajtársak egymás számára is szelekciós nyomást teremtenek. Mondok egy példát. Olyan lényekké alakultunk, akik többé-kevésbé kölcsönösségen alapulnak, ezért minden kultúra különböző mechanizmusokon keresztül igyekszik kerülni a csalókat és potyázókat. Ma jóval nehezebb észrevenni őket, mint a 100-150 fős ősi közösségekben, hisz az emberek városokba költöztek, létrejött az anonimitás világa, és megteremtődött az eltűnés lehetősége. A modern írott törvények azonban kerülő úton egy evolúciósan változatlan törekvést valósítanak meg. Létezik egy öröklött tanulási algoritmus, amely miatt könnyen ráhangolhatók vagyunk arra, hogy utálkozzunk a csalók és potyázók felett. Az emberek számos más, nem nyilvánvaló reakciót is produkálnak. Irtóznak például a pókoktól, de nem félnek a radiátoroktól vagy a villanyzsinórtól. Adott ugyanis egy előkészített rendszer, amelyben könnyebb megtanulni félni a pókoktól, amelyek tudvalevőleg a majmok fontos ellenségei voltak. Nem szabad túl könnyen alkalmazni az evolúciós gondolkodást, ebben egyetértek önnel, valóban sok mese van. Sokat foglalkoztam például a nyelvkeletkezés elméle-teivel. Van, aki úgy magyarázza az akusztikus nyelv diadalát a többi forma felett, hogy beszélni, udvarolni, összeesküvést szőni sötétben is lehet, mutogatni viszont nem. Ez szellemes okfejtés, de ahhoz, hogy evolúciós magyarázatnak tartsuk, sokkal több külső evidencia kellene. Meg kellene például tudnunk mutatni, hogy az akusztikus kommunikációt használó lények inkább sötétben élő lények. Az evolúciós pszichológia nem meséket gyárt, hanem szorosan együttműködik a már említett neurobiológiai kutatásokkal.

MN: Hogyan?

PCS: Háromféle magyarázatot próbálunk egyszerre érvényesíte-ni. A 19. században a neurobiológusok (akkor persze még nem így nevezték őket), az evolúciós figurák és a szociális magyarázatok hívei még riválisok voltak, ma viszont e nézőpontok kiegészítik egymást. Vegyük például azt a társas viselkedési készséget, hogy képesek vagyunk emlékezni több száz ember arcára, sőt a szokásaikra is. Az persze nem evolúciósan alakult ki, hogy önnek, nekem és másoknak milyen szokásaink vannak, csupán az a lehetőség és kényszer, hogy mindig megtanuljuk a társaink szokásait, mert ez segít az alkalmazkodásban a csoporton belül. Evolúciós nyomásra létrejött tehát egy emlékezeti rendszer, amely mások viselkedését észben tartja. Így kapcsolódik össze az evolúciós és a szociális keret, és ezt egészíti ki a neurobiológia, amely azt mondja, hogy az egyéni viselkedésmódokat mindig valamilyen biológiai rendszer valósítja meg. Vannak például olyan neuronok az idegrendszerben, amelyek akkor tüzelnek, amikor eltervezek egy végeredményt - ezek motoros, mozgató neuronok. A embernek azonban vannak úgynevezett tükörneuronjai is, amelyek akkor is tüzelnek, amikor én eltervezem, hogy mozgatom az ujjam, és akkor is, amikor a maga ujját nézem, ahogy mozgatja. Ilyen értelemben tehát letükrözik a környezetet. Ez tette lehetővé az emberi típusú utánzást, így a beszédtanulást is, ahol az anya és a környezet artikulációs mozgásait figyeli a csecsemő.

MN: Empátianeuronok?

PCS: Pontosan, a tükörneuron-rendszer a mozgásos beleélés alapja. Mit is mondhatunk tehát? Evolúciósan kialakult egy tükörneuron-rendszer, amely egy sajátos idegrendszeri képlet, és amely bizonyos alapvető társas viselkedések megjelenését lehetővé tette. Mindez jól illusztrálja, hogy miként találkozik a három említett magyarázati forma a modern pszichológiában.

MN: A lélektan alapító atyái egyértelműen az egyénre, a személyiségre összpontosítottak. A 21. század pszichológiája a jelek szerint már korántsem ennyire individualista - holott a korszellem az ellenkezőjét diktálná.

PCS: A pszichológia itt szerencsére nincsen összhangban a korszellemmel. Gondoljunk csak bele a már említett nyelvelsajátítás folyamatába. Az anya bizonyos módon beszél a gyerekéhez, lassabban, nagyobb nyomatékkal, a gyerek pedig figyeli az anya tekintetét és megpróbál rájönni, hogy miről beszélhet. Akkor most kinek a fejében vannak ezek az egymást kiegészítő elvárások? Az anyáéban vagy a gyerekében? A legpontosabban azt mondhatjuk: ketten alkotnak egy közös tanuló-tanító rendszert.

MN: Ez visszavezet ahhoz, hogy vajon búcsút kell-e mondani a szubjektív lelkiállapotokról szóló tudományos és vulgárpszichologizáló szótárainknak.

PCS: Ez egy nagyon lényeges kérdés. Személy szerint nem hiszem, hogy ki kellene iktatnunk a konyhai pszichológia terminusait. Az olyan jelenségekről, mint a szeretet, szerelem, düh, fájdalom, látás és így tovább, igaz ugyan, hogy egyszer majd lesz, illetve részben már van is neurobiológiai értelmezésünk, de ettől még nem kell megválnunk e fordulatoktól. A kristályfizika is bonyolult elméletekkel képes magyarázni, hogy mitől törékeny az üveg, de ettől még a hétköznapi beszédben továbbra is jól eligazít minket a "törékeny" szavunk. A mindennapokban sem elemi részeket látunk bele a tárgyakba, noha tudjuk, hogy azok alkotják őket. De továbbra is asztalról, lámpáról, székről beszélünk. A pszichológiai fogalmak is ebben az értelemben "gyorsírások". Ugyanakkor kötelességünk a köznapi emberek számára is emészthető formában elmondani a valódi tudásokat, mert különben a vallástalanság és ideológiai vákuum keltette űrt a misztikus álismeretek és a kamuk fogják betölteni. Olyan ez, mint amikor megtanítjuk a gyerekeknek, hogy bizonyos műveletek után kezet kell mosni. Ettől még nem lesznek mikrobiológusok, de később elmondhatjuk nekik a miérteket is.

Bugyinszki György

Neked ajánljuk