Spielberg direktor nagyon jól tudja, mit és mikor kell előhúzni a dolgozó nép kollektív tudattalanjának durván megmunkált fiókjaiból: az Indiana Jones-sorozat legújabb epizódjában sikerült megidéznie a lassan párhuzamos narrációkban elbeszélt mondakörré rendeződő kristálykoponya-univerzumot. Igaz, ez a tárgy tán nem oly régi, mint mondjuk a frigyláda vagy a Grál-kehely - viszont velük ellentétben kétségtelenül létezik.
Meg a lánya
Az utóbbi másfél évszázad során számos kristálykoponya került elő, de a legnagyobb ismertségre az úgynevezett Mitchell-Hedges-koponya jutott - a szakemberek ezt tartják a legszebb és legrészletesebben kidolgozott darabnak, ami (már ha kikapcsoljuk az "eredetiség" körüli vitákat) külön rangot kölcsönöz e műtárgynak. A mind többek által kétségbe vont családi legenda szerint a víztiszta kvarcból faragott koponyát F. A. Mitchell-Hedges, a maga korában nevesnek számító népszerű író és dilettáns régész-felfedező (ráadásul tán még titkos ügynök) Anna nevű nevelt lánya találta volna az akkor Brit Honduras (ma: Belize) területén fekvő Lubaantun maja templomában, ahol a kedves papa Atlantisz emlékeit kereste. Mint tudjuk, ha az ember nagyon keres, akkor valamit találni is fog, csak kérdés, mit és mikor: a rugalmas családi emlékezet 1926-ról, esetleg 1924-ről szól, dacára, hogy az állítólagos felfedező lány jelenlétéről semmilyen bizonyíték, ásatási napló stb. nem tanúskodik. Más kérdés, hogy a kristálykoponyáról egy fia említést sem tettek az állítólagos felfedezők, míg 1943-ban a Sotheby's árverésre nem bocsátott néhány kristályból faragott fejet - a gyanú szerint ez lenne a híres Mitchell-Hedges-koponya forrása, amit hamarosan csodás attribútumokkal ruházott fel a paranormális dolgok iránt betegesen érdeklődő közönség. Az ellenőrizhetetlen hitelességű leírások szerint fény útjába helyezve a koponya felragyog, a szemüregek pedig még környezetüknél is jobban világítanak. Ennél is furcsább, hogy szemtanúk szerint a koponya képes színét változtatni, továbbá hangot és illatot (!) kibocsátani, amit a modern tudomány csak erős tudatmódosítók hatásával magyarázhatna.
A koponyát először a hetvenes évek elején vizsgálta meg egy Frank Dorland nevű szabadúszó restaurátor, aki úgy találta, hogy a koponyán egyetlen árulkodó karcolás sem található, mely modern kori megformálásra utalhatna. Dorland szerint először gyémánttal durván kivágták a koponyát (a tízes keménységű gyémánt vágja a hetes keménységű kvarcot - amúgy e célra alighanem a korund is jó), majd víz és kvarchomok keverékével hosszú idő alatt csiszolták mai formájára, amihez az efféle, általunk ismert kézművesmódszerekkel akár több száz év is szükséges.
Kitalál valamit
A koponyát később megvizsgálták a Hewlett-Packard laboratóriumában is, ahol megállapították, hogy a koponya állkapcsa és többi része alighanem ugyanazon típusú kristályból készült, ám semmit sem nyilatkoztak a megmunkálás módjáról. Amikor aztán egy, a maja civilizáció után kutató régész fémfúró nyomait vélte felfedezni a koponya fogainál, betelt a pohár - és az utóbbi bő harminc évben egyetlen szakember sem matathatott a Mitchell-Hedges-féle koponyával.
Annál inkább vizsgálat alá vetették a többi, jól ismert - igaz, a fentinél sokkal durvább kidolgozású - kristályfejet, s ezek a kutatások tükrében már korántsem tűnnek olyan rejtélyesnek. A British Museum birtokában lévő darabról és a párizsi koponyákról (valamennyi egy XIX. század végi francia antikvárius, bizonyos Eugéne Boban kezei közt tűnt fel a francia fővárosban még 1881-ben) egy vizsgálat kiderítette, hogy egészen modern kori maró és csiszoló szerszámok nyomai lelhetők fel rajtuk, sőt a kristályban található víznyomokból még azt a következtetést is sikerült levonni, hogy a koponyák a XIX. század végén készülhettek.
Rendeltetésüket tekintve az első instrukciókat szintén a Mitchell-Hedges famíliától kaphatták a kíváncsi, s mindenképpen misztikus tapasztalatra vágyó érdeklődők. Ezek szerint maja szertartásokon használták volna a főpapok, akik segítségével bármikor megidézhették a halált. Ennek megfelelően kapta a kvarcfej a Végzet koponyája elnevezést, ami már a sajtóban is kiválóan mutatott. Az magától értetődő, hogy a koponyák egy elsüllyedt civilizáció (lásd: Atlantisz) ma már értelmezhetetlen üzenetét hordozzák: minden percben szólnak hozzánk, csak éppen nem értjük, hála csökevényes, mára teljesen lebutított érzékeinknek. A new age mozgalom lelkes követői alighanem más szerzőket olvastak, mint a gothic szubkultúrába belepistult Mitchell-Hedges család: szerintük a kristálykoponya birtoklása nem holmi kannibál szívkivágós, maja gombapartira készít fel - a koponyával beszélgetni kell, s akkor megnyílnak a benne rejlő pszichikus energiák. Mások szerint ez is egyfajta kristálygömb, ami feltárhatja előttünk a jövőt. Mindez persze csöppet sem győzi meg a szőrösszívű ún. tudományos közösséget, amely nem akar hallani sem misztikumról, sem ősi csiszolómesterekről. De majd ők is jól pofára esnek, ha előkerül az első (természetesen eredeti) relief, amely Ah Puch (nem László!) maja halálistent ábrázolja, amint egy kurva nagy flexszel a kezében személyesen faragja a kristálykoponyákat üveggé dermesztett áruló papok fejéből.
