Tegyük fel, hogy a múlt csütörtökön, 2003. október 23-án akadt egy darab magyar ember, aki elhatározta: megvalósítja a lehetetlent, és minden politikai ünnepséget meglátogat, azért, hogy egy személyben - a sajátjában - eggyé forrassza a nemzetet. Fittyet hány időnek és térnek, mindenkivel megemlékezik az 1956-os forradalomról.Emlékezni csak az egyén képes. Az emlékezetkutatók körében ugyanakkor közhelynek számít a megállapítás, hogy az emlékezésnek társas-társadalmi meghatározói vannak. Igaz ez az olyan ünnepekre is, mint a mi október 23-ánk. A megemlékezés rituáléja során a szónok vagy az esemény más celebrálója valamely közösség nevében meséli el a múltat, és ezzel újra megteremti és fenntartja az emlékező közösség identitását. Ahogy R. N. Bellah amerikai szociológus találóan megjegyezte, "egy igazi közösség >>az emlékezet közösségeHa valakit megkérdezünk, hogy ki ünnepel október 23-án, az illető valószínűleg azt feleli, hogy a magyar nemzet. Csakhogy érdemes óvatosan bánnunk egy olyan közösséggel, amelyről senki nem tudja pontosan, hogy hányan vannak, és kik a tagjai. A nemzet olyan elképzelt közösség, amelynek határait diszkurzív módon teremtik meg, például ilyen ünnepi alkalmakkor.
Mondjuk a szónok,
aki többes szám első személyben köszönti az ő "kedves barátait" ("azért gyűltünk itt össze, hogy..."). Ugyanakkor az így megfogalmazott "mi" konstruál egy kirekesztett "ők"-et is. A nemzeti identitás épp e diszkurzív csiki-csuki által születik meg. Az emlékezetpolitika fogalmát magyarázó elméletek szerint a mindenkori hatalom arra törekszik, hogy az ellenőrzött diskurzus és szimbólumrendszer létrehozásával hegemóniára tegyen szert a múlt reprezentációja fölött. Plurális demokráciában minden hatalmi szereplő részt vesz ebben a küzdelemben, és olyan szimbolikus erőforrásokat mozgósít, amelyekkel kizárhatja a többieket az arénából.
Vállalkozása megkezdésekor tökkelütött hősünk nyomban a szakrális időben találta magát. Az ünnepi szónokok elbeszélésének ideje bibliai kronológiát követ. Ebben a vallási eredetű narratívában a megemlékezés tárgyát adó esemény a teljességet szimbolizálja. A teremtést, amellyel létrejött az az értékrendszer is, amelyhez a jelen emberének tartania kell magát. Az ünnepi beszédekben `56 az a totalitás, amely kikényszeríti az emlékezést: az események - a corvinistáktól a sortüzekig, Bibótól Nagy Imréig, a Petőfi-körtől a kivégzettekig - valamiféle egészet alkotnak, amely üzen. Az üzenet szent, nem lehet több értelme, a szónok tehát csupán médium; rajta keresztül a múlt szól hozzánk. A teljesség után a hanyatlás következik (kiűzetés), amely elvezet a tökéletesnek semmiképp sem nevezhető mába. Bármi jellemezze is a jelent, az összefogás hiánya (Kovács László), az égő történelmi sebek (Dávid Ibolya), a megosztottság (Kuncze Gábor), a süllyedés, csökkenés, apadás és fogyás (Orbán Viktor), a telepakolt "gyűlöletraktárak" (Hiller István), egy világos: a jövőbeni beteljesülés, azaz az üdvözülés érdekében ragaszkodni kellene azokhoz az eszmékhez és értékekhez, amelyek megtagadása (a bűnbeesés) idáig vezetett. `56-nak engedelmeskedni kell, és aki megfeledkezik róla, bűnt követ el. A kérdés ennélfogva az, hogy az emlékezetpolitikusok hogyan rekonstruálták az 1956-os forradalom eseményeit.
Az események már 22-én este elkezdődtek: a Nemzetiben (és a tévében) Hiller István, Kaposvárott Kovács László, a Corvin közben az SZDSZ Új Generáció ünnepelt. A Pesti Srác szobránál, a mozi előtt a Mindenütt Ünneplő Magyar (MÜM) igyekezett beleolvadni a tömegbe, ám ebben a tömeg hiánya galád módon megakadályozta. Várakozásaiban azonban nem csalódott. Merker Dávid beszéde alatt megszületett az egy darab, a "szabadságvágyban egységesülő nemzet", mely azokkal áll szemben, akik nem képesek felnőni a forradalom üzenetéhez, és akik saját hamis értelmezéseikkel akarják kisajátítani e nagyszerű eseményt; hovatovább még a gyilkosság bélyegét is rásütnék politikai ellenfeleikre. Ezen illetők kilétét Merker nem hagyta homályban - ők a "kifütyülők", "Csurka István", "akik tettekké alakítják a szavakat", "akik lezárják Budapest hídjait", "akasztófára küldők". A szónok szerint "ettől minden józan ember gyomra forog", miáltal nyomban világossá is vált: minket, a nemzetet a józanok közössége alkotja.
A nemzeti kulturális örökség miniszterét hallgatva hősünk kisvártatva józan magyarból az idősebb generáció tagjává vedlett át. Egy lett "a maiak" közül, szemben az értetlen ifjúsággal, egy "sajátosan innovatív gondolkodással" bíró illető, aki tudja: bármely oldalon álltak is, kegyelet illeti azokat, akik `56-ban meghaltak. Kaposvárott, Nagy Imre szülőházánál MÜM az MSZP elnökétől megtudta: neki, mint a demokrácia hívének és ennélfogva a nemzet tagjának az a leghőbb vágya, hogy nyugodtan ünnepelhessen, ám megemlékezését minduntalan megzavarják azok, akik Európának hátat fordítva akarnak boldogulni.
A másnapi politikai események sora délután kezdődött. Háromkor MÜM a Hősök terén fagyoskodova várt
egy jó kis azonosulásélményre,
amit a megemlékezés elején, a 240 mártír nevének és foglalkozásának felolvasásakor a gyászolók közösségének tagjaként kapott meg. De az ünneplés, noha a tömeg tapodtat sem mozdult, csakhamar kormányellenes politikai tüntetéssé alakult át. David Irwing brit "történész" és Jean-Marie Le Pen francia politikus beszéde nyomán emberünk az EU béklyóiban senyvedő nemzetközi néptömeg része lett, akinek, mivel a megszálló Vörös Hadsereg vizuálisan is érzékelhető katonái az EU láthatatlan pénzembereinek és bürokratáinak adták át a helyüket, egyre kevesebb esélye kínálkozik a boldogulásra. Csurka szónoklata során MÜM-ből azon kevesek egyike lett, akik a sajtón keresztül tudatosan butított magyar néptömegekkel szemben jól látják az igazságot: Ron Werber helytartó és "jellemtöpörtyű" elvbarátai Brüsszellel karöltve azon mesterkednek, hogy a magyarság számbeli csökkentésével az országot Izrael "tartalékállamává" tegyék. MÜM a Csurka által ráakasztott
tragikus balek-magyarság
terhe alatt rogyadozva távozott a helyszínről: ötre a Széna téren kellett lennie, ahol Dávid Ibolya és Orbán Viktor várta.
A Mindenütt Ünneplő Magyar az MDF elnökének szavaitól ismét egykori szabadságharcossá válhatott, s ez, mi tagadás, igen jólesett neki. Kiderült, hogy ő tulajdonképpen annak a keresztény magyar nemzetnek a tagja, amelyik a forradalom pártján áll, szemben az elnyomókkal, akik "negyvenhét év óta ugyanazt mondják és érzik". Még meg sem barátkozott új személyiségével, amikor - a pártos magyar honfivért megéneklő balladát követően - Orbán Viktor vette át a szót. A Főmérnök a szakralitás átfokuszálásával nyitott: az egybegyűlt tömeg keresztény magyarságból a szent forradalom beavatott, hívő közösségévé vált. A forradalmat a magyarok vívták meg a nem magyarokkal szemben; akik e harcot végigküzdötték, azok a kiválasztottak. Egyre fáradó emberünknek a médiumon keresztül megnyilvánult a szabadság szelleme, aki (ami?) `56 forradalmárait is segítette. Magyarként egy "másik Magyarország" polgára lett, aki alig várja, hogy cselekedhessen és megtéríthesse a másik - hitetlen - Magyarországot (amelyik azt akarja elhitetni vele, hogy csak a szemével láthat, ergo amiben hisz, hamis).
A beszéd végén emberünk hazaindult. Jóleső érzés töltötte el: az összes lehetséges módon megemlékezett a forradalomról. Ám ahogy számba vette, mi történt vele mindeközben, estére teljesen összezavarodott. Ki is ő tulajdonképpen? Mi sem természetesebb, ha egy demokráciában sokan és sokféle módon emlékeznek meg egyazon eseményről. De az idei október 23-i ünnepen a nemes, egységes ünneplésnek és `56 gonosz kisajátításának diszkurzív szembeállítása volt a sláger. Ha egy szónok sajnálatát fejezi ki afölött, hogy a "nemzet" nem együtt ünnepli a forradalmat, ellenfeleit egyúttal a gonosz oldalára pozicionálja. Így válik az összefogásra való hivatkozás maga is kisajátítássá. Hiszen ha valaki felteszi a kérdést, hogy miért nem együtt ünneplünk, azzal azt kérdezi: miért nem velem emlékeznek meg a többiek?
Miután a Mindenütt Ünneplő Magyar idáig jutott szomorú tépelődése során, Homi K. Bhabha egy gondolatában talált némi vigaszt. E szerint a nemzet ellentmondásos fogalom: egyesíteni akar valami olyasmit, ami eredendően heterogén. És azt is jól tudta, hogy ez a történet fikció, hiszen csak egy múlt nélküli emberrel eshet meg. A politika nem tudja kisajátítani kénye-kedvére az élő emlékezetet. És el is határozta: legközelebb ünneplés helyett inkább megkéri a papáját, mesélje el azt a jól ismert történetet a Vígszínház mögül induló teherautóról, amely `56-ban a távoli Kanadát célozta meg - végül őnélküle.
Zombory Máté
(A szerző szociológus)
`
