Magyar Narancs: Nyolc éve jelent meg az angolul Unorthodox: The Scandalous Rejection of My Hasidic Roots címet viselő memoárja. Árulónak tekintették, amiért elhagyta a szatmári zsidók nagyon zárt közösségét, amelyben felnőtt?
Deborah Feldman: Amikor elmentem, nem jelentettem be, mik a szándékaim, eleinte a férjem még azt gondolta, vissza fogok térni, ezért titokban tartotta a dolgot. Igyekeztem fenntartani a látszatot, hogy mindez csak átmeneti, nem akartam, hogy kényszerítsenek a visszatérésre. A gyerektartás miatt is szükségem volt erre, hogy bizonyítani tudjam, egyedül is gondját tudom viselni. Amikor aztán a könyv megjelent, valóban árulónak kiáltottak ki, és egyértelművé tették, hogy sosem térhetek vissza. A könyv megjelenése óta pedig nincs semmi kapcsolatom velük.
MN: „Szinte szektaként élő zsidó közösség” – így jellemzi a könyvében a szatmáriakat. Mi az, ami a leginkább megkülönbözteti őket a Brooklynban élő többi haszid közösségtől?
DF: A fanatikus anticionizmusuk szerintem. A cionizmushoz való hozzáállás választóvonal a különböző csoportok között, hiszen Brooklynban is vannak cionizmuspárti haszidok és ortodoxok. A szatmáriak híresek arról, hogy az anticionista mozgalom élén állnak. Több, még náluk is radikálisabb és szélsőségesebb csoportosulás létezik, olyan szekták, mint a Neturei Karta vagy a Lev Tahor – ezek tulajdonképpen a szatmári közösség leágazásai, spin-offjai. A II. világháború óta a szatmáriak az anticionista ultraortodox világ vezető autoritásának számítanak. Minden olyan haszid csoport, amely egyben anticionista is, a szatmáriak ernyője alá tartozik. Míg például a Bobov közösség, amely nem ellenzi a cionizmust, a szatmáriak szemében ellenségnek számít. Olyannyira, hogy vegyes házasságok sincsenek a két tábor tagjai között. Pedig a Bobov és a Szatmár közösségek vezető rabbijai rokonságban álltak, unokatestvérek voltak.
MN: Mi áll az anticionizmus mögött?
DF: Bonyolult háttere van. Az ortodox hit és a judaizmus egyik híres kommentárja szerint miután a második jeruzsálemi templomot lerombolták és a zsidók száműzetésbe kényszerültek, Isten megjelent előttük és egyezséget kötött velük. Megígérte, hogy felépíti a harmadik, örökké fennmaradó templomot, de cserében a zsidóknak három esküt kell tenniük. Az eskük egyike, hogy a zsidók sosem kísérelik meg a saját akaratukból visszavenni a földjüket, hanem megvárják a Messiás megváltását. Nem olyan sokkal azután, hogy a haszid mozgalom elkezdődött, Európa-szerte teret nyert a zsidó felvilágosodás és a cionista mozgalom is. A haszidok komoly fenyegetést láttak bennük a judaizmus jövőjét illetően, úgy érezték, alááshatják az esélyt a megváltásra. A szatmári rabbi már a 20. század elején híres volt arról, hogy azt prédikálta, Isten megbünteti a cionistává váló zsidókat, mert magukat akarják megváltani, felvilágosítani. Szatmár rabbija túlélte a holokausztot, az egyébként cionisták szervezte Kasztner-vonattal menekült meg, majd New Yorkba került, ahol maga köré gyűjtötte a túlélőket. Azt hirdette, hogy ő megjósolta a holokausztot, és hogy a következőt csak úgy lehet megakadályozni, ha felelevenítik a régi zsidó hagyományokat és rituálékat. Ezeket szélsőséges módokon értelmezte újra. Tulajdonképpen új szektát alapított, amelynek nem sok köze volt a háború előtti zsidó élethez. És ahogy a társadalom egyre modernizálódott az amerikai közösség körül, ahogy a polgárjogi mozgalmak és a feminizmus erőre kapott, a közösség egyre szélsőségesebb szabályokkal és rituálékkal reagált.
MN: Az anyja úgyszintén elhagyta a haszid közösséget. Ezután ön a nagyszüleinél nevelkedett, akik magyar származású holokauszt-túlélők voltak. Mint írja, amikor a szatmári rebbe bejelentette, hogy közösséget alapít Williamsburgben, a nagyapja hűséget fogadott neki, noha a magyarországi élete egyáltalán nem szélsőséges, elszigetelt közösségben telt.
DF: Mindkét nagyszülőm Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből származik. Hagyományőrző, de nyitott családban nőttek fel, részt vettek a falusi életben, de eljártak Budapestre is koncertet hallgatni. A háború után azonban úgy érezhették, hogy a holokauszt előtti életük csak illúzió volt. Egy hazugság. Hogy mégsem lehet úgy élni, nem lehet megbízni a szomszédokban és így tovább. A nagymamám mindenkit elvesztett a holokausztban, a nagyapám családjának nagy részét is megölték. Bűntudatot érezhettek, hogy miért pont ők élték túl. Úgy érezték, nem érdemlik meg, hogy boldog életet éljenek. És akkor megjelent egy ember, aki azt hirdette, hogy ő megjósolta, mi fog történni. És azt mondta: ahogy a háború előtt éltek, az helytelen volt, de most helyesen kell cselekedni. Olyan alternatívát kínált, ami illett egy túlélő traumáihoz.
MN: A szatmári közösség is megosztott. Mint írja, gyerekként csakis abba a nyári táborba mehetett, amelyik a szatmári rebbe fiatalabb fia, Zalman Leib követőinek volt fenntartva, míg a másik táborban az idősebbik fiú, Aaron híveinek a gyermekei nyaraltak.
DF: Később külön iskolákat is nyitott a két tábor. Az ultraortodox kultúrában gyakori jelenség, hogy az egyes szekták ily módon fragmentálódnak. Ezeket rendszerint kisebb ideológiai viták szokták előidézni; van, aki az egyik rabbi véleményével ért egyet és őt követi, mások a másikat. A zsidó törvényeket és rituálékat övező kérdések a szőrszálhasogatás ezerféle módjára adnak alkalmat. Például, hogy egy rituálét hogyan is kéne megtartani. A hatalmi harcokban gyakran előfordul, hogy a vezetők szinte szándékosan mondanak ellent egymásnak bizonyos kérdésekben, csak hogy kinyilvánítsák az autoritásukat. Ez esetben annyi történt, hogy a rabbinak két fia volt, és úgy volt, az idősebb örökli a közösségi vezetői posztot. A rabbinikus dinasztiák úgy működnek, mint a monarchiák. Tehát az idősebb fiúnak nézett ki a trón, méghozzá egy jelentős hatalommal járó trón, de a fiatalabb fiú úgy érezhette, inkább őt illetné meg a hatalom, mert ő a bölcsebb és tanultabb. A követői is ezen az állásponton voltak. És a közösség szét is szakadt: azokra, akik szerint a fiatalabb fiúnak kellene az örökösnek lennie, és azokra, akik azt mondták, legyen úgy, ahogy mindig, és az idősebb fiú lépjen az apja örökébe. Az ügy egészen a bíróságig jutott, ami szórakoztató látványosságnak bizonyult az amerikai közvélemény számára. De mindegy is volt, milyen jogi döntés születik a világi bíróságon, minden azon múlt, ki melyik karizmatikus vezető köré csoportosul. Ezért is mondom, hogy a haszid közösségek a szektákra hasonlítanak kicsit: mindig egy karizmatikus személyiség áll a középpontban. A rabbi karizmája tartja össze őket. A szatmári közösség a mai napig megosztott: a két utód követői gyűlölik, lenézik egymást. A vegyes házasságok is ritkák, noha húsz-harminc éve még ugyanahhoz a szektához tartozott mindenki. És ez történt a többi közösségben is.
MN: Amikor férjhez ment, szempont volt, hogy a férje családja is Zalman Leib követője legyen?
DF: A házasságomat a nagyapám intézte. Míg a mi családunk az egyik fiút követte, engem egy olyan férfihoz adtak hozzá, akinek a családja a másik fiú híve volt. Szokatlan dolog volt ez, de akkoriban még előfordult ilyesmi. Még nem szakadt teljesen ketté a közösség, az emberekben élt a remény, hogy van esély megállapodásra. Ma már lehetetlen lenne ilyen házasságot kötni.
MN: Tizenhét évesen adták férjhez. A könyvben részletesen leírja, hogy ön is, a férje is szexuálisan teljesen felkészületlenül kötöttek házasságot. Ez bevett szokás?
DF: Igen, ez elég gyakori.
MN: Mintha az egész közösség bevonódott volna a házasságuk megszervezésébe és a szexuális problémáik megoldásába. Jegyesoktatóhoz kellett járnia, ahol olyanokra tanították például, hogy meddig számít tisztátalannak, ha menstruál. Aztán elérkezett a nászéjszaka, és jöttek a szexuális problémák, amelyek a rabbik előtt is terítékre kerültek. Ők pedig a közösség kipróbált szexuálterapeutájához irányították…
DF: Nagyon megalázó helyzet volt, ami sajnos nagyon gyakori is. A privátszféra fogalma nem létezik ebben a közösségben. Hosszú időbe telt, míg megtanultam, mit is jelent ez.
MN: Azóta, hogy a könyve megjelent, mik voltak a legjelentősebb változások a szatmári közösségben?
DF: A technológia fejlődését és különösen az okostelefonok elterjedését a közösség is megérezte. Sokkal többen mentek el az elmúlt évtizedben, mint bármikor korábban. Több ezren. De ez világméretű jelenség: a szakértők úgy becsülik, az ultraortodox világ tíz százaléka hagyta vagy épp hagyja ott a közösségét. A közösségek reakciója pedig a radikalizálódás, hogy a csoportot még jobban elvágják a külvilágtól.
MN: A könyvében említi, hogy a brooklyni közösségnek saját polgárőrsége is van, a shomrim (ilyet számos más ortodox közösség is felállított, van Baltimore-ban és Londonban is – a szerk.).
DF: Az a hit uralkodik a közösségben, hogy csak a saját törvényeik vonatkoznak rájuk. Ez egyre nagyobb problémát jelent, különösen egy olyan krízis idején, mint a mostani. Ennek az eredményét láthatjuk is. Évtizedeken át az volt a helyzet, hogy a közösség a saját szabályai és törvényei szerint élt. Jelentős szavazóerővel bírnak, és ezt a politikusok is tudják, ezért hajlamosak bizonyos kérdésekben elfordítani a fejüket. Csakhogy a vírus miatt ennek a nem nézek oda attitűdnek másokra nézve is következményei vannak.
MN: A The New York Times szerint a koronavírus-járvány különösen súlyosan érintette a New Yorkban élő haszid családokat és közösségeket.
DF: Nem fogadják el azokat a rendeleteket, amelyek a rajtuk kívül eső világban születnek. És a járványhelyzetben hozott intézkedéseket különösen nehéz elfogadniuk, mert éles ellentétben állnak a közösség lényegével. Abban hisznek, hogy egy krízist a hit fokozott erejével és még több spirituális tevékenységgel lehet átvészelni. E tevékenység lényege pedig a kollektivitás. A szemükben egyedül imádkozni mit sem ér, csoportban kell mindig imádkozni.
MN: Említette, hogy a közösség jelentős befolyással bír a politikusokra.
DF: A helyi politikára.
MN: Hagyományosan kikre szavaznak? Demokratákra vagy republikánusokra?
DF: Ez mellékes szempont. Rendszerint azt a politikust támogatják, aki a számításuk szerint megengedő, elnéző lesz az irányukban.
