"Nem dramatizáltuk túl" - Ocskay Gábor jégkorongozó

  • Simon Andrea
  • 2006. április 27.

Lélek

Az Alba Volán harmincegy éves játékosa tinédzserként lett válogatott, és az ő teljesítményének is köszönhető, hogy az utóbbi időben a feljutásról szóltak a divízió 1-es világbajnokságok magyar hangjai. A jövő hétfőn kezdődő amiens-i vb-n a "halálcsoport" várja a válogatottunkat: a favorit németek, a házigazda franciák, az örök mumus britek, a feltörekvő Izrael és Japán ellen kell bizonyítaniuk.
Az Alba Volán harmincegy éves játékosa tinédzserként lett válogatott, és az ő teljesítményének is köszönhető, hogy az utóbbi időben a feljutásról szóltak a divízió 1-es világbajnokságok magyar hangjai. A jövő hétfőn kezdődő amiens-i vb-n a "halálcsoport" várja a válogatottunkat: a favorit németek, a házigazda franciák, az örök mumus britek, a feltörekvő Izrael és Japán ellen kell bizonyítaniuk.

Magyar Narancs: Annyi más sportágat választhattál volna itt, Székesfehérváron.

Ocskay Gábor: Kétévesen tettek először jégre, négyévesen kaptam a első hokikorimat, innentől könyörögni kellett, jöjjek már le a jégről. Nem az apukám terelt ebbe az irányba (idősebb Ocskay Gábor, az Alba Volán szakosztálymenedzsere - S. A.), de mehettem vele edzésre, csimpaszkodhattam a nadrágszárába, lejárhattam a sokkal nagyobbakhoz is. Akkoriban még nem volt fedett pálya, ki kellett használni azt a 4-5 hónapot, amíg volt jég. Va-sárnap reggelente fél héttől volt edzés, 6-7 évesen felkeltem reggel hatkor, és ha láttam, apu nincs már otthon, jött a nagy sírás-rívás, hogy nem lehetek jégen.

MN: Milyen álmokat dédelgettél?

OG: Először az lebegett a szemem előtt, hogy jó volna a felnőtt Volánban játszani Pallával, Kiss Tibivel, Szajlaival, Kovalcsikkal - ez a generáció volt a példaképünk. Komoly élményt jelentett a '83-as C csoportos vb a Budapest Sportcsarnokban, amikor feljutottak, immár Ancsin Janival kiegészülve. Néztem őket, és arra gondoltam, milyen lehet címeres mezben, amikor egy egész ország szurkol érted. Nem hittem volna, hogy a mi generációnk is produkálhat valami hasonlót. Volt 6-8 évem, amikor 25 méteres gumicsővel álltunk a jégen, és az esővizet húztuk le a pályáról. Vagy a nagy hóesésben a pálya egyharmadát letakarítottuk, hogy játszani tudjunk. Mégis ezt választottam. Almacsutkával fejbe dobták Mileticset a Kisstadionban, aki ezek után korcsolyában fölrohant a nézőtérre: "Üss, Mile, üss!" - és ő ütött. Ez volt az akkori ob I, nem volt sok jövője, de szerettem. Tízévesen, a két korosztállyal idősebbek közt húztam magamra először a válogatott mezét, búzakalász a címer, selyem az anyag, piros a szín. És amikor bementem a suliba és megkérdezték, hol voltam, azt mondtam, hogy Németországban, a magyar jégkorong-válogatottal. Büszke voltam, vihettem a kikérőt, hogy nekem két napot hiányoznom kell, mert a kölyökválogatottal tornán veszek részt. Amikor Svájccal, Franciaországgal és Olaszországgal játszottunk egy tornán, és 20-6-os gólkülönbséggel, győztesként jöttünk haza, már látható volt, hogy jó úton járunk. Nagy dolog volt, hogy gördülékenyen be tudtunk épülni a felnőttek közé, volt egy egész sorunk. Palkovics Krisztiánnal és Zalavári Mikivel 16 évesen bekerültünk a Volánba, majd 3 hónap múltán a válogatottban is kipróbáltak bennünket. Menedzselve voltunk, jobb lehetőségeink voltak, mint az elődeinknek, szerencsénk volt.

MN: A trükköket kitől lested?

OG: Szinte fotóztam az agyammal. Pallát, Szajlait és Ancsint néztem, aztán később, '91-től az idegenlégiósokat, akikkel már együtt játszhattam. Próbáltam utánozni, gyakorolni egy-egy mozdulatsort. Volt, amit nem kellett volna, mert nem biztos, hogy annyira hasznos a meccsen. De marha jól nézett ki. Aztán kintről kaptunk kazettákat vb-, majd NHL-meccsekről, és onnan is próbáltunk koppintani.

MN: Palkoviccsal, gondolomÉ

OG: Krisztiánnal az első bejegyzett meccsünktől kezdve egy sorban játszunk. '81-et írtunk, a Jászberény volt az ellenfél, 11-1-re nyertünk, ő is lőtt gólt meg én is. Tavaly volt a 25 éves évfordulónk: barát, sortárs, családtag. Többet voltam vele, mint a húgommal. Szerencse, hogy két ilyen ember, akinek azért a játékintelligenciája elég magas, jó a labdaérzéke, a koordinációs készsége, egymás mellé került, együtt nőtt fel, és játszik a mai napig. Néha szó sem kell, elég egy mozdulat, és tudom, ott lesz, ahol kell, mert tíz éve mindig ott van. Együtt a legjobb, de mindketten megálljuk a helyünket a másik nélkül is. Sokat köszönhetünk egymásnak, de mindketten megdolgoztunk a sikerért.

MN: Sosem rivalizáltatok egymással?

OG: Huszonéves korunkig biztosan ez vitt minket előre, hogy ha ő játszott jobban, akkor én akartam felkötni a gatyám és fordítva. Toltuk egymást előre. 30 éves fejjel már nem versengünk, nem számít, melyikünk lő több gólt. Egy sorban játszunk, az eredmény a fontos.

MN: A félelemérzet mikor múlt el?

OG: Korán odakerültem, nem volt sem mozgáskoordinációm, sem félelemérzetem. Húszkilósan húszkilóssal ütköztem, és ugyanannyira fájt, mint ma, amikor egy 100 kilós tesz föl a palánkra. Szintben voltak a fájdalmak, nem volt olyan ugrás, hogy azt mondtam volna, huh, ez nagyon kemény sport. Talán amikor az ifiből felkerültünk a felnőttek közé, akkor éreztük, hogy ez azért más. "Foglalkoztatva" voltunk, a "kis nyikhajokat a rácsos fejvédőjükkel" móresre tanították. Két-három évig fizettették a tanulópénzt, kaptunk jobbról-balról, de ez jót tett. Rendet, hierarchiát tanultunk csapaton belül. És közben hozzászoktunk ahhoz is, hogy milyen, amikor a legnagyobb lövő talál telibe a koronggal.

MN: Kimutathatod a fájdalmat?

OG: Ha itt valaki lent marad, biztosan komoly problémája van. A szimulálás nem jellemző, a szín-házi jelenetek ritkák, bár engem is többször kiállítottak színészkedésért. De olyankor egyből fölkelsz, hisz vagy elérted a célod, vagy nem. Azért egy bodicsekkel járó vállrándulás, kéztörés, de még csak egy fölpattanó korong után sem nagyon találod magad. Senkinek sem kívánom, hogy a feje a kis fekete pakkal találkozzon.

MN: Bunyóba hogyan keveredik az ember?

OG: Nem tervezed. Mondjuk egy-egy magánéleti problémát, hétköznapi feszültséget le tudsz vezetni két-három szabályos ütközéssel, máris lejjebb van a gőz és az adrenalin. De ha valakinek az édesanyját szidják vagy alattomosan odaszurkálnak neki, az megtorlást követel. Akkor jön a verekedés. Vagy a kapus védelmében. ' szent és sérthetetlen, ha odaütnek neki, érkezni kell, és hullania mindenkinek, aki vétkezett. Íratlan törvény. De inkább magyar bajnokikra jellemző a verekedés, vagy az Interliga-meccsekre, ahol már ismerjük egymást. Megvannak a dolgok, amiket be kell tartani, nehogy átlépjük a piros vonalat, mert abból akár bunyó is lehet. Nem szólunk be mondjuk bemelegítés alatt. De egy világbajnokság a hoki ünnepe, fontos a fair play.

MN: Az odaszurkálást hogyan képzeljük?

OG: Sokszor megvannak a kulcsjátékosok, akikre kifejezetten utazik az ellenfél. Egész meccsen piszkálják, nem tud úgy koncentrálni a játékra, kérdés, mikor szakad el a cérna. Ha kiállítják, mert elszakadt, elérték a céljukat. Nagyon nehéz ezeket elviselni, csak az igazán nagy játékosok tudják jól kezelni az ilyen helyzeteket. Magamat például nem tartom annak. Nem mindig tudom kizárni ezeket a dolgokat. Nem vagyok verekedős típus, bár pár bunyóban volt már részem. Mindig a szituáció hozza, van, hogy nem tudsz kitérni, ellépni. De sokszor kell azt mondani egy pofonnál, hogy nem reagálsz, állítsák ki, lősz inkább egy gólt emberelőnyben. Az is előfordul, hogy ha a kulcsjátékost folyamatosan szekálják, leütik, nem ő adja vissza, hanem vagy van valaki, akinek ez a "törlesztés" a feladata, vagy mondjuk egy hátvéd magától érzi úgy, hogy neki kell leszednie, majd ő megmutatja. Általában minden sorban van egy-egy ilyen játékos.

MN: Mikor veszitek le a kesztyűt?

OG: A két embertől függ, de az eleve kétmeccses eltiltás. Ha az egyik leveszi, többnyire azért dobja a másik is. Olyan nincs például, hogy bottal hadonászunk, ha verekedés van, az ökölharc. A bírók általában a földre kerülésnél avatkoznak be, vagy ha a felek már annyira elfáradtak, hogy csak kapaszkodnak egymásba.

MN: A 2002-es székesfehérvári-dunaújvárosi vb volt pályafutásod csúcsa?

OG: Azt hiszem, igen. Óriási élmény volt, fantasztikusan játszottunk, beválasztottak az All Star csapatba, én lettem a pontkirály, az utolsó meccset a dánok ellen szakadt térdszalagokkal, térdrögzítőben játszottam végig.

MN: Hallgattál volna bárkire, aki akkor azt mondja, szakadt szalagokkal ne játssz?

OG: Nem. De ismernek engem az orvosok, és apukám is mindenkinek azt mondta, aki kérdezte, hogy biztosan játszani fogok. Az életben nincs sok ilyen lehetősége az embernek. Egyetlen ilyen meccs van, ilyenkor nem mérlegeled, hogy esetleg az egészséged, a további pályafutásod kockáztatod. Szerencsére nem szenvedtem maradandó sérülést, megoperáltak, majd a következő szezonban kicsit nyűglődtem még vele.

MN: Telenyomtak fájdalomcsillapítóval a dánok elleni döntőre?

OG: Igen. Később is mentem ki melegíteni, 10-12 perccel a kezdés előtt, hiszen a fájdalomcsillapító hatása 2-2,5 óránál nem tart tovább. Fokoztam is a hatást, hogy minél jobb legyen, ahogy az a négyezer ember egyszerre hördül fel, amikor kicsúszom. Ragtapaszokkal egy műszalagot képeztünk, és arra került még egy térdgép, oldalt két fémmerevítővel. Rollereztem, egylábaztam a meccsen, amit 6-2-re elveszítettünk, de valahogy a sorstól mégis megkaptam, hogy lőhettem egy gólt. Hihetetlen volt.

MN: Egy meccsre voltatok az A csoporttól.

OG: Az elején csalódottak voltunk, egy-két napig előkerült a "mi lett volna, ha...", de tudtuk, hogy már ez is messze túl volt a realitáson. Mi azon a vb-n messze túlléptünk a teljesítőképességünk határán.

MN: Sosem akartál innen elmenni?

OG: De, jó párszor. Nagyon megbecsülnek itt, az idegenlégiósok is rendszeresen meglepődnek a körülményeinken. Jacuzzi, kondi-terem, mosó- és szárítógép, külön polc csak a jégereknek, külön helyiség a ruháinknak. Aki a szlovák extraligából érkezik, még az is rácsodálkozik. De szerettem volna külföldön kipróbálni magam, 2001-ben voltam próbajátékon Csehországban, Kladnóban egy hétig, Jágr csapatánál. Edzegettem velük, úgy volt, játszom egy meccset, de az edző elkezdte mondogatni, hogy nem tudja, mennyire illek bele a csapatba a szezon kellős közepén, nehéz eladni, hogy magyar vagyok, de maradjak 2-3 hetet, és nem lesz probléma. Ott ültem egy cseh extraligás csapat öltözőjében, és azon gondolkodtam, milyen furcsa, ilyen közel vagyok az álmomhoz, de aztán bementem az edzőhöz és elmondtam, hogy egy hazai rendezésű vb előtt én nem tudok itt egy hónapig "tétlenkedni". Lezártam, hazajöttem. A bajnoki címet elveszítettük, de a világbajnokság kárpótolt mindenért.

MN: Ha az a vb volt a csúcs, a szívproblémád jelentette a mélypontot?

OG: 18 éves koromban volt egy törés, amikor kiderült, hogy kezdődő gerincsérvem van, a meccseken fél tubus kenőccsel volt bekenve a derekam, de cserénél így sem tudtam leülni. Elmentünk Pestre CT-t csináltatni, és az orvos azt mondta, ha nem állnék előtte, azt hinné, ez egy 65 éves emberé. Nem dramatizáltuk túl, meg kellett erősí-tenem azt a hátizmot, amely a gerincoszlopot körülveszi, hogy tehermentesítse. De mondjuk nem véletlenül járunk kitolt fenékkel, görnyedt háttal, nem véletlen, hogy két egymást követő nap egy 2-3 órás séta komoly erőpróba. Aztán 2004 szeptemberében elmentem egy sportorvosi vizsgálatra, és az EKG után csak annyit mondtak, ultrahangoztassam meg a szívemet. Megtörtént, megnézettem az első kardiológussal, akit fél órán belül elő tudtam keríteni. Megkérdezte, nagyon fontos-e nekem az élsport. Csak mert akkora a szívem, hogy ő elgondolkodna rajta. Elmentem a Sportkórházba, ahol a kardiológus hölgy azt mondta: "Gábor, ennek vége..." Kapaszkodtam az ágy szélébe, elsötétült minden, nem tudtam, mi fog velem történni. Kimentem a kocsiba, ott zokogtam egy fél órát, órát, hogyan lehet, hogy egyik napról a másikra áthúznak mindent. Aztán megfogadtam, hogy utánajárok, ha húszból húsz orvos mondja, akkor keresek egy huszonegyediket.

MN: Aki majd azt mondja, hogy folytathatod?

OG: Igen. Akkoriban kezdődtek a tragédiák a magyar sportban, és azok után nehezebb volt a kockázatot vállalni. Megkatétereztek a pécsi szívkórházban, kihagytam 4-5 hónapot, futottam, elemeztek, és végül azt mondták, egészséges a szívem. Háromhavonta járok ultrahangra, terhelésre, félévente MR-re. De minden élsportolónak erre volna szüksége, sokkal nagyobb megnyugvást adna nekik és az orvosoknak is. Kemény volt az a négy hónap, meg amíg onnan visszatértem. De azt a december 28-át sem fogom soha elfelejteni: a Dunaferr ellen játszottunk, telt ház volt - talán egy kicsit miattam is. Adtam egy gólpasszt, lőttem egy gólt, mesébe illő volt az egész.

MN: Mit változtatott rajtatok, a játékotokon az edződ, Pat Cortina, aki a szövetségi kapitány is?

OG: Új légkört, új látásmódot teremtett. Addig szlovák iskola volt, meg orosz, meg magyar. Teljesen új impulzusokat kaptunk. Például, hogy rendnek kell lennie az öltözőben, egy jégert egyszer használunk, utána megy a mosógépbe, hogy mindenki ugyanúgy rakja le a szerelését. Ez külsőségnek tűnik, mégis sokat számít. ' csapatban gondolkodik, az individuumokat, a sztárocskákat nem szereti. Egyéni érdekek nem léteznek nála. De néha ezt az egységes egészet is felborítja, ami az elején elég furcsa volt. Palkovics Krisztiánnal nem kerülünk ugyan külön, de folyamatosan más a balszélsőnk. Az elmúlt 2 és fél év alatt az összes csatár megfordult mellettünk. Sokszor jó lenne legalább azt tudni, jobb- vagy balkezes jön-e. Jó lenne kitartani valaki mellett. Cortinának van egy elképzelése, a viszonylag leegyszerűsített játék: minél kevesebbet hibázzunk, a nagyon fontos védekezésből kezdjünk építkezni, kevés gólt kapjunk. A cseleket, az egyénieskedést, a rögtönzést nem nagyon szereti, és rögtön jelzi is, ha valaki kitért a sémából. Nála például támadásban a kék vonalnál elveszíteni a korongot - vétek. Gyilkosság. A csapat halála.

MN: Büntet?

OG: Elég kiemelve hallani a neved. Néha nekünk kell megnyugtatni, hogy a negyedik óráját ne verje már szét az ajtófélfán. De rájöttem, hogy időnként tudatosan csinálja ezeket a kirohanásokat. Volt olyan edzésünk, hogy eltört két botot a palánkon, úgy üvöltött, hogy Karol Rusznyák, az olimpiát is megjárt 37 éves légiósunk csak állt vigyázzban és nézett megszeppenve. Aztán edzés végén odajött hozzám Cortina, megveregette a sípcsontvédőmet és megkérdezte: "Na, tetszett?" Akkor jöttem rá, hogy mindennek megvan a miértje. Simán megnyertük vele a bajnoki döntőt. De látni kell, hogy egy ilyen 22 fős csapatnál, ahol a keret a szűkös lehetőségek miatt nemigen tud cserélődni, az edző-játékos viszony általában 2-3 évig ideális. Utána már nagyon kiismerik egymást, több a lehetőség a konfliktusra. Remélem, azért Amiens-ben, a világbajnokságon nem sokat kell majd kiabálnia...

MN: Reálisan hol a magyar hoki helye?

OG: A világranglistán elfoglalt 22. hely önmagáért beszél. Főleg, ha azt nézzük, hogy három éve még három fedett jégpályánk volt. Vagy hogy a keretszűkítésnél a szövetségi kapitány harmincöt - de itt már mindenkit belevettem - játékosból választhatta ki azt a huszonkettőt, akivel a vb-n számol. Ha dobogóra kerülünk, és a tavalyi bronzérmet meg tudjuk ismételni, már nagyon szép siker. A bennmaradás elvárható, de nehéz lesz. Vagyis a negyedik helytől fölfelé minden siker.

MN: Ennyi kellene a "kerekséghez"?

OG: Ha most húznánk egy vonalat, akkor is úgy érezném, kihoztam magamból a maximumot. Talán a hőn áhított A csoport lenne a legszebb. Felszögezni azt a korcsolyát a falra, kicsit magasabbra, mint a többit.

Figyelmébe ajánljuk