Annak az ifjúsági válogatottnak volt a szövetségi kapitánya, amely a magyar futball egyik utolsó komoly nemzetközi sikerét érte el. Ifjúsági Európa-bajnokok lettek 1984-ben. Akkoriban dolgozták ki azokat a szakmai módszereket, melyeknek nyomán modern futballról beszélhetünk. A magyar labdarúgás azonban a nagy győzelem dacára sem tudott lépést tartani a világgal.
Magyar Narancs: Tisztában van azzal a szakma, hogy nagy baj van?
Bicskei Bertalan: 1982-ben lettem az ifjúsági válogatott kapitánya. Kinevezésem után Mészöly Kálmán akkori szövetségi kapi-tánnyal részt vettünk Ausztriában az UEFA (Európai Labdarúgó-szövetség) edzőtovábbképző konferenciáján, amelynek az volt a célja, hogy a fejlődő országok számára kidolgozzunk egy edzőképzési és utánpótlás-nevelési programot. Jelentésemben, amit ezután készítettem, az utolsó mondat szó szerint így hangzik: "Nekünk is rövid időn belül egy hasonló utánpótlásrendszer kialakításába kell fognunk, különben Nigéria tíz év múlva lehagy minket." Ma már tudjuk, ebből a tízből csak három év lett. 1985-ben pont Nigéria ütötte ki a magyar csapatot az ifi-vb negyeddöntőjében, és lett később világbajnok. Amikor megnyertük az ifi EB-t, egy Népsport-cikkben azt találtam mondani, hogy győztünk ugyan, de a magyar labdarúgás tizenöt év-vel el van maradva a nemzetközi szinttől. Nemhogy eszmélt volna a szakma, inkább azt mondták, hogy nem értek hozzá. Gondoltam, majd az idő eldönti, kinek van igaza. Azóta húsz év telt el.
MN: Minden maradt a régiben?
BB: Ezt talán túlzás lenne kijelenteni. Én 1982-től nemcsak ifikapitány voltam, de kollégáimmal, Ziegler Jánossal és Piski Elemérrel folyamatosan jártuk az országot, havonta kétszer-háromszor ellátogattunk minden megyébe. Továbbképzéseket tartottunk, az Ausztriában kidolgozott metodika mentén. Később az Utánpótláskorú labdarúgók felkészítése című könyvem és az ebből készült kazettasorozat is elősegítette a modern képzési rendszerek terjedését. Nem kellett sok idő az utánpótlásedzők meggyőzéséhez, sok mindent át is vettek, de átütő fejlődés azóta sem tapasztalható. Amikor Mezey György mint edzőképzési igazgató színre lépett, irányításával az MLSZ (Magyar Labdarúgó Szövetség) átvette az UEFA által nem előírt, de javasolt edzőképzési tematikát. Ez az UEFA-tanterv remekül használható anyag, de kizárólag a labdarúgásra koncentrál, a rokon tudományok, a pedagógia, a pszichológia, az edzésmódszertan, az edzéselmélet borzasztóan hiányoznak belőle: egy komoly edző ne csak azt tudja, mit csináltat a játékosokkal, hanem azt is, hogy miért! Ma ott tartunk, hogy a Testnevelési Egyetem edzőképzése felújításra szorul, az UEFA-edzőképzés pedig kiegészítésre. Ha a kettőt sikerülne összehangolni, nem túlzok, olyan kaliberű képzést lehetne létrehozni, mint amilyen a kölni futballfőiskolán évtizedek óta eredményesen működik. Ott szintén a labdarúgó-szövetség vezeti a képzést, de a főiskola utolérhetetlen lehetőségeinek kihasználásával. Pedig az oktatók szerintem ott sem tudnak többet, mint nálunk, csakhogy Németországban mások az oktatási módszerek, jóval gyakorlatorientáltabb a képzés. Ez a szemlélet nálunk mindig nagyon hiányzott.
MN: A Ferencvárosban azt tapasztaltam, hogy a magyar utánpótlásedzők alulképzettek. Tizennégy edzőm volt tíz év alatt, de csak ketten-hárman ütöttek meg elfogadható szakmai-pedagógiai szintet. Közben a Dinamo Kijevről olyan legendák keringtek, hogy a játékosok a második edzés után órákig nem bírtak felkelni a gyepről. Hosszú pályafutásom során egyszer sem vettem részt ilyen edzésen. A napi két tréningről nem is beszélve. Az ilyesmi már-már szürreálisan hangzott nekünk, fiataloknak. Merem állítani, hogy ezerből egy utánpótláskorú magyar labdarúgónak adódik lehetősége napi 2-3 edzésen részt venni. Ez lehet az oka annak, hogy a magyar futball a kanyarban sincs a nyugatihoz képest?
BB: Minden bizonnyal ez is. Való igaz, Magyarországon - a legtöbb esetben - hiányérzettel kelek föl az utánpótlásedzések végeztével. Elméletileg sokkal felkészültebbek az utánpótlásedzők, mint ti-zenöt-húsz évvel ezelőtt, de a gyakorlatban ennek nemigen látom az eredményét. Edzésszituációban picit másképp mennek a dolgok, mint ahogy azt az iskolában tanítják. Elvileg persze a magyar edzők is tudják, hogy 6 éves korban kell elkezdeni a korosztály-specifikus képzést a gyerekekkel, heti 2-3 edzésen. Amikor a játékosok elérik a 15 éves kort, és fizikailag, hormonálisan már eléggé fejlettek, akkor - 15-18 éves kor között - napi 2-3 edzésen kellene a legerőteljesebb fizikai terhelést kapniuk, hogy felkészüljenek a majdani profikarrierre. Ennek a nyomait nemigen látom. De annak sem, hogy a technikát 6-14 éves korban, elsősorban játékos körülmények között alapoznák meg, noha talán ez lenne a legfontosabb. Ha ezeket a dolgokat sikerülne elsajátítani gyerek- és serdülőkorban, felnőttként már nem kellene olyan sokat edzeni, csak az alapokat szinten tartani. Így csinálják az Ajaxtól a Manchester Unitedig mindenütt, a mi nagy bánatunkra. Felnőttkorban már fizikailag, technikailag és taktikailag sem lehet bepótolni azt, amit elhagytunk korábban. Az iskolázott felkészítés hiánya látszik leginkább a magyar futballistákon, ez az igazság. Arról természetesen nem az edzők tehetnek, hogy szűkek a lehetőségek. De arról már igen, hogy az edzés milyen intenzitású, menynyire izgalmas. Elég sok német utánpótlásedzést láttam. Azok a srácok naponta "halnak meg". De említhetném azt is, hogy amikor Szaúd-Arábiában dolgoztam, rendszeresen kijártam az akkor szaúdi, jelenleg brazil szövetségi kapitány, Carlos Alberto Parreira edzéseire. Az arab labdarúgók egy-egy fizikai tréning után alig bírtak bemenni az öltözőbe. De nem arról volt szó, hogy Parreira körbefuttatta őket Cooper-teszttel, mint azt itthon gyakorta forszírozzák, hanem olyan játékokat talált ki, amelyekkel nemcsak a technikát és a taktikát gyakorolták, hanem fizikálisan is fel-készültek a mérkőzésre! Ilyen edzéseken kellene felnőnie annak a generációnak, amely a reménybeli horvát-magyar rendezésű, 2012-es Eb-n hazánkat képviselheti.
MN: Felmérések bizonyítják, hogy a felnőtt magyar futballisták 5-6 kilométert futnak meccsenként, a nyugati éljátékosok tizenkettőt. Számít ez valamit?
BB: A külföldi bajnokságokban pár kilométerrel valóban nagyobb a mozgásmennyiség, mint az NB I-ben. Nem mondanám, hogy a futásmennyiség, ugyanis ebben a 10 km feletti teljesítményben a sétától kezdve a sprintig minden benne van. Egyes külföldi labdarúgók - ezt alátámasztják a felmérések - extra teljesítményre képesek a maguk 14-15 kilométeres összmozgásmennyiségével. A különbség tehát ebben az összevetésben is megmutatkozik a nyugat-európai és a magyar futball között, ám az igazi differencia mégsem itt mérendő, hanem a mozdulatok intenzitásában. Intenzív mozgás az is, ha valaki odalép az ellenfélnek, mert le akarja szerelni. Ez a szervezetben ugyanazokat a reakciókat indítja el, mint egy tízméteres vágta. Lehet, hogy egy európai élcsapat játékosa a területszűkítés miatt már nem tesz meg 12-15 kilométert, "csak" tízet, de ez a néhány kilométerrel kisebb mozgásmennyiség jóval több sprintet, közepes iramú vagy sprinthez közeli intenzitású futást tartalmaz. A modern futballban leginkább ezekre van szükség. Azt érdemes figyelni tehát, hogy menynyi az igen intenzíven végrehajtott mozgás egy-egy mérkőzésen. Azt hiszem, a nem beavatott szemlélő ilyenkor hökkenne meg, hogy mekkora a különbség egy magyar bajnoki és egy nyugati profi bajnoki meccs között.
MN: Kifejezhető ez számok-ban is?
BB: Felrémlik bennem egy finn edzőkollégám előadása, aki azt mondta, hogy egy mai európai profi labdarúgó 200-250 nagyon intenzív mozdulatot hajt végre egy mérkőzésen. Mármost ezután én kimentem egy magyar bajnokira, és leteszteltem egy játékost. Rosszindulattal kezeltem a témát, be kell vallanom, mert tudtam, hogy egy nem igazán intenzíven játszó labdarúgót figyelek. Mégis megütköztem az eredményen. Azt a döbbenetes tényt tapasztaltam, hogy egyetlen intenzív mozdulata sem volt a meccsen! Ettől kezdve pár fordulón keresztül ilyen szempontból nézegettük kollégáimmal a mérkőzéseket, félretéve a rosszmájúskodást. Végül arra jutottunk, hogy a magyar labdarúgók 50-60 nagyon intenzív mozdulatsort végeznek el. Ez ugyebár a negyede egy külföldi éljátékosé-nak. Ha erről az oldalról közelítjük meg a labdarúgást, úgy tűnhet, hogy a fizikai felkészítés hiányát kell kiolvasnunk a számokból, pedig közel sem csak azt. Részben fizikai felkészítési problémáról van szó, de a megfelelő technika birtokában sokkal intenzívebben lehet művelni ezt a játékot. Futballozni kell megtanulni, minden más csak utána következik.
MN: Külföldön ma már labdarúgó-iskolákban folyik a minőségi labdarúgók képzése. Egy-egy klubnak több "akadémiája" is van. Magyarországon viszont csak egyet találunk, a Sándor Károly Labdarúgó Akadémiát. Lehetséges-e előrelépés ilyen intézmények nélkül?
BB: Lehetséges, csak nagyon nehéz. Beszéljünk most Nyugat-Európáról mint a legfejlettebb futballkultúráról. A nagycsapatok 14-18 éves korú gyerekeket képeznek ezekben a bentlakásos labdarúgó-iskolákban. Azért nevezem így, mert idejük nagy részét tanulással töltik a srácok, de úgy vannak betáblázva, hogy napi 2-3 edzésen tudnak részt venni. Győri labdarúgó-igazgató koromban mi is elkezdtünk szervezni egy ilyet, és bármilyen elképesztő - magam sem hittem el -, az iskolai része alig igényel pluszkiadást. A Győri ETO-nál akkor - '96-97-ben - évi egymillió forintba került volna, ami az összköltségvetéshez képest minimális pénz. Ez persze csak az iskolai program, ebben nincs benne az edzés, a felszerelés, a meleg víz. Nem tűnt megvalósíthatatlannak a terv, de sajnos, miután szövetségi kapitány lettem, elsikkadt. Pillanatnyilag több egymástól független, egymásnak szakmailag ellentmondó utánpótlás-nevelési rendszer és szervezet működik, nemzetközileg elfogadható szakmai alapok nélkül. Holott inkább egységesíteni kellene ezeket. És ami a legfontosabb: a képzésre fektetni a hangsúlyt! Magyarországon bármilyen programot indítanak el, nevezzük Bozsik-programnak vagy akárminek, valahol kudarcba fullad, mert az embereket elidegenítették a labdarúgástól. A program létjogosultságában sem hisznek, nemhogy az eredményességében. Ennek ellenére optimista vagyok. A magyar gazdaság, ha lassan is, de erősödik. Bízom abban, hogy Magyarországon is megjelennek azok a nagyvállalatok, amelyek reklámértéket találnak a futballban, így nem csak egyéni szponzorok, tehetősebb vállalkozók birtokában lesznek a csapatok. Ez vinné előrébb a magyar labdarúgást. A jelenlegi közegben viszont borzasztóan nehéz alkotni.
(Az interjú a Film Team - Inforg Stúdió készülő dokumentumÞlmjének a részlete)
