Magyar Narancs: Magas vagy, kötött izomzattal, nehéz csontozattal.
Káldy Attila: Mindig tudtam, hogy rossz sportot választottam. Olyan ez, mint amikor egy nő halálosan beleszeret egy fasziba, aki iszik és veri, mégsem tudja otthagyni. Amikor versenyszerűen kerékpároztam, nem jöttek az eredmények, hosszú évekig csak szemeztem a RAAM-mal. Ehhez is inkább fejben vagyok jó, a fiatalok már elmennek mellettem.
MN: Egyesével indítanak, tilos mezőnybe összeállni. Másfél hétig egyedül tekerni elég hervasztó lehet.
KA: Nekem ez nem probléma, finnyás vagyok, sose szerettem bolyban menni.
MN: Hogyan készültél? Naponta megjártad Záhony érintésével a Kékest?
KA: Szeptemberben még mentem egy huszonnégy órás, 650 km-es magyar rekordot a szponzoroknak a Velencei-tó körül, de aztán öt és fél hónap kiesett. A szponzor sokáig bizonytalan volt, nekem meg nem volt pénzem. Kimaradt az alapozás, a magaslati edzőtábor. Hosszú tél volt, de egy centit nem bringáztam, a szobabiciklit is el kellett adnom. Futni meg utálok, uszodába se járok. Otthon nyomtam a fekvőtámaszt, súlyzóztam, lazítottam, kutyát sétáltattam. Márciusban rám mosolygott a szerencse, Pákh Imre műgyűjtő, a Munkácsy-képeket Amerikából hazahozó üzletember adott támogatást. Ekkor kezdtem edzeni, nagyon óvatosan, nehogy tönkremenjenek az ízületeim, és szokjam a tartást. Ez a versenygép is az utolsó pillanatban jött össze, a helyszínen próbáltam ki először.
MN: Gondolom, az volt a cél, hogy a tizenkét napos szintidőn belül beérj.
KA: Frászt! Dobogót terveztem. Azt hajtogattam, hogy enyém a világ legjobb bringája és szervizcsapata, én készültem a legtöbbet. Aztán az első nap majdnem feladtam.
MN: Mi történt?
KA: Az első tizenkét óra valami borzalom. Hirtelen 1500 méterre kell felszaladni, ott a Mojave-sivatag, ötven fok. Szénné ég a szád, hiába kened, a fejed robbanna, nyelved bedagad, a kezed tropa. Egy női indulóval viaskodsz. Ekkor szólalt meg bennem a "sunyi ember": az éj leple alatt ki kéne állni. Gondoltam, van még pár száz dollárom, abból elcsövezek New Yorkban, amíg hazaindul a gép, a világnak pedig majd mondok valamit. De aztán ránéztem a kísérőimre. Nagyon hittek bennem és az egész versenyben.
MN: Utána könnyebb volt?
KA: A sivatag után jött Colorado, negyven fokkal hidegebb, majd megfagytam. Ilyenkor nincs más, előremenekülsz. Be a Sziklás-hegységbe. Aztán a préri, gondoltam, onnan sima ügy lesz. De ott az oldal- és szembeszél tett tönkre, elsőre gyenge, 420 kilométeres napot produkáltam. A hatodik napon a jobb lábam hajlítóizma durrant be, jó ideig nyeregből kiszállva kellett tekerni, ülve nem bírtam a pedált fordítani. Ráadásul idén nem volt versenyorvos. A közeli kórházat felkeresni viszont három-négy óra kiesést jelentett volna, erről szó sem lehetett. De én még szerencsés voltam, addigra már többen kidőltek sérülés miatt.
MN: Hogy lehet fenékkel bírni?
KA: Állandóan fertőtlenítesz, kened, mosod, nadrágot cserélsz. Lényegében sehogy. Van, aki pont azért állt ki, mert a nyereg szétrágta.
MN: Hogyan küzdöttél meg az alváshiánnyal?
KA: Az indulás előtti három hét nagyon stresszes volt, engem ez edzhetett meg. Az első két napon egy percet nem aludtam, mert kivoltam, hogy ilyen szar vagyok. Aztán belerázódtam, aludtam is valamennyit, de nem nagyon lehetett hozzám szólni. A kísérők nagyon megszenvedtek.
MN: Ott állsz agyongyötörve a hatodik napon, összesen nyolc óra alvássalÉ
KA: És mivel elhiszed a mesét, szépen nyeregbe szállsz. Hiszel az egész naivitásában, abban, hogy dolgod van, hogy ez jelent valami. Hogy voltaképp történelmi hagyományt követve szeled át a kontinenst, és közben mesés helyeket láthatsz. Előre legfeljebb annyit gondolsz, hogy a feléig el akarsz jutni mindenképp, mert onnan már kifelé mész és bármi lehet. Amikor ki akar menni alólad a bringa, kijózanít a rettegés a szégyentől, ami a feladással jár. Én már két világversenyen berántottam a féket, úgy éreztem, egy életre megbélyegzem magam. Még egy nem kellett.
MN: A példaképek segítettek?
KA: Fehérvári gyerekként a videotonos bringásokat csodáltam, és még ma is az akkori figurák az etalonjaim, nem a mostani, világhírű kokszos majmok. De ők csak elindítottak, nem cipelnek tovább.
MN: Itt gyakran van doppingbotrány?
KA (hátradőlve nevet): Ez Amerika, öcsém, itt mindenki tiszta, senki sem "tölt"! Kérdeztem, mikor megyünk pisilni. Mondták, nem kell, itt nincs ellenőrzés. Gondolom, mert ez üzleti vállalkozás, a tesztek pedig sokba kerülnek, és hogy nézne ki, ha netán a mezőny fele megbukna?
MN: A csúcstartó az 1980-as években nyolc nap alatt ment végig. Azóta sem értek a nyomába.
KA: Mondják, nem kizárt, hogy itt-ott kocsival ment, akkor még nem nagyon volt ellenőrzés. Most állandóan be kell jelentkezni, sok ellenőrző pont van. Amerikában nagyon szeretik a társadalmi munkát, az útvonal mentén élők alig várják, hogy önkéntes versenybírók vagy látcsöves titkos megfigyelők lehessenek, akik jelentik, ha valaki például kapaszkodik a kísérő kocsiba.
MN: Hogy tekintenek a RAAM-ra odaát?
KA: Imádják és tisztelik, az NBC közvetíti. Egy gyorsétterem tulaja például az egész mezőnyt meghívta kajálni, kísérőstől. (A klasszikus kategórián kívül, ahol Attila indult, van enduró osztály, ahol muszáj napi négy órát pihenni, van csapatverseny, de indulnak rekumbenssel és kerekes székkel is. - L. B.) Azt mondta, meghatja, hogy vannak még a tizenkilencedik századi pionírokhoz hasonló figurák, és az ilyenek, mint mi, viszik előre a világot. Úgy tekintettek ránk, mint valami kihalófélben lévő típusra, az amerikai szellem őrzőire.
MN: És igazuk van?
KA: Nem hiszem, hogy hozzánk hasonló lököttek vinnék előre a világot.
MN: Kézzelfogható hasznod is volt belőle?
KA: Az első három kap pénzdíjat (25, 15, 10 ezer dollárt), de az elmegy a költségekre. Ha máshol élnék, talán lehetne reklámszerződésem, de itthon nem téma a kerékpársport. Ha Bodrogi Laci megnyerné a tourt, az se érdekelne senkit. A verseny után egy kerékpárral lettem gazdagabb, és van esélyem arra, hogy jövőre indulhassak.
MN: És indulsz?
KA: A szponzoromtól is függ. Az a gyerek, aki imádta az első acélvázas szörnyetegét, használt bringás nadrágban aludt, és a rettenetes kerékpáros cipőt naponta fényesre suvickolta, még biztosan menne párat. De lassan negyvennyolc éves leszek, és lehet, hogy anyámnak van igaza. Fel kéne nőni.
