Alfred Nobel, a jelentős nagyiparos és feltaláló 1896-ban hunyt el - végakarata szerint évente összesen öt tárgykörben (fizikai, kémiai, orvosi, irodalmi, béke) osztanak díjat az arra érdemeseknek, s Nobel minderre kellő anyagi fedezetet is biztosított az utókor számára. A békedíj létrehozása annál kevésbé világos, mivel maga Nobel sem hagyott hátra bővebb magyarázatot. Mindenesetre a díjat Nobel végakaratához híven azok kaphatják meg, akik sokat tettek a népek barátságáért, a fegyverzetcsökkentésért és leszerelésért, továbbá békekonferenciák szervezéséért.
Az alapító ráadásul csavart is egyet a dolgon, hiszen ezt a díjat nem Stockholmban, hanem a norvég fővárosban, Oslóban (1924-ig Kristiania) adják át. A Nobel-békedíj bizottságát azóta is a norvég parlament jelöli ki - pacifista kritikusok nem is felejtik el hozzátenni: ugyanez a parlament ratifikálta 1949-ben a NATO-csatlakozást. A testület pedig felkért szakértők (ezek között egyformán találni korábbi díjazottakat, nemzetközi jogászokat, a nemzeti díjbizottságok tagjait, egyetemi professzorokat és a bizottság saját tanácsadóit) által megejtett jelölések nyomán alakítja ki azt a listát, amelyből a Nobel-bizottság végül kiválasztja a győztest. Érdekes, hogy a jelöltek névsora egészen 1955-ig terjedően nyilvános és a világhálón bárki által megtekinthető (http://nobelprize.org/nomination/peace/database.html). Némi keresgélés után kiderülhet, hogy Adolf Hitlert például 1939-ben jelölte egy bizonyos E. G. C. Brandt nevű svéd parlamenti képviselő, igaz, a jelölést még az év február 1-jén vissza is vonta. Pedig, legalábbis a bizottság alkalmi gyakorlatát figyelembe véve, nem is lett volna oly meglepő, ha Hitler előző évi "béke-erőfeszítései" (lásd müncheni szerződés) jutalmaként, Chamberlain és Daladier társaságában megkapta volna a díjat - csakhogy München túl későn jött az az évi medálhoz, s túl hamar követte a szerződés nyílt megszegése (Prága megszállása 1939 tavaszán). Sztálint konkrétan kétszer javasolták a díjra - egyszer a világháború befejezéséért tett erőfeszítései miatt (ami egy győztes hadúr és vérengző diktátor esetén kissé morbid indoklás) jelölte egy Koht nevű norvég egyetemi tanár, míg az újabb ötlet a már szovjetizálódó Prágából érkezett 1948-ban: ezúttal egy bizonyos Wladislav Rieger (a Károly Egyetem professzora) jóvoltából kaphatta volna meg a díjat a Béke Barátja. A békedíjbizottságot igen gyakran bírálták elfogultsággal, szűklátókörűséggel, s azzal, hogy döntéseivel olyan tetteket jutalmazott, amelyek megítélésében teljességgel hiányzott a történeti távlat. Tipikus példa erre az 1973. évi döntés: ekkor ugyanis Kissinger, az amerikai és Le Duc Tho, a vietnami külügyminiszter kapta meg a díjat a párizsi békemegállapodásért. A vietnami jó kommunistaként vissza is dobta a kitüntetést, Kissinger viszont - akit kritikusai gyakorta vádoltak törvényes kormányok destabilizálásában és megdöntésében való részvétellel és tömeggyilkos junták támogatásával - boldogan átvette. Más kérdés, hogy az indokínai kommunisták nagy ívben tettek a megállapodásra, s 1975 tavaszán lerohanták az addig a Nyugat-barát helyi rezsimek által irányított területeket - ennek nyomán lett Vietnam és Laosz az átnevelőtáborok, a véreskezű vörös khmerek vezette Kambodzsa pedig a "gyilkos mezők" országává. Sokkal közelebbi a másik példa: 1994-ben például Arafat, Peresz és Rabin kapott Nobel-békedíjat a közel-keleti béke megteremtésére tett erőfeszítéseikért (a palesztin autonómiát célzó ún. oslói folyamatot nem tudták nem díjazni az oslói döntéshozók), ám a várt béke helyett hamarosan tovább eszkalálódott a palesztin-izraeli konfliktus (Rabint pedig egy másik héjából lett galambhoz, a szintén - Beginnel párban - díjazott Szadathoz hasonlóan, nem sokkal később meggyilkolták).
Az idei döntés kedvezményezettjei ehhez képest sokkal kevésbé vitatott témában fejtik ki erőfeszítéseiket: Al Gore, Clinton egykori alelnöke például fáradhatatlanul járja a világot és küzd az antropogén (emberi eredetű) szén-dioxid-kibocsátás által generált globális felmelegedés ellen (harcát bárki nyomon követheti a moziban is vetített Kellemetlen igazság című, remekül illusztrált propagandafilmjében), míg az IPCC nemzetközi tudósbizottságok által írott részjelentések nyomán összegzi hatévente mindazt, amit a klímaváltozásról tudni lehet. Hogy mi köze a klímaváltozás elleni (a szó eredeti értelmében vett) sziszifuszi küzdelemnek a világbékéhez, azt inkább ne kérdezzék (a mostani nyertesek legalább nem vádolhatók helyi háborúk kirobbantásával) - inkább örüljünk együtt, hogy kollektív díjazottként több magyar neve is közismertté vált: Ürge-Vorsatz Diána, a CEU professzora (interjúnk a következő oldalon) és Nováky Béla, a Szent István Egyetem tanára koordinátorként vett részt az idei IPCC-jelentés elkészítésében, míg Somogyi Zoltánt, az Erdészeti Tudományos Intézet igazgatóját a magyar kormány delegálta az IPCC soraiba. A mostani döntést igazolhatja, hogy az IPCC 2007-es jelentése a korábbiaknál jóval meggyőzőbbnek bizonyult, és sokkal nagyobb hatást is keltett a maga konzekvens alarmizmusával és riasztó klímamodelljeivel. Al Gore díjazásához pedig hozzájárult az a kétségtelen hatás is, amit a volt alelnök térítő tevékenysége gyakorolt a környezetvédelmi problémákra korábban kevésbé érzékeny közönségre (olyannyira, hogy számos elemző szerint a jövő évi elnökválasztás során ez lesz az egyik döntő politikai téma).
