Magyar Narancs: Az IPCC decentralizált szervezetként nagyon sok helyről gyűjti be a hatévenkénti jelentései elkészítéséhez szükséges kutatási eredményeket, adatokat, modelleket, és persze a jelentést író szakembereket - mint például önt.
Ürge-Vorsatz Diána: Az IPCC gyakorlatilag piramisszerűen épül fel: koordinátorok (ilyen voltam én is), százas nagyságrendben alkalmazott vezető szerzők, tanulmányírók, lektori vezetők, lektorok dolgoznak össze - hogy ki számít Nobel-díjasnak, az dönti el, mennyire hatolunk a piramis mélyére. A szervezet célja éppen az, hogy összegezze a klímaváltozással kapcsolatos tudásunkat, hogy minél több irodalmat vessen egybe.
MN: Ráadásul kellően interdiszciplinárisnak tűnik a dolog, hiszen ha végignézzük a jelentés alapjául szolgáló témaköröket, illetve szempontrendszert, akkor a légkörfizikától a paleoklimatológiáig, vagy akár az ön által összehangolt részt nézve az épített környezet vizsgálatáig szinte minden előfordul.
ÜVD: Így van, s akkor még nem is említettük a társadalomtudományokat. Igazából az a gond, hogy sokszor nem is találnak elég társadalomtudóst a feladathoz.
MN: Szép dolog ez a fajta tudományköziség, de nem veszhet el eközben az egyes tudományterületek "mélysége", nem válnak felületessé a tudományos eredmények interpretációi?
ÜVD: Az IPCC feladatából következően nem szaktudományi "mélységgel" foglalkozik, sőt soha egyetlen új felfedezést nem tett közzé - egyetlen célunk a meglévő tudás összegzése. Lehetőség szerint objektíven és semlegesen tárjuk a döntéshozók elé a mostani helyzetet - úgy, hogy ez alapján lehessen megtenni a szükséges lépéseket. Feladatunk elvégzéséhez nagyon fontos, hogy minél több ország nézőpontját, minél több diszciplínát áttekintsünk, és egymás mellé állítsuk az adott területről származó, egymással akár homlokegyenest ellenkező szakvéleményeket is.
MN: Az idei jelentés olvastán látszik, hogy az IPCC alapvetően statisztikai, valószínűségi kijelentéseket tett - például a múlt század óta tapasztalt átlaghőmérséklet-növekedés több mint 50 százaléka (kilencven százaléknál nagyobb valószínűséggel) varrható az emberiség nyakába, kilencven százaléknál nagyobb a valószínűsége annak, hogy gyakoribbá válnak a hőhullámokkal és az intenzív csapadékkal járó viharok, 66 százalék fölötti a szárazságok, az intenzívebb trópusi ciklonok és az óriás vihardagályhullámok elszaporodásának esélye. Rokonszenves, hogy egymásnak is ellentmondó prognózisokból építkeznek, így teret hagynak a szkepszisnek is.
ÜVD: Mi azt az utasítást kaptuk, hogy az ellentétes szempontokat egymás mellé állítva mérlegeljük, melyiknek mennyi az esélye, s lehetőség szerint adjunk teret minden nézőpontnak.
MN: Még tavasszal azt nyilatkozta az egyik napilapnak, hogy a klímaváltozás egyik nagy vesztese lehet Magyarország - nálunk roszszabbul már csak a belgák és a dél-afrikaiak járhatnak -, már ami a biodiverzitást illeti. De mire ez a nagy pesszimizmus?
ÜVD: Nagyon nehéz ezt így egyértelműen leszögezni, hiszen anynyira komplexek a modellek, amelyekkel dolgozunk. Angliára vonatkozólag most is két magas színvonalú modell létezik. Az egyik szerint rendkívül megnő a mezőgazdaság termelékenysége, a másik szerint éppen ellenkezőleg. Véleményem szerint annyi biztos, hogy a mediterrán klímazóna lesz a világon az egyik legnagyobb vesztes, itt ugyanis a hőmérséklet az átlagnál jóval nagyobb mértékben nő, míg a csapadék mennyisége jóval inkább csökken. Márpedig Magyarország ennek a zónának a peremén helyezkedik el, ráadásul egy medencében, ami akadályozza komplett ökológiai rendszerek vándorlását, az eltűnő fajok pótlását. Másrészt viszont éppen a sztyepp és a félsivatagi ökoszisztéma határán vagyunk - számos faj az egyik ökoszisztémából el fog tűnni, s ilyen gyorsan nem tud más ökológiai rendszer a helyére kerülni. Hangsúlyoznám ugyanakkor, hogy ez nem az én szakterületem.
MN: Akkor térjünk át az ön szakterületére, ami arról szól, miként lehetne a várostervezésben, építészetben felkészülni a megváltozott helyzetekre - hogyan lehet például energetikailag kedvezőbb épületeket emelni. Ha jól sejtem, Magyarország még sehol sem tart e téren.
ÜVD: Kutatásban valóban nem vagyunk az élen, de ez nem is olyan fontos, hiszen gyakorlatilag minden ide vágó technológiát ismerünk.
MN: A szemlélettel van baj?
ÜVD: Igen. Elvégre a termékek, módszerek ismertek, mégsem terjednek el. Szemléleti probléma az is, hogy ha az építész, az épületgépészetért felelős szakember, de akár a villanyszerelő, a kivitelező hasonló módon gondolkodna, úgy a tevékenységük egymáshoz képest is kompatibilis lehetne. Szükség volna rá, hogy mielőtt bármihez hozzákezdenének, egyfajta integrált tervezési folyamat keretében egyeztetnék, milyen megoldások a legoptimálisabbak a kitűzött célok - például a kevesebb energiafelhasználás - eléréséhez.
MN: Akadnak erre jó példák Magyarországon is?
ÜVD: Én úgy tudom, hogy például az új kormánynegyed ilyen terveken alapszik. Még jobb hír, hogy immár akad olyan cég, amely vállal ilyen típusú kivitelezést, ráadásul nem drágábban, mint egy "normál" ház esetén, hiszen számos komponensre nincs szükség: a jól megépített házba esetleg nem kell fűtésrendszer, vagy legalábbis nem szükséges akkora kazán. Felújítás során is figyelembe lehet venni az ilyen zöld szempontokat - például a közelmúltban Dunaújvárosban úgy újítottak fel egy panelépületet, hogy az energiafelhasználása az ötödére csökkent.
MN: Ez azért biztató, hiszen óriási lakótelepeink vannak, amelyek energetikailag hihetetlenül pazarlóak - nehéz és borzasztó költséges az itteni lakásokat kifűteni.
ÜVD: Ez az egyik olyan példa, amely mutatja, hogy a környezettudatos gondolkodás, az energiatakarékosság nem csak pénzbe kerül - az ilyen épületek felújítása nyomán ugyanis nem csupán a fűtésszámla csökken, de egyben növekszik az ingatlan értéke is.
MN: Ön több nyilatkozatában propagálta a fölös szén-dioxid talajba juttatásának módszerét. Ez mennyire volna hatékony eljárás?
ÜVD: A módszer egyszerű: mielőtt egy fosszilis tüzelőanyaggal működő erőmű kibocsátaná a szén-dioxidban gazdag égéstermékét, megfogjuk azt, és a föld alá vezetjük. Erre rendelkezésre állnak kimerült földgázlelőhelyek, sóbányák stb.
MN: Tehát nem kémiailag kötnék meg a gázt, hanem mintegy belepasszíroznák a földbe.
ÜVD: Így van. Azt azonban meg kell hagyni, hogy előreláthatóan ez a közeljövőben sem lesz olcsó technológia - ötven-száz euróba kerül egy tonna szén-dioxid eltüntetése. Sokkal egyszerűbb tehát fokozni az energiahatékonyságot - ez ugyanis negatív költségű, azaz nyerünk is rajta.
MN: Ezek szerint alacsony hatékonyságú erőművek által megtermelt energia működteti a folyamatot.
ÜVD: Sajnos így van, mégsem lehet eltekinteni a használatától, elvégre Kína például olyan mértékben növekszik, hogy háromnaponta egy újabb ezer megawattos szénerőművet helyeznek üzembe. Márpedig ez a hatalmas ország éppen az óriási mértékű ipari növekedése miatt más forrásból nem tudja fedezni energiaszükségletét - szenük márpedig bőven van.
MN: Ha viszont óriás vízi erőművet építenek, mint Kínában a Jangcén, abból csak újabb környezeti katasztrófák fakadnak, ráadásul tudomásom szerint az efféle óriás víztározók hatalmas mennyiségű metánt bocsátanak ki, amelynek az üvegházhatása sokszorosa a szén-dioxidénak.
ÜVD: A metán légköri élettartama szerencsére sokkal rövidebb - azaz ha leállunk a kibocsátásával, akkor a többlet húsz év alatt eltűnik. Nem úgy a szén-dioxid-többlet, ami évszázadokig a légkörben maradhat. Hozzátenném, hogy a metánkibocsátás problémája ennek ellenére fontos, csak éppen Magyarországot kevéssé érinti.
MN: Viszont ott vannak az örökké fagyott zónák meg a tengerek mélyén megkötött gázt tartalmazó úgynevezett metán-klatrátok - ha ezekből felszabadulna a metán, annak kiszámíthatatlan következményei volnának.
ÜVD: A nagy gond Szibériában jelentkezhet - itt ugyanis nem tudjuk, hogy a permafrost (örökké fagyott) talajban mennyi metán rejtőzhet, ami a pozitív visszacsatolás révén egyre nagyobb mennyiségben szabadulhat ki, ahogy kiolvad a tajga.
MN: Igen, de azt sem ismerjük pontosan, hogy milyen pozitív és negatív visszacsatolások működnek a természetben. Hajlamosak vagyunk csak azokat a hatásokat figyelembe venni, amelyek révén az emberi tevékenység erősíti a felmelegedési tendenciát, s nem értékeljük kellőképpen, mikor éppen az emberi eredetű emisszió hat az ilyen folyamatok ellen.
ÜVD: Lehet, hogy ez korábban így volt, de most már biztosan nem: épp ennek az elkerülésére igyekszünk minden, egymást is keresztező szempontot figyelembe venni. Közismert például, hogy a szénerőműveknek is van negatív, azaz felmelegedést csökkentő hatása - a kibocsátott részecskék és aeroszolok ugyanis visszaverik a napfényt.
