"Nekem az illúzió a fontos" (Madame Kio, született Heidl Kornél)

szerző
- sisso -
publikálva
1999/29. (07. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Heidl Kornél 1960-ban hagyta itt először Magyarországot egy korrekt balett-táncosi szerződéssel, mint báró Kemény Melinda tanítványa. Azóta csak ritkán látogat haza. Az elmúlt húsz évben már nem táncos, hanem kabarészínész és egyben a legidősebb, világszerte ismert magyar travesztisztár, az eltéveszthetetlenül sajátos stílusú Madame Kio. Berlinben ez egy komoly szórakoztatóipari foglalkozás: talán ez az egyetlen európai város, ahol a kabaréműfaj a húszas évek óta ugyanazt jelenti.

Heidl Kornél 1960-ban hagyta itt először Magyarországot egy korrekt balett-táncosi szerződéssel, mint báró Kemény Melinda tanítványa. Azóta csak ritkán látogat haza. Az elmúlt húsz évben már nem táncos, hanem kabarészínész és egyben a legidősebb, világszerte ismert magyar travesztisztár, az eltéveszthetetlenül sajátos stílusú Madame Kio. Berlinben ez egy komoly szórakoztatóipari foglalkozás: talán ez az egyetlen európai város, ahol a kabaréműfaj a húszas évek óta ugyanazt jelenti.

MaNcs: Miért ment el?

Heidl Kornél: Csak egy évre akartam kimenni az NDK-ba, hogy megtanuljak németül. Kaptam egy ajánlatot Lipcsébe, a Nagy Operához, ami persze nagyon vonzott. A legidősebb prímabalerinának lettem a partnere. Az Eulenspiegelre készültünk, de a főpróba után politikai okok miatt levették a műsortervről, nekem pedig a katonai behívó miatt haza kellett jönnöm. Később a kultuszminisztériumon keresztül ki tudtam kerülni a hároméves katonai szolgálatot. Elengedtek, de már voltak a helyemen Lipcsében. Akkor kaptam egy meghívást Svájcból. Így jártam életemben először Nyugaton. Utána Düsseldorfból hívtak fel, hogy a szólótáncos pár a premier előtt három nappal eltűnt. Nőt könnyen lehetett szerezni, de férfit nem. A rendező ismert, és megkért, hogy legalább az első előadásokat csináljam meg. Hamar betanultam a darabokat, és ott marasztaltak egész évadra. Berlinbe 1968-ban kerültem dolgozni, és azóta is ott lakom.

Aztán volt egy színpadi balesetem, leromlott a technikám, állandó fájdalmaim voltak, és egyfolytában kezelésre kellett járnom. Akkor még volt egy hamburgi szerződésem két évre, azt végigcsináltam. Az akkori élettársammal, akivel huszonöt évet éltünk együtt, és aki sajnos már meghalt, nyitottunk Berlinben egy kis éttermet Fatamorgana néven. Bevonultam a konyhába, mert gondoltam, tudok főzni, szeretek is, és elég volt a fényárból. Aztán egy év után már nagyon hiányzott a színpad. A Theater des Westensből oda jártak az összes régi kollégáim, ismerősök plusz egy jó kosztümtervező. ´ mondta, hogy miért nem lépek fel, majd ő megtervezi a ruháimat. Így jutottam el a kabaré-műfajhoz meg a traveszti kifejezésmódhoz.

MaNcs: Ez volt az első alkalom, hogy női ruhát vett fel?

HK: Igen. Ismertem persze már ilyen művészeket a kabaréból, csodáltam is őket, de soha az életben nem gondoltam, hogy egyszer ezzel fogom keresni a kenyeremet. Elkezdtem, és egyik szerződés jött a másik után. A mai napig ezt csinálom. A Fatamorgana sajnos hét év múlva megszűnt, mert autópályát akartak építeni ott. A Reichstag melletti elhagyatott részen volt ez, a határ mellett. Borzalmasan őrizték. Velünk szemben volt a női börtön, viszont a város szívétől néhány perc alatt oda lehetett jutni kocsival. Nagyon szerették a helyet, mert változatos volt. Nappal étterem, éjjel kabaré. Operett, musical, ének- és táncszámok és traveszti művészek. Hárman kezdtük, aztán egyre többen lettünk. Az egész egyszerű utcaseprőtől kezdve a szmokingosokig mindenki betért oda. Hetekre előre foglaltak helyet. A program minden hat hétben megújult. Sokszor eszembe jut, hogy ha édesapám nem hal meg pilótaként a háborúban, a színpad helyett most én is valószínűleg a repülőn volnék, hiszen ezt kívánta a családi hagyomány.

MaNcs: Mitől annyira népszerűek a műsorai?

HK: Valószínűleg a sokoldalúságtól. A mozgásom jó volt, hiszen kilencéves korom óta vagyok a színpadon. Énekelni persze meg kellett tanulnom, mert ott kifütyülik azt, aki magnóra tátog. Volt egy nagyszerű énektanárnőm, Ada Hesst sanzonénekesnő, ő foglalkozott velem hét éven keresztül, csak közben agyvérzést kapott, no nem miattam, de dolgozni már sajnos nem tud. Berlinben egyébként is hagyománya van az ilyen műfajú kabarénak. A mai napig ott van Európa legnevesebb travesztikabaréja, a Chez nous, nyolcvan százalékig francia művészekkel. Hihetetlen berendezése van. Minden plüss és arany és kristály benne, az ajtóban pedig portások állnak. Gyakran lépek fel ott. Képzelje, negyven éve minden este van előadás, kivéve a szentestét meg a nagypénteket. A legöregebb travesztikabaré egész Európában. Itt volt az első igazi nagy sikerem. Régen nem volt benne színpad, hanem a terem közepén asztalok, ezüsttálcaszerű emelvények, kis fotelek körben, festmények, tükrök stb. A művészek testközelben léptek fel, az volt az igazi varázslat, be lehetett vonni a beszélgetésbe a közönséget, együtt mulatozni, inni. Szóval volt atmoszférája. Most színpadot építettek, és ami nekem nem tetszik, újabban sok a play-back szám, biztos az olcsósága miatt, meg mert az állandó együttes sokat turnézik.

MaNcs: Magyar műsorszámai is vannak?

HK: Nálunk csak a zenekar volt magyar. Egyébként nem lehet úgy eladni magyar műsorszámot, mint az egykori NDK-ban azoknak az embereknek, akik idejártak téliszalámit enni. Ezek a nyugatnémetek már akkor is Ibizára jártak nyaralni. Egyébként pedig az ilyen helyeken annyira vegyes a közönség, hogy mindent minél közérthetőbb nyelven kell előadni. Legföljebb ha Marika Rökk nevét ismerik a revükben.

MaNcs: Mi történt a Fatamorgana bezárása után?

HK: Teljesen megőrültünk a sikertől, beköltöztünk a város szívébe, az operával szembe, és megnyitottuk a Circus nevű kabarénkat sokkal előkelőbben, tükrökkel, terasszal, igazi színpaddal. Volt üvegburkolat, flitterek, szappanhab, minden. A táncrész ki volt rakva rézlemezekkel, hogy kopogjon rajta a cipő. Száznegyven férőhelyes volt, de például húsvétkor négyszázan akartak bejönni, a táncparketten ültek meg a tükörből nézték a műsort. Ez a hely sajnos egy ronda féltékenységi konkurenciaharc után zárt be. Azóta nincs is kedvem saját helyet nyitni.

MaNcs: Gondolom, azért nem csak a berendezés volt a siker titka.

HK: Mindig úgy állítottuk össze a műsort, hogy megpróbáltuk a szomszédban frissen bemutatott operadarabokat parodizálni, aztán a közönség átjöhetett nevetni rajta. Ha tudtuk, hogy a Pillangókisasszony megy, akkor gyorsan csináltunk belőle egy tizenöt perces kabaréváltozatot. Tudni kell, hogy Berlinben ezek a műsorok a homo- és a heteroszexuális kultúrköröket is érdeklik. Mindig közvetlen kapcsolat volt a közönség e rétegei között. Nekem, mióta ott élek, soha nem volt semmiféle problémám ezzel.

MaNcs: Egyébként nem érzi nőnek magát?

HK: Nem. A legsikeresebb éveimben is csak éjszaka öltöztem női ruhába. Nappal teljesen normálisan próbálok élni. Aki állandóan úgy öltözik, annak más a szexuális életmódja, mint nekem. Vannak persze kollégáim, sokan közülük már kolléganők, akik így élnek. Nekem ebben az illúzió művészete a fontos, innen a nevem is, a Kio, aki egy orosz illuzionista volt a Moszkvai Nagycirkuszban. Nem tudom, él-e még. Ezt a nevet ötven-hatvan évesen is lehet használni. Mégsem lehettem Piroska vagy Mariska. A madame elnevezés pedig tiszteletteljes valaminek tűnik. A traveszti színházba persze mindig úgy megyek be, mint Madame Kio. Ezenkívül számos egyéb munkám van. Filmszerepek, szinkron, színház stb. Az elmúlt félévben a Theater des Westensben dolgoztam újra, a Fellini életéről szóló, Nein című musicalben. Huszonkilenc női szereplő van benne. Csak nők, álomszerű alakok, a nem létezők fehér ruhában, a jelenlévők színes kosztümben. Nekem egy vatikáni pap szerepe jutott, mert tudjuk, hogy Fellininek problémája volt az egyházzal. Nem női szerep, de nagyon feminin. Ülök a gőzfürdőben, és osztom az áldásaimat. Hihetetlen képek voltak benne. Több mint százhúsz előadást ért meg eddig.

MaNcs: Mik a legújabb kabarészámai?

HK: Most, amikor visszamegyek, nyílik egy Fellini nevű kabaré Frankfurt am Mainban. A szeptemberi autókiállításon indítunk, és egy régi repertoáromat kérték. Berlinben volt az én időm előtt egy bécsi kosztümtervező művész, Marcel Andre, még én is dolgoztam vele. ´ öltöztette a negyvenes-ötvenes évek nagy primadonnáit. Tőle örököltem néhány számot. Ebből csinálok kétszer tizenöt percet.

MaNcs: Árulja el, hogy tulajdonképpen mi a kabaré titka? Miért lehetetlen benne megöregedni? Miért van, hogy még a hitleri időkben is elviselték ezeket a másságtól sugárzó műsorszámokat?

HK: Mert sok mindent segít elviselni. A húszas-harmincas évekből származnak az alapműsorszámok, amelyek nagyon pikánsak, politikusak és nem utolsósorban tele vannak szexualitással. Levezetik az indulatokat, a csillogással meg a szellemességgel elfeledtetik a kínokat. Az eredeti kabaréban a travesztik úgy léptek fel, hogy a végén kigúnyolták magukat is, levetették a parókát, és felfedték férfi kilétüket. Ez része volt a szórakoztatásnak, és ez a vonal ma is létezik. A nemrég elhunyt testvérpár, a B Sisters, akik a legidősebb magyarok voltak, és a Horthy-Magyarországon még fel is léphettek, húsz-harminc kosztümmel dolgoztak egy este, amit maguk varrtak, és a végén mindet le is vetették. Leleplezték az illúziót, és ebben volt valami ön- és társadalomkritika is egyben. Később Hamburgban nyitottak butikot, amely egy-két évvel ezelőtt még jól menő üzlet volt. Gondolom, a nácik is ezért engedélyezték az ilyen művészek fellépését, a katonák szórakoztatása miatt. De Berlinben volt az Eldorado nevű hely is, ahol egyszer csak egy reggel minden távozó művészt kivégeztek. Úgy látszik, nem bírták a túlfajzott szabadságot. Nem tudjuk rekonstruálni azóta sem az esetet. A holocaustra való emlékezések során Berlinben sem emlékeznek meg róluk. Nagyon el van ez hallgatva még mindig. Hiába van rengeteg homoszexuálisklub, minden másra gondolnak, a házasságra stb., de erre nem. Nem nagyon volt hozzátartozójuk, mind elpusztultak, és nincs senki, aki törődjön az emlékükkel.

MaNcs: Ha már szó esett az anyaország egykori transzvesztitáiról, mit szól a jelenlegi szcénához?

HK: Nagyon keveset járok itt, és csak alkalmanként lépek fel, mert nem tudnak fizetni. Sok művészt ismerek, és természetesen nemcsak ez, de a táncművészet is érdekel, hiszen itt tanultam először a kultúrát. Tavaly láttam a Capellában egy programot, de annyira tele volt a hely, hogy állandóan leöntöttek sörrel, és csak egy live szám volt, a Zsazsa Taxé. Kint soha nem volt konkurensem meg pályatársam. Néha feltűntek magyarok, de el is tűntek. Berlinben nagyon kell tudni dolgozni, és megfelelő életmódot kell élni, hogy az ember bírja a munkát. Nem szabad inni, kábítószerezni például. A közönséggel való párbeszédben, replikázásban is tudni kell, hol a határ, soha nem szabad megsérteni őket. Akiket ismertem, mint a B Sisterséket is, azoknak még a polgári nevét sem tudom. Borzalmas ez ebben a szakmában, hogy sokszor túl intim kérdésnek tűnik, ha valaki a másik kiléte vagy családja felől érdeklődik.

- sisso -

szerző
- sisso -
publikálva
1999/29. (07. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...