Minden bizonnyal a fegyverhiány miatt utasí-totta a Cseka vezére, Dzerzsinszkij már 1918-ban gyakorlatias bizalmasait, hogy ki kellene találni egy speciális szovjet küzdõsportot. Olyat, ami hatékony és könnyen tanítható. A részletek kidolgozásával megbízott szakemberek minden segítséget megkaptak, hogy ismereteiket gyarapítsák, és ötleteket merítsenek az unió területén és azon túl. A kutatómunka és a rendszer kidolgozása 1934-ig tartott, ekkor nevezték el a bunyót szambónak (szamozascsita bez oruzsija - fegyver nélküli önvédelem), ami a kazah kuras, a grúz csidaoba, a kozák blasztunok (felderítõk vagy kozák nindzsák) harci technikája, a dzsúdó és az akkor még teljesen új karate néhány eleme mellett olyan "fehér" példákból is ihletet merít, mint a francia savate vagy a svájci birkózás. A sport szülõatyjaként magát Dzerzsinszkijt emlegetik, mellette a kutatásokat végzõ és a rendszert kidolgozó Harlampijev, Oznobisin és Oscsepkov nevét jegyezték fel. (Utóbbit 1937-ben mint halálraítéltét is.)
A harcban szerencsésen elmaradnak a jellemzõ szovjet megalománia jelei, semmi felesleges mozdulat, semmi kacifántosság, ennek megfelelõen a szambós gyors, pontos, ráadásul mindennel harcol, ami a keze ügyébe kerül, gyalogsági ásóval éppúgy, mint Rakéta porszívóval.
A legtöbb önvédelmi sporttal szemben a szambó elõször nem védekezésre tanít. A legfontosabb alapvetése, hogy az ember csak az ellen tud védekezni, amire maga is képes. Ennek megfelelõen elsõként a támadást tanítják, lehetõleg alternatív eszközökkel. A nagyon profik még mobiltelefonnal is komoly problémákat tudnak okozni. Természetesen védekezni is meg kell tanulni, nem is akárhogyan. Például két késes támadót leszerelni reménytelennek tûnik, de az edzéseken kiderült, hogy azért nem kivitelezhetetlen. Márpedig a szambó kifejezetten az ilyen helyzetekre lett kitalálva, a minden felesleges íves mozdulattól vagy magasra rúgástól mentes technika lehetõvé teszi a gyors és hatásos védekezést.
Kemény és puha
A harci szambó hétpecsétes titoknak számított, még a megszállt országok fegyveres testületeinek sem tartottak oktatásokat. A harci szambó jellegébõl fakadóan az ellenség elpusztítására törekszik, esetleg a minél kisebb traumával járó fogolyejtésre. A puszta kezes technikák mellett például nagy hangsúlyt helyeztek a bajonettvívásra, ilyesmit kizárólag a fegyveres testületeknél lehet tanulni, illetve tanítani. A kivonulást követõen azonban nemcsak lepusztult laktanya, sugárzó föld és Lenin-poszter, de komoly orosz nyelvû szambó-szakirodalom is maradt a szovjet katonák után. Így a szemfülesek viszonylag kis erõfeszítéssel megszerezhették fél évszázad tudását, különös tekintettel a kizárólag láb- vagy kéztechnikát bemutató több száz oldalas képeskönyvekre. A szambóban nem fordulhat elõ egyensúlyvesztés egy-egy elrontott - amúgy látványos - mozdulat miatt, ám ha mégis kicsúszik lábunk alól a talaj, még mindig ott vannak a földharctechnikák, az alap ugyanis a birkózás.
És ezzel meg is érkeztünk a puha változathoz. A sportszambó szabadfogású orosz birkózásként, harmadik birkózónemként bekerült a Nemzetközi Birkózószövetség sportágai közé, a legnagyobb szambószervezetek Oroszország mellett az Egyesült Államokban és Japánban vannak. A meccs páston történik, feszes alsógatyában, és a dzsúdóban látható gihez hasonló kabátkákban és birkózócipõben. De a cselgánccsal ellentétben itt nem tiltott az övfogás, és bizonyos dobások is megengedettek.
A szambó kialakításánál fontos szempont volt a könnyû alkalmazhatóság, a tanulhatóság és a személyre szabhatóság. A tanulmányozott küzdõsportok elemeit rendszerezték, csoportosították. A szambót ennek megfelelõen könnyedén részelemekre lehet bontani, akár a kivédendõ, akár a haszálható fegyverek szerint. A rendszerezettségnek köszönhetõen a szambó nagyon jól személyre szabható a tanuló fizikai felépítése vagy az adott vészhelyzet szerint, így létezik szambó nõknek vagy például taxisofõröknek is.
Hazai pálya
Magyarországon jelenleg egy helyen lehet önvédelmi szambót tanulni. (A hazai "harci" változatról nem tudunk, a sportszambóval pedig úgyszólván nem is foglalkoznak, legfeljebb cselgáncsozók, birkózók ûzik magánszorgalomból.) Az oktatásokat vezetõ Zichermann István maga is Oroszországban edzõdött. 12 éves korától a togliatti Dinamo Klubban szambózott, majd az orosz hadseregben folytatta. Magyar-sváb apa és orosz anya gyermekeként nevelkedett Oroszországban, majd 1995-ben végleg Magyarországra költözött. Itt a Tan Kapuja Buddhista Fõiskolán kezdett tanulni, de továbbra is a küzdõsportok szerelmese maradt: ökölvívó-, kempó-, kyokushin és shotokan karateedzésekre járt, mielõtt létrehozta elsõ magyar szambóiskoláját. Hat éve foglalkozik oktatással, elõbb csak a barátoknak a Tan Kapuja Buddhista Fõiskolán, ahol a tai-chisekkel váltva osztoztak egy oktatótermen. 1999-tõl már egyesületi formában a Móricz Zsigmond Gimnáziumban tanított, de két évvel ezelõtt anyagi okok miatt le kellett húzni a rolót. Zichermann azonban nem adta fel, idén ismét elindította edzéseit, kis létszámú csoportban, terem híján egyelõre a szabadban. Bizakodik: egyre több a fiatal érdeklõdõ. Azt reméli, hogy jövõre valamiféle pályázati támogatást össze tud szedni az egyesületnek, mivel 2005 az Orosz Kultúra Éve.
Kiss g Gábor
