Egy 22 éves férfi egy többgyermekes édesanyának annak kőbányai otthonában esett neki bozótvágó késsel 2019. december végén. A nőt kórházba szállították, de belehalt a sérüléseibe. Néhány héttel korábban Győrben egy olyan férfi ölte meg 10 éves fiát és 13 éves nevelt lányát, akit még 2017-ben gyilkossági kísérlet miatt (kalapáccsal támadt alvó feleségére) öt év fegyházra ítéltek. Az elkövetőt idén szeptemberben pártfogó felügyelet elrendelése mellett feltételes szabadlábra helyezték, ezt követően ölte meg gyermekeit, majd saját magával is végzett. Január elején egy 33 éves hajléktalan nőt vertek halálra Budapesten – ilyen és ehhez hasonló hírekkel volt tele az elmúlt néhány hétben a sajtó. Mindezek után döntött úgy Baranyi Krisztina IX. kerületi polgármester, hogy a bajba jutott nők számára önkormányzati tulajdonú krízislakásokat alakítanak ki, és erre biztatja a többi polgármestert is. Baranyi szerint az országos kríziskezelő intézményrendszer igen szegényes, nincs elég férőhely, ezért az önkormányzatoknak is be kell szállniuk a segítségnyújtásba.
Vannak
„Terhesen, este tízkor rakott ki az utcára a gyerekem apja. Szerencsére előtte fizikailag nem bántalmazott, csak próbált, de amikor engem akart megütni, végül a falban kötött ki a keze. Inkább lelkileg terrorizált, bezárt a lakásba, és üvöltött velem” – meséli Mariann az Újrakezdés nevű, párkapcsolati erőszak áldozatainak szóló önsegítő csoport egyig tagja. Az akkori kismama néhány éjszakát ismerősöknél töltött, először vidéken, ahol addig lakott, majd Budapestre utazott, és végül a fővárosban került be előbb női szállóra, majd anyaotthonba. Mindez 2005 előtt történt, amikor még nem léteztek titkos menedékszállások, védett házak, krízisotthonok, csak nyilvánosan is megtalálható anyaotthonok, illetve csáo (családok átmeneti otthona). Mariann nem szeretett az anyaotthonban lakni, később konfliktusai is lettek az ott dolgozókkal. „Rengeteg olyan szabály volt, ami csak megnehezítette a mindennapokat. Például nem hagyhattam a gyermekemet egy másik anyukára, amíg kimentem a boltba, vinnem kellett magammal. Este hét után már nem lehetett főzni. Egy alkalommal engedélyt kértem, mivel későn értem haza a munkából, hogy főzhessek, az egyik kolléga bele is egyezett, de egy másik ezt felülbírálta, és emiatt kiraktak az otthonból” – mondja Mariann, aki azóta albérletben él.
„Kezdetben, a kétezres évek közepén még csak néhány kríziskezelő központ volt, ahol a nap huszonnégy órájában fogadtak bántalmazott nőt, férfit gyerekkel vagy egyedül, illetve teljes családot is. Ezt egy pilotprojektként indította az állam, amelyhez civilek, egyházak és önkormányzatok is csatlakoztak. Kezdetben kevés volt a hely, gyakran voltak várólisták, azonban mostanra azt mondhatom, hogy nagyon szépen kiépült a rendszer” – tájékoztat Hellenbárt László, az S.O.S. Krízis Alapítvány intézményvezetője. Jelenleg országosan 29 intézmény működik közel 300 férőhellyel. Budapesten három krízisotthon és két menedékház (shelter) van, és ma már minden megyére jut legalább egy. „Tíz évvel ezelőtt még előfordult, hogy valakit nem tudtak elhelyezni, de jelenleg ezek a védett intézmények nem telítettek, az elmúlt évek bővítéseinek köszönhetően jellemzően mindig van hely” – folytatja Hellenbárt László. Mint mondja, az érintettek és a segítő szakmák munkatársai tisztában vannak az intézményrendszer létezésével és hatékony működésével, ugyanis a bántalmazottaknak nem kell mást tenniük, mint felhívni az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot (OKIT), ahol azonnali tájékoztatást nyújtanak a bajbajutottaknak, és szükség esetén a legrövidebb idő alatt megkezdik megszervezni az illető kimenekítését, ha kell, gyerekekkel együtt. A menedékházak és a krízisotthonok olyan titkos intézmények, ahol maximum nyolc hétig, illetve utóbbiakban hat hónapig élhet az áldozat egyedül vagy gyermekeivel, s ahol teljes ellátást kap ingyenesen. Mindkét típusú otthonba bántalmazott áldozatok mehetnek, a különbség az, hogy a titkos menedékházakba a kiemelten veszélyeztetett segítségkérők kerülnek. „Ezek az életmentésre jöttek létre, nem az a szerepük, hogy hosszú távú megoldást biztosítsanak, hanem az, hogy biztonságos környezetben, szakemberek segítségével az áldozat át tudja gondolni a következő lépést, így a hosszabb távú, biztonságos lakhatást is” – mondja Hellenbárt. A titkos ingatlanok minőségben, beosztásban, méretben eltérnek egymástól. A fenntartók különbözők: egyház, önkormányzat, az állam, civil szervezetek. A bajbajutottak önálló lakószobát kapnak, a biztonságukat kamerarendszer, illetve zsilipes beléptetés védi, és a házak közvetlen összeköttetésben állnak a rendőrséggel.
Mindez meglepően hangzik annak fényében, hogy a nővédő szervezetek szerint az áldozatoknak fogalmuk sincs arról, hogy léteznek ilyen intézmények, és ha bejutnak is, azt várólistára kerülés előzi meg. „Eleve a 300 férőhelyet kevésnek gondolom, mivel emlékeim szerint az Európa Tanács ajánlása erre vonatkozóan 1000 férőhelyet ír elő országosan” – mondja Spronz Júlia, a Patent Egyesület munkatársa. Szerinte nagy hiba, hogy az állam ideológiai okokból nincs kapcsolatban a nők elleni erőszakkal foglalkozó civil szervezetekkel, hiszen például így tájékoztatni sem tudják őket arról, hogyan működik a rendszer. „Az elején elterjedt, hogy nincs hely ezekben az intézményekben, így sokan nem is próbálkoztak, bejutottak máshova, nem titkos házakba, anyaotthonokba stb. Arról, hogy volt bővítés, nem értesültünk, pedig nem ártott volna. Hermetikusan elzárnak tőlünk mindenfajta információt” – folytatja Spronz. Az OKIT-ot egyébként mi is kerestük kérdéseinkkel, de lapzártánkig nem reagáltak.
„A statisztikák szerint Magyarországon 200 ezer bántalmazott nő él, és mivel nincsenek nyilvánosan elérhető adatok a menedékházak számáról, mi úgy tudjuk, összesen 200 férőhely létezik, ami az érintett nők számát ismerve elég kevés” – mondja Dés Fanni, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen egyesület (NANE) munkatársa. „Ezek a szolgáltatások, amennyiben főként állami támogatásból tartják fenn magukat, forráshiányosak, ahogy a szociális szolgáltatások általában, tehát nagyon sok alapvető dolgot nem tudnak nyújtani a traumatizált áldozatok számára.” A NANE munkatársa szerint a védett intézmények létezése egyáltalán nem közismert, sok esetben a hatóságok sem tájékoztatják az áldozatokat arról, hogy elérhetőek bizonyos krízisellátások. Mivel a többségnek nincs tudomása az ilyen típusú intézményekről, olyan helyekre próbálnak menni, amelyek nem a bántalmazott, védelemre szorult nőkre specializálódtak, azaz csáóba vagy anyaotthonba. „Ezek a lakhatási problémák megoldására szolgálnak addig, amíg a bent lakó a segítő szakemberek segítségével nem teremti meg a saját egzisztenciáját, ami sajnos Magyarországon sok esetben nem lehetséges: ha valaki egyszer bekerült az intézményi ellátásba, nagyon nehezen tud saját egzisztenciát teremteni” – véli Dés Fanni.
Ismeretek híján
Az, hogy vannak gondok a rendszerrel, főleg annak közismertségével, a már említett Újrakezdés csoport áldozatainak a tapasztalatai is mutatják. „Sokan egyszerűen nem tudják, hová fordulhatnak segítségért, elakadnak a rendszerben. Arra panaszkodnak az áldozatok, hogy nehezen jutnak megfelelő információhoz” – mondja a csoport egyik névtelenül nyilatkozó tagja.
Pedig a kríziskezelő intézményrendszer nem csak védett házakból áll, ám a hálózat egészével, úgy tűnik, a többség nincs tisztában. A krízisotthonokon kívül léteznek néhány éve úgynevezett krízisambulanciák is, amelyek a kapcsolati erőszak áldozatainak, hozzátartozóinak és a területen dolgozó szakembereknek nyújtanak segítséget. Ezek, szemben az otthonokkal, nincsenek titkosítva. „Elsődleges célcsoportunk a bántalmazott nők vagy férfiak, akiknek jogi, pszichológiai és szociális információs tanácsadást biztosítunk, továbbá igény szerint relaxációs csoportokat, illetve önvédelmi tanfolyamot indítunk. Másodlagos célcsoportunkba tartoznak a területen dolgozó szakemberek, akiknek esetkonzultációt biztosítunk a kapcsolati erőszak esetkezeléséhez” – mondja Sándor-Lenkei Aida, az Ökumenikus Segélyszervezet által működtetett miskolci krízisambulancia vezetője. A krízisambulancián előre egyeztetett időpontban fogadják az áldozatokat, és főleg abban segítenek, hogy az illető ki tudjon lépni a bántalmazó kapcsolatból. „Erre mentálisan fel kell készíteni az érintettet, végig kell gondolnia a lehetőségeit, és fontos, hogy ez a döntés ne hirtelen, egy erőszakkitörés alkalmával szülessen meg, hanem tudatosan készüljön az áldozat” – folytatja Sándor-Lenkei Aida. Ha ugyanis az áldozat nincs lelkileg felkészülve a kilépésre, előfordul, hogy később meggondolja magát, és visszamegy bántalmazó partneréhez. Ez a folyamat „hónapokig is eltarthat, hiszen a bántalmazás dinamikája nagyban meghatározza, mikor jut el az áldozat arra a pontra, hogy nem lát más megoldást, csak a menekülést. Fontos, hogy a döntés meghozatala után is segítünk, és hosszú időn át fogjuk az érintett kezét” – szögezi le a miskolci szakember.
Noha a krízisambulancia ajtaja nincs nyitva állandóan, ez nem azt jelenti, hogy életveszély esetén ne segítenének azonnal. „Ha ilyen hívás érkezik hozzánk, akkor átirányítjuk az illetőt az OKIT-hoz, ahol részletesen felmérik a helyzetét és lehetőségeit, és megkezdik a menekítést. Igény szerint külső szakértőként segítjük a folyamatot, de operatívan a helyi segítők vesznek részt az akcióban” – mondja Sándor-Lenkei Aida. Az OKIT igyekszik az áldozat fizikai, illetve egészségügyi állapotát, a vele utazó gyerekek életkorát, az utazáshoz szükséges anyagi forrásokat vagy támogató rendszereket mérlegelve kijelölni számára az optimális krízisközpontot vagy titkos menedékházat. Az utazás megszervezése az ellátórendszerrel közösen történik; van, ahol az önkormányzat, a családsegítő szolgálat nyújt segítséget, de volt olyan is, hogy a rendőrség segített a szállításban. „Ugyanakkor vannak esetek, amikor a bántalmazott maga vagy a családtagjai oldják meg az eljutást a krízisközpontba. Ha kell, a helyi segítők adnak pénzt, vagy viszik el kocsival az áldozatot, és előfordult már, hogy a krízisközpont fizette ki az utazási költségeket, vagy küldött taxit a vasútállomásra” – mondja Sándor-Lenkei Aida, aki bízik abban, hogy egyre többen lesznek tisztában azzal, hogyan kell segítséget kérni. Igaz – jegyzi meg –, a krízisambulancia elnevezés nem teljesen egyértelmű. „Előfordult, hogy lakhatási problémával vagy anyagi segítségkéréssel kerestek meg minket. Nem világos sokak számára, hogy a krízis jelen esetben a párkapcsolati erőszakra vonatkozik. Éppen ezért információs kampányokat, illetve az iskolákban prevenciós foglalkozásokat tartunk hetedik–nyolcadik osztálytól, az Emberi Erőforrások Minisztériumával közösen országos figyelemfelhívó és szemléletformáló kampányokkal segítjük a társadalom tájékozódását.” (Az OKIT segélykérő, ingyenes telefonszáma: +36/80/205-520.)
Egy kimenekítés a gyakorlatban 8 hét vagy 6 hónap távollétet jelenthet az áldozat munkahelyéről. A gyerekek helyzete alapvetően egyszerű ilyenkor; az OKIT felveszi a kapcsolatot a gyerek intézményével, és elintézi, hogy vendégtanulói státuszt kapjon a menedékhely közelében működő iskolában. A munkaviszony rendezése ennél bonyolultabb; azt szokták tanácsolni a menekülni kényszerült szülőnek, hogy ne szüntesse meg a munkaviszonyát, de jelezze, hogy nem tud bemenni. Kérjen fizetés nélküli szabadságot vagy táppénzt. Utóbbi indokolt lehet a bántalmazás miatt, hiszen az áldozat akár fizikailag, akár mentálisan alkalmatlanná válhat a munkavégzésre a történtek következtében. De akad arra is példa, hogy valaki a krízisotthon közelében vállal alkalmi munkát az átmeneti időszakban.
Baranyi Krisztina krízislakásokra vonatkozó bejelentése nyomán több ellenzéki polgármester is jelezte, hogy csatlakozna a kezdeményezéshez, hiszen a cél az, hogy a bántalmazottakat minél messzebb menekítsék jelenlegi lakhelyüktől, tehát például a ferencvárosi ingatlanokban nem IX. kerületi lakosok élhetnek majd. A polgármestereken kívül magánemberek és cégek is jelentkeztek: van, aki veszélyhívó gombot telepítene a krízisotthonokba adományként, és van, aki élelmiszerrel segítene. Fontos megjegyezni, hogy a ferencvárosi polgármester a fentihez hasonló modellben képzeli el ezeket a lakásokat, tehát ezekben is átmenetileg, néhány hónapig lehetne maradni.
A témában érintett civil szervezetek is számos kezdeményezéssel, megvalósítandó projektekkel próbálnának segíteni, ha sikerülne az önkormányzatokkal vagy az állami szereplőkkel együttműködni. Az igazi megoldást azonban az egyik áldozat fogalmazta meg. „Nagyon jó lenne, ha nem a bántalmazott nőnek kellene elhagynia az otthonát gyerekekkel együtt, és nem neki kellene rettegnie mindentől távol egy eldugott szobában, hanem a hatóságok kiemelnék a bántalmazó felet a családból.”
| Az Isztambuli Egyezmény
Varga Judit a győri kettős gyilkosságra reagálva néhány hete egy videóban jelentette be, hogy igazságügyi miniszterként zéró toleranciát hirdet az erőszakkal szemben, és ennek jegyében többek között a feltételes szabadságra bocsátás szigorítását, a bírói joggyakorlat felülvizsgálatát fogja kezdeményezni a szülői felügyelet és kapcsolattartás, valamint a gyermekelhelyezés tekintetében. A gyermekvédelmi jelzőrendszer működését is újragondolná, és növelni kívánja az áldozatsegítő központok kapacitását. Ugyanakkor a miniszter leszögezte, hogy az Isztambuli Egyezmény ratifikálásával nem terveznek foglalkozni, mert „az Isztambuli Egyezménynek az ügyhöz semmi köze, a magyar jogrendszer a nők védelmében az egyezménynél hatékonyabb és erősebb védelmet biztosít. Nem ratifikáljuk a migrációt is támogató egyezményt, amely azt is állítja, hogy az emberek nem férfinak és nőnek születnek, hanem léteznek társadalmi nemek.” A 2011-ben az Európa Tanács által elfogadott Isztambuli Egyezmény lényege, hogy az az ország, amely ratifikálja az egyezményt, vállalja, hogy országos szinten hatékony, átfogó és koordinált szakpolitikákat fogad el és hajt végre, amelyek az egyezmény hatálya alá tartozó erőszak minden formájának megelőzéséhez és az ellene folytatott küzdelemhez minden szükséges intézkedést magukban foglalnak. Az intézkedéseknek ki kell többek között terjedniük a szakemberképzésre, illetve a nők elleni erőszakkal kapcsolatos preventív közoktatási programokra. A magyar kormány 2014-ben írta alá az egyezményt, azonban azóta se ratifikálta, azaz nem tette a hazai jogrendszer részévé, így a dokumentumban foglaltakat a magyar kormány nem tekinti kötelező érvényűnek. Az elmúlt években ellenzéki politikusok, illetve a nők elleni erőszakkal foglalkozó civil szervezetek többször próbálták elérni az egyezmény ratifikálását – sikertelenül. „A társadalmi nemeket az egyezmény azért emlegeti, mert ennek az erőszaknak a gyökere nem önmagukban a biológiai nemekben, az XX és az XY kromoszómákban, petefészkekben és herezacskókban keresendő, hanem a nők és a férfiak nemi alapon, de társadalmilag meghatározott, egyenlőtlen szerepeiben és alá-fölé rendelt hatalmi pozícióiban. A megelőzésnek része ennek felismerése, ahogy annak az elismerése is, hogy a nemek közötti hatalmi viszonyok kiegyenlítése szükséges a nők elleni erőszak felszámolásához. Amennyiben valóban »zéró toleranciát« hirdet a miniszter, ez a felismerés (Isztambuli Egyezménnyel vagy anélkül) sajnos nem megkerülhető” – így reagált közleményben a NANE és a Patent Varga Judit állításaira. Ami pedig a migránsozást illeti, Spronz Júlia, a Patent munkatársa lapunknak úgy fogalmazott, hogy mindez alaptalan és demagóg érvelés, az egyezmény ugyanis nem támogatja a migrációt, pusztán annyit foglal magába, hogy azokat a nem magyar állampolgárokat, akik Magyarországon tartózkodnak, ugyanaz a védelem illeti meg erőszak esetén, mint a magyar állampolgárokat. Mindenesetre az ellenzéki politikusok tovább próbálkoznak, néhány héttel ezelőtt a Demokratikus Koalíció tett újabb kísérletet az Országgyűlésben a ratifikáció elindítására. |
