Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

Míg úgy húsz éve izgalmas beszédtéma volt a gyerekek között, hogy kinek a szülei válnak/váltak el, manapság inkább a "kinek a - természetesen elvált - szülei vannak beszélő viszonyban egymással" topikot vitatják meg a fiatalok. Környezetünket figyelve úgy tűnhet, egyre többen bontják fel házasságukat, de ez a kép csalóka: valójában a jó ideje magas válási arányszámra jut egyre kevesebb házasságkötés. Ráadásul akik vállalkoznak a nagy kalandra, azok is egyre idősebb életkorban teszik (a statisztikáról lásd Számok és trendek c. keretes írásunkat). A felmérések szerint a válás mint a házasságban felmerülő problémákra, konfliktusokra adható (egyetlen) adekvát válasz egyre elfogadottabb a társadalom mindahány rétegében. Csakúgy, mint az anno "vadházasságnak" bélyegzett együttélés.

Az értékrendszer és a gondolkodásmód meghatározó változásai mellett Tóth Olga, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa szerint a racionális megfontolásnak is fontos szerepe van abban, hogy egyre kevesebben kötnek házasságot: "20-30 éve valóban házaspárként lehetett csak boldogulni. A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején volt a legmagasabb a házasságkötések száma, amiben óriási szerepe volt a gazdasági kényszernek. Másképp nem lehetett lakáshoz jutni, és a megélhetéshez két ember fizetésére volt szükség. Ma már teljesen más a helyzet, sokan megélnek egyedülállóként. A társadalom másik végén meg ott vannak a nagyon szegények; közülük sokan (főleg a férfiak) ma is igen tradicionálisan gondolkoznak, és úgy vannak vele, hogy nem házasodnak meg, mert nem tudnák eltartani a családot."

Fizessen nőtlenségi adót!

Pedig a házasságnak több pozitív hozadéka van: számos vizsgálati eredmény bizonyította, hogy a házas férfiak fizikai és lelki egészsége jobb, mint az egyedülállóké (viszont a házas nők között jóval magasabb arányú a depresszió, mint szingli társaik körében). De a férfiak egészségvédelmén felül a házasság mellett szól az is, hogy több gyerek születik, mint élettársi kapcsolatban. Elsősorban erre hivatkozva, vagyis a "család védelme" érdekében vélik úgy többen, hogy a dologba a politikának be kell(ene) avatkoznia. "Valószínűsíthető, hogy az új kormány hoz olyan intézkedéseket, amelyek lendítenek a házasodási kedven - vélekedik Tóth Olga -, szóba került például a családi adózás bevezetése. Az a kérdés, hogy ettől nőni fog-e a jó párkapcsolatok száma, vagy csak szebb lesz a statisztika." (Az új polgári törvénykönyv családjogi törvényeivel kapcsolatban a megkérdezett fideszes és kereszténydemokrata képviselők jelenleg csak annyit tudtak mondani, hogy az tükrözni fogja a kormánypártok értékrendszerét és gondolatvilágát.)

Bár a jelenlegi helyzetre sokan úgy tekintenek, mint a család (és egyben a társadalom) "rettentő krízisére", a szociológus szerint inkább átalakulásról van szó: "Meg kell tanulnunk elfogadni, hogy változik a család és a házasság fogalma. De nem arról van szó, hogy egy ezer éve stabil valami megrendült, hisz a család képlékeny, mobil intézmény volt a múltban is. A történelem során rengeteget változott az összetétele, működése, hogy ki számított egyáltalán családtagnak, hányan éltek egy háztartásban. Azt a gondolkodási hibát követik el nagyon sokan, hogy egy kb. száz évvel ezelőtti családmodellt tekintenek tökéletesnek, és azt mondják, hogy ahhoz képest milyen szörnyű változások vannak. Az sem volt aranykor, csak rengeteg kényszer kötötte az embereket. Nem váltak, mert például egy gazdálkodó parasztcsaládban (ami a huszadik század elején Magyarországon még nagyon jellemző volt) nem volt más útja a fiatalnak, mint hogy megházasodik, és műveli az örökölt birtokot. Nagyon határozott nemi szerepek mentén zajlott a teljesen zárt családi élet, az ún. férfikéz és asszonykéz egyaránt kellett a háztartásba."

A tendenciák alapján Tóth Olga szerint nem lehet egyértelmű választ adni arra, hogyan lesz a jövőben, egyrészt a házasodási kedv felpörgetésére irányuló erős politikai szándékok, másrészt a folyamatosan zajló változások miatt. "Ez egy átalakulás, és nem szörnyülködni kell rajta, hanem felfogni, hogy az emberek alkalmazkodnak a változó körülményekhez, amik között élnek. Ebben a helyzetben is ki tud alakulni egy egészséges társadalom. Az a fontos, hogy a párkapcsolatok jó minőségűek legyenek, és hogy az emberek megtanulják úgy kezelni a konfliktusaikat, hogy azokból ne legyen azonnal válás." Mivel a jelenség emberek tömegeit érinti, a szakember szerint mindenképp kell vele foglalkozni, beszélni kell róla, de nem szerencsés, ha a hatalom birtokosai adminisztratív eszközökkel igyekeznek házasságra buzdítani az embereket. "A politika inkább áttétekkel tud segíteni, például munkahelyteremtéssel. Vagy azzal, ha az iskola ebből a mai poroszos, számon kérő mivoltából átalakulna a gyerekek önismeretét és személyiségét fejlesztő intézménnyé, ahol megtanulják, hogyan lehet jól kezelni a konfliktusokat, és hogyan lehet az óhatatlanul felmerülő vitákból robbanás nélkül kijönni. Persze hozhatnak olyan törvényt, hogy aki nem házasodik meg 25 éves koráig, az fizessen nőtlenségi adót, de ez cseppet sem javítaná az emberek életét."

Az égben és a földön

Szintén a prevenció, az iskolai felkészítés fontosságát hangsúlyozza Bíró László, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családreferens püspöke, a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke. "Mindennek van tanfolyama, csak a házasságnak nincsen" - figyelmeztet, és végig amellett érvel, hogy nem a házasság, hanem az ember van válságban. A válással kapcsolatban a katolikus egyház kérlelhetetlen: akik újraházasodnak, le kell, hogy mondjanak a katolikus szertartásrend alapelemeiről, például nem áldozhatnak, nem gyónhatnak.

Ennél megengedőbb szemléletet képvisel Szarka Miklós misszióvezető református lelkész, klinikai lelkigondozó és családterapeuta, a református Házasság- és Családsegítő Szolgálat vezetője. "Ha egy párnak a közeljövőben nem lesz lehetősége összeházasodni, de átmentek már együtt jón és rosszon, és közösen képzelik el a jövőjüket, tehát ha két ilyen, vallásos fiatal megkérdez engem, mit gondolok arról, hogy intim életüket meggazdagítanák, akkor elmondom, mire kell vigyázni, és a szabad döntésükre bízom, merre indulnak tovább."

A protestáns egyházak a válással kapcsolatban is nyitottabbak, náluk nem jár érte automatikusan szankció. "Sokan és sokszor hivatkoznak Jézusnak arra a mondatára, hogy 'amit Isten egybeszerkesztett, azt ember el ne válassza' - mondja a lelkész. - Erre én csendesen csak annyit mondanék, hogy vannak olyan párkapcsolatok, amelyeket nem Isten szerkesztett egybe." Úgy véli, a hívő emberek önismerete az "Isten ismeretében való elmélyülés" által jóval nagyobb, ezért könnyebben, hatékonyabban kezelik a konfliktusokat. (A lelkészek válásáról lásd A lelkipásztorok lelki élete című keretes írásunkat.)

Sokan vélik úgy, hogy a vallás szerepe a mai házasságokban elenyésző. "Az egyházi esküvő önmagában semmit sem jelent" - mondja Grád András ügyvéd, mediátor, egykori válóperes bíró, mivel úgy tapasztalja, hogy nagyon kevesen gyakorolják ténylegesen a vallást azok közül, akiknek egyházi esküvőjük volt. Az ezernél is jóval több bontópert levezényelt jogász szerint számos (egymást átszövő) tényező létezik, amelyek már a startnál jelzik, milyen esélyekkel indul a házasság. Egyebek mellett "rizikófaktor" az eltérő iskolai végzettség, a nagyon különböző társadalmi háttér, a túl fiatalon kötött házasság és a gazdasági nehézségek. Egy ötvenes évei elején járó, régiségekkel foglalkozó nő első házasságának története is ezt az elméletet igazolja: 21 évesen ismerte meg a jövendőbelijét; a fiú géplakatosnak, ő irodalmárnak tanult. A szülők tiltakozása ellenére hamarosan összeházasodtak, jött a gyerek, pár évre rá meg a problémák: "Amikor megismerkedtünk, őrülten szerelmes voltam, imádtam, hogy annyira más, mint az összes ismerősöm. De voltak dolgok, amik már a kezdet kezdetén zavartak, és az idő előrehaladtával egyre jobban idegesítettek. Például a barátai. Nem tudtam velük beszélgetni, ő meg így volt az én barátaimmal. Egymás családjával sem volt épp rózsás a viszony... Tudom, hogy ez eléggé felszínes, de az is zavart, hogy nem ismerte azokat a könyveket, írókat, filmeket, amiket én. És nem is akarta megismerni - ha esetleg ajánlottam neki egy könyvet, rögtön felhúzta magát. Akkor nem értettem, most már úgy látom, hogy egy csomó komplexusa volt, amiket a köztünk lévő különbségek tovább súlyosbítottak." Nyolc év házasság után végül elváltak - a nő döntésében közrejátszott, hogy a férfi közben inni kezdett: "Mivel afféle kedélyes piás volt, otthon még csak-csak elviseltem, de az szörnyen kínos volt, hogy sehová sem lehetett együtt elmenni. A dolog iróniája, hogy ilyen állapotban könnyedén rá lehetett volna venni, hogy jöjjön el velem ide-oda, de még azt is kellemetlennek éreztem, hogy a sarki boltba lemenjek vele, nemhogy színházba, ahová józanon hat lóval sem lehetett volna elvontatni."

Vigyázat, romlandó

Nem mintha a hasonló érdeklődési kör és végzettség garantálná a hosszú, boldog házasságot. Egy harmincas évei végét taposó férfi négy év után vált el az egyetemen megismert feleségétől. Közgazdászdiplomájuk megszerzése és pár év együtt járás után házasodtak össze. Időközben céget is alapítottak közösen, amiben ők ketten dolgoztak, iroda híján otthonról. "Eleinte nagyon romantikusnak találtuk, hogy a nap 24 órájában együtt vagyunk, de hamar rá kellett jönnünk, hogy az örökös együttlét minden, csak nem romantikus." Bár a pár közös megegyezéssel, meglehetősen jó viszonyban vált el, a férfiban mély nyomokat hagyott az intenzív együttélés: "Négy év alatt annyi időt kellett valakivel együtt töltenem, mint másoknak 20-30 év alatt. Magyarul 28 éves koromra annyit voltam együtt egyetlenegy személlyel, mint más 60 éves korára. Ezek után kizárt, hogy megint megházasodjak."

Grád a válás egyik meghatározó okaként a szerelmi házasságot hozza fel: "Az emberek fejét ilyenkor elönti a rózsaszín köd, képtelenek józanul gondolkodni, és meggondolatlanul kötnek házasságot olyan emberrel, akire egy-két év múlva rá se bírnak nézni." Grád ezért azt tanácsolja, hogy akkor házasodjunk, amikor már elmúlt a nagy szerelem, de még mindig eléggé kedveljük a párunkat ahhoz, hogy összekössük vele az életünket. Véleménye szerint a házassághoz hasonlóan a válásnak is megvannak a maga törvényszerűségei, ám ezek legtöbbször csak akkor válnak ismertté az érintettek előtt, amikor már nyakig ülnek a bontóperben. Mindemellett az emberek igen gyakran azzal az előfeltevéssel futnak neki a válásnak, hogy az majd minden problémájukat megoldja, és csak per közben/után jönnek rá: nemhogy az eredeti problémájuk nem oldódott meg, de még egy rakás újat is a nyakukba vettek.

Persze a házasságok nem egyik pillanatról a másikra romlanak meg, általában évekig, akár évtizedekig gyűlik a feszültség, halmozódnak a sérelmek, mielőtt valamelyik fél (nem ritkán a másik tudta nélkül) beadja a válókeresetet. Épp ezért szorgalmazza minden általunk felkeresett szakember, hogy amikor még visszafordítható a folyamat, a felek folyamodjanak segítségért - legyen az párterápia, mediáció (lásd Kik azok a mediátorok? című keretes írásunkat), vagy éppen lelkipásztor.

Nincs biztos recept, hogy mikor lehetséges (és érdemes) még megmenteni a házasságot, és mikor jobb elválni. Grád András szerint "nagyjából sem" lehet belőni, hol az a pont, ahonnan visszavonhatatlanul megromlott a házasfelek közti viszony. "Van, aki már egy hevesebb vita után elválik, mást évtizedekig napi rendszerességgel ver a férje, és mégsem adja be a válókeresetet." Kóti Ilona krízistanácsadó szakpszichológus szerint sincs sablon arra a lelkiállapotra, amikor valamelyik fél úgy dönt, véget vet a házasságnak. "Hogy mi történik olyankor a fejében, az mindenki más előtt rejtély. Annyi bizonyos, hogy súlyos krízisállapotban van." Az egyéni és párterápiával is foglalkozó szakember szerint elsősorban a személyiség teherbírásától - tehát attól, hogy meddig bír stresszben, nyomás alatt élni - függ, mikor dönt úgy, jobb elválni. Szintén fontos, hogy meddig képes fenntartani magában az illúziót, hogy a kapcsolat rendben van, vagy ha nincs is teljesen rendben, csak kisebb, könnyen orvosolható problémáik adódtak a párjával. Kóti Ilona szerint azok húzzák a legtovább a fenntarthatatlanul rossz kapcsolatban, akiknek a mártír vagy áldozat szerepe személyiségük szerves részét képezi. Abban mindenki egyetért, hogy az emberek többségére jellemző önismereti deficit sokat ront a házasságok túlélési esélyein. Grád András szerint a válófélben lévők jobbára nem tudják, miért ment tönkre a kapcsolatuk, a valós okokkal legalábbis igen ritkán vannak tisztában. Ráadásul ahelyett, hogy magukba néznének, hajlamosak felszíni problémákkal előhozakodni, illetve mindent a másikra kenni. "Sajnos gyakori jelenség, hogy az érzelmeknek nem az intenzitása, csak az iránya változik meg a házasságban töltött idő előrehaladtával, magyarul minél nagyobb volt a szerelem, annál jobban gyűlölik egymást a bontás során" - mondja Grád, majd hozzáteszi: kizárólag a felek (műveltségtől, végzettségtől és kortól teljesen független) érzelmi intelligenciáján múlik, mennyire kulturáltan sikerül a válás.

Abban nem egyeznek a vélemények, milyen az ún. "csúnya válások" aránya. Tóth Olga szerint a nagy részük ilyen, míg az egykori bíró úgy tapasztalta, hogy csak a válások tíz százalékában szabadulnak el úgy istenigazából az indulatok, és a gyerek elhelyezése körüli viták még a vagyonmegosztással kapcsolatos (gyakran évekig húzódó) háborúkat is kenterbe verik, mivel ilyenkor hajlamosak a felek teljesen kifordulni önmagukból. "Színleg mindent a gyerek érdekében tesznek, miközben igazából egymással akarnak kiszúrni, és a valóságban annyi történik, hogy az ádáz, vérre menő vitákkal a gyereknek ártanak a legtöbbet" - mondja Grád András, hozzátéve, hogy "a bíróságon minden és mindennek az ellenkezője is naponta megtörténik; állandó a dráma". Tóth Olga úgy látja, a válóper idején gyakran megesik, hogy az egyik fél még erősen kötődik a másikhoz, és ez a ragaszkodás könnyedén átcsap féktelen gyűlöletbe, aminek a gyerekek lesznek a szenvedő alanyai. "Főként ezért lenne jó, ha a viszony megromlásának egyes állomásain még lehetne valamilyen kapaszkodót találni, és nem csak akkor folyamodnának egy külső segítséghez (a bírósághoz), amikor a gyereket harci eszközként használva már folyamatosan egymást ölik."

Számok és trendek

A sajtóban kerengő statisztikai adatok és félinformációk között Pongrácz Tiborné, a KSH Népességtudományi Intézetének igazgatóhelyettese segített eligazodni. Figyelmeztet, hogy Magyarországon mindig magas volt a válások aránya, a II. világháború után az USA és a Szovjetunió mellett világelsők voltunk. Mára "visszaestünk" a középmezőnybe, és az évi 20-23 ezres válásszám állandónak mondható. Jóval kevesebb viszont a házasság: ahogy a szocialista blokkban mindenütt, nálunk is jócskán (mintegy 40 százalékkal) visszaesett a házasodási kedv 1989 után, és egyre jobban közeledett a nyugati átlaghoz - jelenleg évi 36 ezer esküvőt rendeznek. A hatvanas években szinte minden nő férjhez ment egyszer, a rendszerváltáskor négyből három, ehhez képest egy mai tinilánynak 56 százalékos esélye van, hogy jogilag hajadonként éli le az életét. Jelenleg az első együttélés jellemzően élettársi kapcsolat (60-70 százalék), de egyelőre ezek nagy része egy későbbi házasság szándékával működik. Ami korántsem biztos, hogy megvalósul, viszont ez az oka, hogy az életkor kitolódik: a rendszerváltás előtt 21, ma 27-28 év az átlagéletkor, de a magasabb iskolai végzettségűek jellemzően később házasodnak. Régebben voltak olyan elméletek, hogy az élettársi kapcsolat aránynövekedése pozitívan hat a válási statisztikára (csak akkor házasodnak, ha minden működik), de épp ellenkezőleg történt: a legrosszabb válási mutatók azokban a skandináv országokban vannak, ahol magas az élettársi kapcsolatok aránya. Erősen katolikus országokban (Lengyel-, Spanyolország) alacsony a házasságon kívüli együttélés és a válások aránya is.

A születések száma a házasságokban sokkal magasabb: akik rögtön egybekelnek, nagyobb arányban vállalnak gyereket (84 százalék), de azok is, akik előtte együtt éltek (79 százalék). Viszont a nem házasodók között minden második pár gyermektelen.

Ami a válást illeti: a kisgyerekkel elválók aránya csökken, de nem feltétlenül azért, mert az emberek felelősségteljesebbek, hanem mert már akkor elválnak, mielőtt gyerek születik. Nőtt viszont a húsz év után szakítók száma (ez a gyerekek kirepülése utáni időszak). Nem meglepő, de szomorú tény, hogy az elvált szülők gyerekei nagyobb arányban válnak. Több az elvált nő, mert a nők halandósága alacsonyabb, a férfiak pedig nehezen maradnak meg egyedül, ráadásul - az előbbiekből adódóan - több lehetőségük van. Jellemző, hogy a férfiak lényegesen kevesebb konfliktust érzékelnek, kevesebb válóokot sorolnak fel, a régebbi problémákra nem emlékeznek. A nők által említett leggyakoribb válóok az alkoholizmus, egy harmadik fél megjelenése és a "szeretethiány".

A lelkipásztorok lelki élete

Szarka Miklós egy igen érzékeny témának is kutatója. A lelkészek párkapcsolati problémáiról nem szokás beszélni, pedig a válás az ő esetükben több okból traumatikusabb még a szokásosnál is. "Magyarországon 1300-1400 református lelkész dolgozik, közülük mintegy ezren házasok, és az elmúlt húsz évben 55 válást regisztráltak." Az evangélikusoknál rosszabb a helyzet, ott 250 házasságra jut nagyjából negyven válás. Szarka szerint egy hitközség vezetőjének különösen nehéz rávennie magát a válásra. "A lelkipásztornak nagyon erős a közéleti szerepe, a figyelem középpontjában áll, szinte piedesztálra emelik (ami a személyiségnek nem tesz jót), ezért a válása lehet 'felszabadító' minta a közösség tagjainak, ugyanakkor számára komoly presztízsveszteség. Az Isten színe előtt, holtomiglan-holtodiglan kötött házasság megromlása ráadásul sokszor magának a hitnek a megrendülésével jár együtt." A lelkészek házaséletében Szarka két jellemző és sajátos konfliktuscsoportot különböztet meg: az egyik a közélet intenzív megélése miatti ingerszegény családi élet, a másik pedig a segítségkéréstől való félelem, a problémák erőteljes elfojtása, amely szintén a társadalmi szerepvállalás miatt erősödhet fel. Ha mindez nem lenne elég baj, az elvált lelkészek kötelesek megjelenni az egyházi bíróság előtt (az eljárásmód egyházmegyénként változik), ahol legrosszabb esetben akár az állásuktól is megfoszthatják őket.

Kik azok a mediátorok?

A 2002. évi LV. törvény szerint a "közvetítés" vagyis a mediáció "olyan sajátos permegelőző, konfliktuskezelő, vitarendező eljárás, amelynek célja (...) a vitában nem érintett harmadik személy bevonása mellett a felek közötti vita rendezésének megoldását tartalmazó írásbeli megállapodás létrehozása". Nyugaton ennek sokkal nagyobb a kultúrája, több helyen kötelező a válási mediáció. Nálunk korábban a mediátorokat nem kellett képezni, elég volt bejegyeztetni magukat az igazságügyi minisztérium adatbázisába, és már küldték is az igazolványt. Ezt gyakorlatilag bárki megtehette, akinek büntetlen előélete és felsőfokú végzettsége volt, tehát egy tisztességes bányamérnök nyugodtan mediálhatott. Így ma is praktizálnak olyanok, akiknek semmilyen képesítésük nincsen, noha ma már elengedhetetlen a hatvanórás képzésen való részvétel.

Az igazságügyi mediátorokat jelenleg nem rendelik ki, a bíróság csak ajánlhatja a bevonásukat, és a gyakorlatban ezt is csak nagyon zűrös esetekben teszi.

Mindenki másképp dolgozik, de a közvetítés legtöbbször háromlépcsős folyamat. Először külön-külön ülnek le a felekkel, majd összeeresztik őket, és közösen fogalmazzák meg a szerződést, végül pedig aláírják a dokumentumot - az utolsó lépcsőfok előtt amúgy sokan megtorpannak. A neten pár perc alatt találhatunk több olyan irodát, amely a válások levezénylésén kívül párkapcsolati és kamasz-szülő mediációt és gazdasági, jogi közvetítést is vállal. A válás 50-100 ezer forintba kerül.