A fejlődéspszichológia egyik kedvelt témája az anya-gyerek kapcsolat. De ezzel nincsenek egyedül. Ugyanis a könnyűzenészeket sem hagyja hidegen a cucc, sőt, ők még az apa-gyerek kapcsolatot is megéneklik.

A Lelki betevő mini cikksorozatának első része az anya-gyerek kapcsolattal foglalkozik, majd rövid idő múlva jelentkezünk az apa-gyerek viszonnyal is. Ha pedig elég muníciót találok, akkor még egy mozaikszülős résszel is kijövök.

Most tehát az anya-gyerek kapcsolatról lesz szó. Itt pedig elég nagy a merítés, John Lennontól a Spice Girls-ön keresztül az Emberekig szó lehetne szinte bárkiről, hisz’ majdnem mindenki belepakolta kötődési mintázatait a megélhetésébe, éppen ők lesznek azonban azok, akik most kimaradnak.

Lesz itt viszont Pink Floyd, Rammstein és Kistehén Tánczenekar. Három zenei stílus, három ország, három kultúra, három történeti háttér, három személyes történet. De persze ki tudja, tényleg személyesek-e ezek valójában.

Részben ezért is, az elemzés – előre szólok – kicsit ironikus, kicsit blöff, de azért kicsit komoly is lesz, majd mindenki döntse el jól magának, hogy milyen hangulatban szeretné olvasni. Annyit szeretnék jelezni, hogy nem beszéltem egyik szerzővel sem, tehát csak a megérzéseimre és tanulmányaimra fogok hagyatkozni a következő elemzésben. Ha tévednék, elnézést.

Tehát akkor Pink Floyd, Rammstein és Kistehén Tánczenekar. Mother, Mutter és Az anyu meg én.

Ezek segítségével mutatjuk be a zeneirányzatokat tekintve és kultúrától, nyelvterülettől függetlenül mindenhol megjelenő, de ezektől messze nem független diskurzust. Az együttesek kiválasztása természetesen teljes mértékben önkényes, reprezentativitás elvárása tehát eleve illúzió, mint ahogy – és ezt majd később látni fogjuk – a tökéletes anya-gyerek kapcsolat is.

Remélem, az analízis végére így is fény derül a brit pszichedelikus-elszállós flanelrockerek, az exkeletnémet olajozott testű indusztriál-metálosok és a magyar alternatív tánczenészek kötődési mintáira.

Mindezek előtt és mellett azonban érdemes a történeti aspektusra is szentelni egy kis figyelmet, hiszen az anya-gyerek kapcsolat csak az adott korszak kontextusában nyer értelmet és érvényességet. A 70-es évek végi, hidegháborús időszaktól és minden egyéb veszélytől túlóvó (szakzsargonnal élve overprotektív), kettejük – illetve gazdasági és politikai modelljük – köré falat építő Mother egészen máshogy áll gyermekéhez, illetve az anya-gyerek unióhoz, mint a két Németország egyesítését követően (már) nem is létező Mutter. És mindezek persze semmilyen szempontból sem hasonlíthatók össze azzal, amit a rendszerváltó generáció számára jelent az Anyu meg én kettőse.

Amennyiben spektrumunkat az egyén szintjére szűkítjük, körvonalazódik, hogy az énekes, illetőleg a szövegíró melyik fejlődési ponton ragadja meg édesanyjával való kapcsolatát. A Motherben például egy izgalmas gyerek-anya, illetve egy gyerek és egy még nem belsővé tett szuper ego párbeszéd szem- és fültanúi lehetünk. Roger Waters és David Gilmour – a két főszereplő énekhangja – a bizonytalan gyerek és omnipotens anyja viszonyát éneklik meg. Itt fontos megjegyezni azt a családterápiás értékű meglátást, hogy amennyiben az édesanya ennyire kevéssé helyezi bizalmát az önmagát csak éppen megtapasztalgató gyermekébe, akkor ott később valódi problémákkal találhatják szemben magukat mindketten.

Roger, aki a The Wall albumon és a belőle készült filmen Pink szerepét tölti be, a David hangján megszólaló édesanya közbenjárására nem vált le kellőképpen róla. Tyúk-tojás dilemma ez a javából, a dal azonban éppen azt mutatja, hogy megírásának, megéneklésének idejére már mindketten aktívan motiváltak a – messze nem optimális – helyzet fenntartásában.

Őszintén remélem, hogy a Waters- és a Gilmour-anyuka rendesen odafigyelt a koncerten.

A sorok között csak a politikai tartalom megértéséhez kell olvasni, az anya-gyerek mintázat kritikája ugyanis magukban a sorokban üvölt.

S míg a Pink Floyd által megénekelt szimbiózisról egész könnyű írni, addig szinte lehetetlennek tűnik kifejezni azt az erőt és dühöt, amit az énekes ordítása testesít meg, amikor anyjáért bömböl a Mutter című dalban úgy, hogy:

„Mutter… Mutter…”

Már ez is mutatja, mennyi minden változott 20 év elteltével a szigetországból a kontinensre utazva.

A német Rammstein tagjai, de legalábbis az énekes, dalszövegíró Till Lindenmann (és Richard Kruspe társszerző) ugyanis – utalva boldogtalan gyerekkorukra – szenvednek. De nem a túlóvástól, hanem a nemlétezéstől. A szenvedés azonban sosem egyértelmű, mindig ambivalencia kíséri. És valóban. Till egyszerre gyűlöli anyját és vágyakozik utána, hiszen nélküle az életre és utódok nemzésére képtelen. Hiszen ha nincs anya, akkor gyerek sincs. Így pedig neve sincs. Ami pedig a törzsi kultúrákban egyenlőt jelent a halállal, ami meg az egyik legnagyobb tabu. Még szerencse, hogy a Rammsteinben nem sok törzsi van, ők aztán énekelnek bármiről.

Például arról, hogy mit jelent a létezés és a nem létezés a Mutter főszereplőjének szemszögéből. Akinek nincs köldöke, akinek nincs neve, akinek nincsenek magvai, akinek egy anyajegyen kívül semmije sincs. Ez viszont mégis az anyja, és így önmaga létezésének legmeggyőzőbb bizonyítéka.

Az ellentmondás őrült feszültséget szül, meg kell tehát mindkettőt ölni.

Egyiket betegséggel és folyóba fullasztással – biztosra megy –, másikat kés csókjával. Milyen szép, igaz? A csók – amit sosem kapott anyjától, amit sosem adhatott anyja mellbimbójára – most önmaga halálát jelenti. Nehezet kér tehát az énekes az anyjától, amikor erőért fohászkodik hozzá, és ez pedig tovább fokozza a már amúgy is erős ambivalenciát.

A Kistehén Tánczenekar egy egészen más világba kalauzol minket. Nincs itt nyomasztás, nincs itt rettegés, harmónia van zenében és szövegben egyaránt. A szimbiotikus anya-gyerek kapcsolattal ugyanis mindenki (a szerző, Kollár-Klemencz László és szócsöve, Dorogi Péter is) tökéletesen elégedett. Minden a legnagyobb rendben, ketten élnek egy szigeten, ahol semmi sincsen rajtuk kívül, sőt, még csak nem is tud róluk senki sem.

De a pszichológus szemet nem lehet csak úgy megvezetni, észreveszi a szomorúságot rögtön.

Ugyan a szeparációs szorongás jelei egyelőre még nem mutatkoznak, de a helyük már előre fáj: ott integetnek minden pozitívum árnyékában. Az igazi fájdalom, a mélységes szomorúság, a megható szépség viszont nem is itt, hanem az évekkel később, már édesanyja emlékének megírt Követ a nap című dalban van, további Rengeteg szép dal között.

Azt egyébként érdemes észrevenni, hogy míg a Motherben és a Mutterben is indifferens az apa, addig viszont az Anyu meg énben, ugyan elrejtve, de mintha mégis megjelenne. Kollárék ugyanis magukra maradtak anyjukkal, méghozzá a tó közepén, és ez egyáltalán nem hangzik megnyugtatóan. A duális egység a másik két számban az apa nélkül is teljes, itt azonban – legalábbis számomra – hiányzik valami. Illetve valaki.

Mindez pedig mindhárom dal esetén komoly és izgalmas kérdéseket vet fel az ödipális konfliktus kapcsán, de ennek kifejtése már meghaladja elemzésünk korlátait.

Huhh.

Kemény terep ez a gyereknevelés, ennél talán már csak megélni, illetve megénekelni keményebb az anya-gyerek kapcsolatokat. Az viszont rejtély marad, hogy anyaként milyen lehet ezeket a dalokat meghallgatni és megérteni, mint ahogy az is, hogy ezek a dalok vajon tényleg arról szólnak-e, amiről ez a cikk.

Az egyes dalok szövegei itt, itt és itt érhetőek el.