Főhajtás a pszichológia igazi hősei előtt: erőszakos kísérletek hajtották a fejlődést

Fájdalom és áldozat nélkül nincs semmi, még pszichológia sem.

Az első szappanalapanyagok hősök voltak. Legalábbis ezt mondta a Harcosok klubjában vagy Tyler Durden, vagy ki tudja, ki, mialatt… De nem akarnám elspoilerezni magam, hátha van még, aki nem látta a filmet. A lényeg, hogy teljesen igaza van. Volt. Tyler ugyanis így folytatta: „Fájdalom és áldozat nélkül nincs semmi”, mindez pedig a tudomány egyéb területeire, így például a pszichológiára éppúgy igaz, mint a szappankészítésre.

Ma már persze egyik sem fájdalmas, utóbbira ott a Nébih, a Fogyasztóvédelem, a NAV, csomó népegészségügyi ellenőr, a rendőrség és még ki tudja, ki mindenki, előbbire pedig a szakmai szervezetek és etikai bizottságaik.

De milyen szép is volt a világ, amikor még nem kellett szabályozni, hogy mit szabad és mit nem, arról nem is beszélve, hogy hol tartanánk, ha szabályozták volna, hogy mit szabad és mit nem?

Hát sehol.

Kellemetlen hír ez, amit csak fokoz az a tény, hogy a pszichológia tudománnyá minősülésének hivatalos dátumát (1879) követően mindössze tizenhárom évvel később (1892) már meg is alakult az Amerikai Pszichológiai Társaság.

Mindez persze a romantika homályába vész. Legalábbis én úgy képzelem el, hogy oda vész, ahogy a nagy szakállas Wilhelm Wundt fogja magát, félve kinéz az ovális szemüvege mögül, meggyőződik arról, hogy épp nem figyeli senki, majd kitűzi a lipcsei egyetemi szobája ajtajára, hogy Pszichológiai Laboratórium. Korábban is introspekciót végzett ott, gondosan képzett kísérleti személyek figyelték egymás és saját maguk belső működését, és hát ez történt ott eztán is, de innentől hívjuk tudománynak a pszichológiát.

Azóta pedig elég hosszú utat tett meg a tudomány, és ezen hosszú úton egész sokan sérültek azért, hogy a tudomány azzá válhasson, amivé mára lett. Amivé mára érett. Nem ezt akarta Wundt és nem ezt akarta a többi pszichológus sem, de hát fájdalom és áldozat nélkül nincs semmi. Nemhiába van – legalábbis az USA-ban – 1953 óta érvényben egy folyamatosan fejlődő és változó etikai kódex.

Mindenesetre nem a pszichológusok a tudomány valódi hősei, nem azok az emberek, akiket a tankönyvekből ismerünk, akik közül a legnagyobbakból film is készült, vagy akik maguk vezetnek ismeretterjesztő sorozatokat különböző tévécsatornákon.

A pszichológia igazi hősei a kísérletek alanyai.

Állatok, amelyeknek roncsolták az agyukat, hogy pontosan meg tudják határozni, melyik agyi terület miért felelős. Állatok, amelyeket erőszakkal elvettek csecsemőkorukban az anyjuktól, hogy megnézzék mondjuk, hogy milyen szülőkké válnak, és állatok, amelyeket hosszabb-rövidebb ideig valamilyen deprivációban neveltek, például úgy, hogy nem mozoghattak vagy nem láthattak vízszintes csíkokat csak függőlegeseket, esetleg állatok, amelyeknek testébe áramot vezettek, hogy megértsék a viselkedésüket, megnézzék, hogyan tanulnak.

És ezek az állatok nem ám csigák meg termeszek voltak csak, hanem majmok, macskák, patkányok, amikért azért mégiscsak máshogy kár, mint valami vacak rovarért vagy puhatestűért.

De nemcsak állatokkal bánt mostohán a fejlődő tudomány, hanem emberekkel is.

Amíg nem voltak kemény és kőbe vésett etikai normák, addig, sőt, még azután is, bizony egész komoly dolgokat meg lehetett emberekkel csinálni. Sigmund Freud kokainnal kezelte egy barátját, de hoppá, eleve mi az, hogy egy barátját kezelte és mi az, hogy kokainnal? Stanley Milgram már jóval az etikai kódex létrejöttét követően megmutatta, hogy nemcsak elvetemültnek hitt nácik, hanem mezei átlagemberek is képesek lennének parancsra ölni, Philip Zimbardo pedig azt, hogy random, normális emberekből is simán lesznek kínzó vadállat börtönőrök.

De ezeknél a kísérleteknél még jóval ártatlanabbakat is simán etikátlannak sejtek, például amikor Mary Ainsworth az idegen helyzet (1972) néven elhíresült vizsgálatban fél és egy év közötti babákat az anyjukkal (apák nyilván sehol) együtt egy szobába vitt, majd bejött egy idegen, Ainsworth pedig arra kérte az anyákat, hogy menjenek ki. Aztán persze az anya visszament, meg az idegen is kiment, meg voltak ők ott mindenféle konstellációban, de mindezt úgy, hogy ezekről a gyerek előre mit sem tudott.

Aztán azok a babavizsgálatok sem túl humánusak, amikor anyáknak (apák nyilván sehol) megmondják, hogyan reagálhatnak néhány hónapos gyereke érzelmi megnyilvánulásaira.

A csecsemők azt még egész jól fogadták, amikor az anyjuk nevetett, amikor ők sírtak és fordítva, de akkor rendesen kiborultak, amikor az anyjuk faarccal fogadott mindent, amit csináltak. És ezt a vizsgálatot már bőven nem a pszichológia hőskorában végezték.

Természetesen bőven voltak és vannak etikus tudósok és vizsgálatok, akik és amik szintén nagyot lendítettek a tudományon. Ott van például Leon Festinger híres kísérlete (1957, 1 dollár – 20 dollár, kognitív disszonancia), ami nem fájt senkinek, mégis meg tudta mutatni, hogyan verjük át saját magunkat csak azért, hogy rendbe tegyük a fejünkben lévő ellentmondásokat.

Hogy ő most kivétel-e vagy sem, az talán mindegy is, ugyanis így is sajnos hosszasan lehetne sorolni tudósokat és vizsgálatokat, akikkel és amelyekkel kapcsolatban minimum felmerül az etikusság kérdése, de szerintem most ennyi is elég. Ahhoz mindenképp, hogy megértsük, valóban sehol sem járnánk, vagy legalábbis jóval kevésbé ismernénk önmagunkat, a másikat és a társadalmunkat, ha nem lettek volna…

Hm, kik is?

Pszichológusok?

Lószart, mama!

Hanem egyrészt ártatlan állatok, másrészt és főleg ártatlan emberek. Olykor kisbabák, máskor és legtöbbször amerikai egyetemisták, akik zsebpénzért bevállaltak olyan dolgokat, amiket nyilván nem vállaltak volna be, ha pontosan tudják a kísérlet célját, de hát pont azt nem tudhatták.

Ez az első bejegyzés tehát főhajtás a pszichológia ártatlan kísérleti személyei előtt, akik hősies és vállalkozó magatartásukkal azzá tették a tudományt, amivé mára lett.

____

A Lelki betevő a Narancs pszichoblogja, házigazdája, szerzője, megálmodója és mindenese az apaparázó Szél Dávid. Pszichológiáról fog szólni. „Lesz itt kisebbség és többség, ilyen kultúra és olyan kultúra, olykor még amolyan is, aztán lesznek itt nők és férfiak, apák és anyák, család és család, gender és feminizmus, fejlődés és hanyatlás, boldogság és szomorúság, alátámasztás és cáfolat, tudomány és blöff, zene, film, könyv, olykor politika. Nem lesz pártpolitika, előírás, normaképzés és bűntudatkeltés.” Bővebben a blogról és szerzőjéről a beharangozó posztban olvashat.