Rabszolga volt az nagyapám
És rabszolga lesz az én unokám
És messze hordja a Duna s a Tisza
A magyarok bús dalát.
Az eredeti dalban egyébként, legalábbis ahogy én ismerem, nem a Tisza és a Duna, hanem a Mississippi, nem a magyarok, hanem a négerek bús dalát viszi és nem hordja, de most már akár lehetne úgy is, ahogy én írtam, szerdán ugyanis megszavazta a Parlament az úgynevezett rabszolgatörvényt.
Amibe nem mennék különösebben bele, a Lelki betevő ugyanis nem politikai blog, hanem pszichológiai, innen nézve viszont elég fontos, hogy legyen itt szó erről a törvényről.
Mégpedig azért, mert eleve az van, hogy a gyerekek alig látják a szüleiket, egyrészt azért, mert a NAT egyre nagyobb terhet ró rájuk, a mai gyerekek rengeteget vannak az iskolában, másrészt pedig azért is, mert a szülők iszonyú sokat dolgoznak. Eleve. Alapból. Ezzel viszont ez pláne így lesz.
És ebben, már ha van munkája a szülőnek, nincs nagy különbség a társadalom alsóbb és felsőbb rétegei között, a nélkülöző gyerekek éppúgy nem látják a három műszakban dolgozó szülőt, ahogy a jól kibéleltek a rugalmas munkaidőben (értsd napi 15-16 órát, sokszor hétvégén is) dolgozó felmenőiket.
| ||
Szóval még kevesebb minőségi idő jut a gyerekeknek, kapnak viszont cserébe a egy kizsigerelt, hullafáradt, megastresszes, de nem időben kifizetett apát és/vagy anyát.
De nemcsak ez lesz ennek a horrornak a következménye, hanem az is, hogy a gyerekek olyan munkamorált és munkához való hozzáállást fognak el- és megtanulni, ami épp annak a kormánynak fog nagyon fájni, amelyik kitalálta, hogy térítésmentesen túlórázzanak a felnőttek.
Ugyanis eleve hendikeppel indulunk, mégpedig azáltal, hogy nem megérdemeljük a pénzt, ahogy teszik azt az angolok (earn) vagy a németek (verdienen), de még csak nem is nyerjük, ahogy a franciák (gagner), hanem keressük, ami, hát, sem a képességeinkről nem szól (vö. érdemel), de még csak nem is utal eredményességre (vö. nyer), hanem egy folyamatra utal, ami, ki tudja, milyen eredménnyel zárul.
Közben meg dehogynem tudjuk.
Vagy a megbecsültség érzésének teljes hiányával, a sokat keresőket és sokat találókat viszont sokszor úgy ítéljük meg, hogy nem is érdemlik meg azt a pénzt, biztos csak valakinek a valakijei.
Ahhoz pedig nem kell pszichológusnak lenni, hogy tudjuk, mennyire számít a gyerekekek felnőtté válásában az, hogy milyen felnőtteket, azon belül pedig főleg az, hogy milyen szülőket látnak maguk körül. Gyerekeink számára modellek leszünk, 3-4-5-6 éves korukban gyerekeink majd jól belebújnak a cipőinkbe, onnantól pedig ők rögtön felnőttek lesznek. Olyanok, mint mi.
Afelől pedig ne legyenek kétségeink, hogy mindez, mármint az azonosulási folyamat, milyen nyomot hagy majd hosszú távon. De ha mégis kétségeink lennének, akkor elmondom: nagyot, erőteljeset és sokszor tudattalant. A szülők munkához való hozzáállása, munkával kapcsolatos mondatai, gesztusai, mimikája, kimondott frázisai és ki nem mondott, tudattalan értékközvetítései ugyanis évtizedeken keresztül is kihatnak. Olyannyira, hogy még pszichológusként, mindenféle önismeret ellenére is csak pár hónapja jöttem rá arra, hogy miért dolgozom úgy és miért annyit, ahogy és amennyit.
Na, hát ebbe a társadalmi, kulturális, nyelvi és pszichológiai kontextusba rohan bele teljes zavartalansággal, ellenállás nélkül a rabszolgatörvény.
Fásult, szorongó, stresszes, szociális biztonság, anyagi megbecsültség, a szabadidő és az egészséges élet hiányát megélő felnőttek gyerekeiből, olyan felnőttek lesznek, akik még fásultabbak lesznek, még szorongóbbak, még stresszesebbek és így tovább.
De persze szüljünk sok gyereket.
És akkor arra a magas labdára, hogy idén van a családok éve, még csak le se csaptam.
| ||
____
Az általam ismert dalt gyerekkoromban Szendrőn és Diósjenőn Zsong a folyó címen énekeltük, ami valamiféle átírata lehet Paul Robeson 1936-os Ol’ Man River című hasonló dallamú, de más szövegű dalának, amit egyébként Gregor József Mississippi címen is megénekelt, de annak is más a szövege.
