A hatalom szemében a nők két lábon járó anyaméhek, a férfiak spermadonorok

Nem teljesen világos számomra, hogy miért, de valami nagyon megijeszt ebben az új trendben, hogy őrült sok szó esik arról: fogy a magyar. Már-már parodisztikus, hogy mennyire sokat beszélünk arról, hogy a nőknek többet kellene szülniük. Két lábon járó anyaméheket látunk, már szó sincs arról, hogy párkapcsolat, hogy intimitás, hogy közös jövő, csak a szülés, a magyarság fenntartása.

Jogosan merül fel az a kritika, hogy hol vannak ebben a sztoriban a férfiak.

Hát most meglettek. Hosszas keresgélés után végül előkerültek a kis spermadonorok, a nők másik felei, a magyarság jövőjének másik kulcsai.

A KSH kikutatta őket.

Az anyag egyébként fontos is lehetne, ha mondjuk nem csinálna szemérmetlenül áldozatokat az apákból, ha nem lenne teljesen egyoldalú és ha mondjuk megjelent volna benne az a két gondolat, hogy

a kialakult, de kicsit talán változóban lévő rendszert bizony a férfiak dominálta világ hozta létre és
az anyák minimum a 20. század második felétől folyamatosan meggebednek a sokszoros szerepelvárásoktól, az apák eddig leginkább a munkától gebedtek meg, de most elkezdtek bekerülgetni mellé újabb igények, ráadásul a munkához kötődő igények csökkenése-átalakulása nélkül.

Szobor a kisgyermeket nevelők tiszteletére

Fotó: MTI

Szóval az van, hogy a Friedrich-Ebert-Stiftung kijött a Nőügyek 2018 elnevezésű monstre, szuperfontos kutatási beszámolójával, írtunk is róla nyáron, de a KSH Népességtudományi Kutatóintézete által kiadott Demográfiai Portré 2018 kötet Apaság: A férfiak gyermekvállalása és családi szerepei című fejezete messze nem azzal az alapossággal és alázattal közelít a témához, mint a FES kutatói.

Erről ez az egészről az 1994-es Zaklatás című film jut eszembe, ami épp akkor jött ki, amikor egyébként csomó hír szólt arról, hogy a nőket hogyan zaklatják munkahelyeiken a férfiak, itt meg szegény és kiszolgáltatott férfit molesztálja a gonosz és hataloméhes nő.

Szóval a családi és nemi szerepekről való diskurzus sem megnyugtatóbb, sem kiegyenlítettebb nem lett, sőt, valahogy inkább az lett az érzésem, hogy a KSH valami olyasmit és úgy kutatott, szólított meg, amit és ahogy nem illene.

Írtam már egy korábbi Lelki betevőben, hogy ez az egész (a Zaklatáson kívül) az Őfelsége pincére voltam című könyv alábbi jelenetére is kísértetiesen emlékeztet:

"... Liza büszkén magyarázta nekem, hogy egész Közép-Európában itt van a legjobb levegő, hogy még egy ilyen hely van csak, valahol Prága mellett, meg hogy itt van Európa első embernemesítő állomása, hogy a nemzetiszocialista párt itt építette föl a jó vérű német lányoknak meg a Heereswaffe és az SS fajtiszta katonáinak első keresztezőállomását, mindezt tudományos alapon, itt naponta folynak a nemzetiszocialista közösülések, méghozzá élesben, ahogy a régi germánok csinálták, ráadásul a leendő kismamák, akik szívük alatt hordják az új Európa emberét, itt is szülnek..."

Miért kell ilyen gőzerővel kutatni a férfiak gyerekcsinálási kedvét és a nők szülési vágyát? Mintha valahogy a rossz végét fognánk meg a dolognak, a józan ész vagy Occam borotvája ugyanis nem azt diktálja, hogy a szülési hajlandóság felől kellene ezt az egész ügyet, a magyarság fogyását megfogni, hanem minden egyéb terület irányából.

Oktatás, egészségügy, szociális biztonság, lakhatási szegénység, bizalom a rendszerben, gyes-policy, egzisztenciális szorongás, élettartam, életminőség, bölcsődék és óvódák férőhelyeinek növelése, elismerése, a bölcsődék társadalmi megítélésének javítása, a gondozók és az óvónők anyagi és társadalmi megbecsültségének növelése. Ez lenne a minimumprogram.

Ezzel szemben az, ha képtelenek vagyunk a gyerekvállalást egész életen át tartó, (optimális esetben) párkapcsolati ügyként kezelni, ha kizárólag a teherbeeséssel és a szüléssel, leginkább az anya oldalával foglalkozunk, akkor pont semmi sem fog történni. Ez nem csak józan ész, ez tény. A magyarok száma ugyanis nem nőtt, kisebb társadalmi csoportok viszont jobban teljesítenek ezen a téren, a probléma, hogy ezek a kisebb társadalmi csoportok az általános iskolát végzettek és a tizenévesek, épp azok, akik ráérnének még a családalapítással.

A kormány családpolitikája tehát pont ott hat, ahol nem akarják (bár lehet, hogy csak jóhiszemű vagyok), és pont ott nem ért el hatást, ahol akarták volna.

Mindez azonban megteszi a pszichológiai hatását is. Visszanyal úgymond.

Mert ez kasztrálja csak igazán a férfiakat és ez teszi csak igazán meddővé a nőket.

Mert ha kötelező feladata lesz az embereknek az, ami a legintimebb, és ha a hazafiasság révén a nemi szervükön keresztül szólítja meg a nőket és a férfiakat a hatalom úgy, hogy közben a rendszer maga semmiben sem változik, akkor az emberek elkezdhetnek arra a (tudattalan) következtetésre jutni, hogy itt bizony tényleg állami ügyről van szó, egy végrehajtandó állampolgári kötelességről, nem pedig egy párkapcsolati lehetőségről.

Ha pedig a gyerekvállalás állami feladat lesz, akkor pont a lényeg vész el: az érzelmek és a vágyak, az egyéni, felnőtt döntési lehetőségek.