Magyar Narancs: Mióta létezik a mai értelemben vett főváros?
Michiel Wagenaar: A főváros a nemzetállam létrejöttével jelent meg. A mintaadó főváros természetesen Párizs volt, amely - Versailles-t is beleértve - már a francia királyság idején is hatalmi központként működött, és gazdaságilag, illetve kulturálisan a többi város fölé kerekedett. A nemzeti érzés erősödésével aztán feltámadt az igény, hogy a nemzeti identitást ne csak az irodalom, a zene, a képzőművészet, hanem - a "nemzet kirakata" szerepét betöltő főváros megteremtése révén - az építészet és a városépítészet is erősítse. Amikor 1853 és 1870 között III. Napóleon kezdeményezésére Georges Haussmann irányításával szinte teljes egészében eltüntették Párizs középkori városmagját, és a helyén felépítették a ma ismert francia fővárost, korántsem csak az infrastrukturális problémák - a közlekedés, a csatornázás, az ivóvízellátás, a közvilágítás - megoldása volt a cél, hanem az is, hogy egyfajta látképi keretet teremtsenek a nemzeti hősök szobrainak, a tudomány és művészet templomainak, tehát létrehozzák a nemzeti identitás egyfajta szabadtéri múzeumát. Az új Párizs a maga egységes építészeti stílusában, városépítészeti elveivel hamarosan más fővárosoknak is mintaként szolgált, és nagy szerepe volt abban, hogy a fővárossal szemben számos más országban is elvárás lett a monumentalitás és a reprezentativitás.
MN: Párizs a társadalmi szerkezetét tekintve is minta lett?
MW: Igen, mert Haussmann úgy "oldotta meg" a szociális problémákat, hogy egyszerűen kiszorította a városközpontból a nyomornegyedeket és a gyárakat. Így létrejött egy olyan szerkezet, amelyben a városmag egyértelműen az elit felségterületévé vált, míg a perifériát a "száműzöttek" foglalták el. Az általam vizsgált Róma, Brüsszel, Budapest - vagy hogy egy Európán kívüli példát is hozzak, Buenos Aires - ugyanígy járt.
MN: Londonban és Amszterdamban nem volt ilyen felülről vezérelt átalakítás. Minek a függvénye volt, hogy egy főváros fejlődése melyik irányba indult el?
MW: Az állam típusa volt a meghatározó, monumentális és reprezentatív fővárosok az erősen központosított országokban jöttek létre. London és Amszterdam városépítészeti fejlődése azért alakult másképp, mert a decentralizált, liberális államban az volt a felfogás, hogy minden település maga fizesse, ha javítani akar a helyzetén, és így az államnak nem volt lehetősége arra, hogy a fővárost a többiek rovására külön támogatásokban részesítse. A kisajátításokat szabályozó törvények is eltérőek voltak. Míg a centralizált államban az állam érdeke mindig az egyén érdeke felett állt, a liberális, decentralizált államban a magántulajdon szentsége az államérdekkel szemben is érvényesült. Míg Haussmann és az említett fővárosok átalakításának irányítását végző személyek, illetve testületek szinte szabad kezet kaptak, Londonban és Amszterdamban a városfejlesztés szisztematikus tervezésére szánt szervezetek vagy létre sem jöttek, vagy csak nagyon korlátozott jogosítványokkal rendelkeztek. A liberális brit és holland polgár mindezt felemás érzésekkel szemlélte. Egyrészt sajnálta, hogy fővárosa nem tud megfelelni a Párizs által teremtett fővárosi kánonnak, másrészt büszke volt rá, hogy korlátlanul érvényesül az egyéni szabadság, és egy utcában annyiféle építészeti stílus van, ahány tulajdonos. A gondolkodás- és ízlésbeli különbséget jól illusztrálja egy 1869-ből feljegyzett történet. Amikor egy amerikai hölgy elmondta párizsi háziasszonyának, hogy náluk minden ember szabadon megválaszthatja az építési anyagot és a stílust, az így válaszolt: "Párizs csodálatos lesz - ez el van döntve, és senkinek sincs joga ahhoz, hogy elcsúfítsa azt a maga ízlésével és nemtörődömségével." E hiányt Nagy-Britanniában és Hollandiában az a kellemes tudat is kompenzálta, hogy az országnak mint az egyik legnagyobb gyarmatbirodalomnak egy ilyen főváros nélkül is megvan a maga tekintélye.
MN: De akkor az új gyarmati fővárosok esetében miért választotta mind Nagy-Britannia, mind Hollandia az egységes neoklasszicista stílust és a monumentalitást?
MW: Az egyre erősödő nacionalista mozgalmakkal szemben a gyarmattartó anyaország meg akarta mutatni a maga nagyságát és hatalmát, ezért követte mind Újdelhi, mind Bandung városépítészeti terve a párizsi kánont. Ez motiválta a neoklasszicista stílust, a bennszülöttek és az európaiak lakónegyedeinek szigorú szétválasztását, a hatalmas léptékeket. Mindez jól illusztrálja, hogy ha a helyzet - értsd: a gyarmattartó érdeke - úgy kívánta, a liberálisok is éltek az állami hatalom mindenhatóságát kifejező eszközökkel. Az indonéziai - akkor még holland-indiai - Bandung átalakítása végül csak terv maradt, de Újdelhit az angolok - költségeket nem kímélve - 1927-re felépítették. Aztán húsz évre rá távoztak.
MN: Berlinből miért nem lett Párizs?
MW: Berlin nem a múltja és a jelentősége miatt lett főváros, hanem mert a német egységet megteremtő Poroszország hatalmi központja volt. Németország pedig igazából csak egy rövid időszakban - Hitler idején - volt valóban erősen centralizált. II. Vilmosnak persze kétségtelenül lett volna lehetősége, hogy kierőszakolja Berlin előkelőbb külsejét, hisz akkoriban még Európában sehol sem létezett a mai értelemben vett demokrácia, és az állam vezetője jelentős túlhatalommal rendelkezett. II. Vilmos azonban ezt nem tartotta fontosnak, illetve fontosabb volt neki a nagyhatalmi státusz katonai feltételeinek megteremtése.
MN: Párizs honnan vette a maga szépségideálját?
MW: Franciaországban az ókori szépségideálnak komoly hagyományai voltak, és a szimmetria, az arányok - például a sugárutak hossza és szélessége között, az utca és a homlokzat között - mind ebből a hagyományból erednek. Az volt a kiindulópont, hogy most egy egész városra vonatkoztatva valósítsák meg azt, ami az ókori mintából addig csak egyes épületek vagy épületcsoportok esetében létezett.
MN: Miért gyakorolt a párizsi vonalat követő Budapest a múlt század első évtizedeiben komoly hatást számos holland építészre?
MW: Azért, mert Budapest úgy lett nemzeti kirakat, hogy közben a mintakövetésben tökéleteset alkotott. Mindezt csak megfejelte a város gyönyörű fekvése, így nem csoda, hogy annak idején egy sor holland építész ide zarándokolt. A korabeli építészeti lapokból ez egyértelműen dokumentálható. Akkoriban magától értetődő volt, hogy egy építésznek hosszabb külföldi tanulmányútra kell mennie, és a felkeresendő városok sorában Párizs és Firenze után Budapest következett. Nem Bécs, nem Berlin, hanem Budapest.
MN: Könyve közvetve arról is szól, hogy a városépítészet egyfajta történetírás is.
MW: Bár Haussmann-nal kapcsolatban az első asszociációk egyike a bontás, ő sem esett neki mindennek, sőt büszke volt arra, hogy bizonyos épületeket láthatóbbá tett, "kiszabadított". Ezek mindig olyan épületek voltak, amelyek a francia történelemben fontos szerepet játszottak, és immár az lett a funkciójuk, hogy igazolják Párizs kiemelt státuszát. A római romokat is azért tárták fel, mert meg akarták mutatni, milyen mély a város múltja. Az olasz egység 1870-es megteremtése után az új olasz állam- és városvezetés a közlekedési problémák apropóján előszeretettel szabadította meg a várost a templom- és kolostorépületektől, ami korántsem volt véletlen, hanem a "pápai Róma" elleni támadás. Ezt a hagyományt később Mussolini is folytatta, amikor ki akarta hangsúlyozni az ókori Róma és a jövendőbeli új világbirodalom közötti folytonosságot. Amikor ki akart emelni egy-egy ókori műemléket, minden további nélkül lebontatott értékes egyházi épületeket. A múlt átírására igen szép példa a Balkán, ahol a városépítészetet a 19. század végén a nyugatosítás szolgálatába állították. Belgádban és Szófiában igyekeztek mindent eltüntetni, ami a török uralom időszakára emlékeztetett, és Bukarest modernizálása is a keleti jelleg felszámolásáról szólt.
MN: Miért fogta meg Párizs a diktátorokat?
MW: Mivel Hitler, Mussolini és Sztálin vonzódott a rendhez, nem csoda, ha a szabályosságra épülő mintát vonzónak találták. Megaterveikben egyértelműen az a fajta klasszicizmus köszön vissza, de mert mindenben, s leginkább a méretekben felül akarták múlni, a karikatúráját teremtették meg. Hitler lelki szeme előtt bevallottan Párizs lebegett, amikor kiadta a megbízást Speernek, hogy tervezze és építse újjá Berlint. Bár Speer még vissza is fogta Hitler gigantomániáját, az új tengely még így is kétszer olyan hosszú és 40 méterrel szélesebb lett volna, mint a Champs-Élysées.
MN: Ártott-e a Párizs teremtette szépségideálnak, hogy ilyen követőkre talált?
MW: A második világháború után kialakult egy bizonyos irtózás a monumentalitástól, a reprezentatív fővárostól, mert már nem Párizshoz, hanem a nacionalizmushoz és a totalitárius diktatúrákhoz társították. Tulajdonképpen a második világháborúval véget ért a párizsi minta uralma, hogy a modern városépítészet egyeduralma váltsa fel. Az ekkor létesített új fővárosok már egyáltalán nem a párizsi mintát követték. Az új mintát Le Corbusier teremtette meg az indiai Pandzsáb állam fővárosával, Csandigárral, őt pedig Oscar Niemeyer követte Brazília új fővárosával. Mind a kettő a gyarmati múlttal való teljes szakítást jelképezte, és lemondott arról, hogy a fővárost egy korábbi nemzeti hagyományhoz kapcsolja.
