A zene és a vendéglátás korai kapcsolatait tárgyaló kiállítás az előbbire (annak is fizikai feltételeire) összpontosít a hangszergyártástól a dalidókig, vagyis zenés-énekes-táncos lakomákig, amelyek első helyszíne a Komlókert vendéglő volt a mai Városház (egykor Gránátos) utcában, "az üldözőbe vett magyar nyelv, nemzetiség, irodalom, művészet egyik fő men- és gyülhelye" - idézi egy tabló Vahot Imrét.
Schunda, Sternberg, Stowasser - a komoly magyar hangszergyártó cégek alapítói jobbára külföldről érkeztek az országba, vagy legalábbis külföldi mesterektől tanulták szakmájuk fortélyait, amikor a XIX. század közepétől lassan nálunk is szélesebb körben gyökeret vert a házi muzsikálás szokása. Hamarosan önálló fejlesztésekkel is jelentkeztek a piacon: Beregszászy Lajos billenőszerkezetét, amely zengőbbé változtatta a zongora hangját, a bécsi Bösendorfer cég vette meg. Stowasser Ignác találta fel 1848-ban a helikont, azt a basszustubát, amelyet a katonazenészek átvethettek a vállukon, ami megkönnyítette a menet közbeni játékot (fejlettebb változata a John Philip Sousa amerikai zeneszerző által szabadalmaztatott, viszont majd fél évszázaddal későbbi szouszafon). A "magyar" zene szempontjából azonban kétségkívül a Schunda Vencel József által kidolgozott, lábakon álló cimbalom a legfontosabb - ázsiai származású elődjét ölbe véve vagy asztalra helyezve használták. A hangszer másik sajátossága, hogy hangtompító pedálok segítségével meg lehet szakítani a húrok zengését, ami kiszélesítette alkalmazási lehetőségeit, lehetővé téve a részvételét komolyzenei művek megszólaltatásában is. A Schunda-cimbalom zenetörténeti fontosságát sugalló csoportképen a Jókai által "magyar zongorának" nevezett újdonság két oldalára ültetett Liszt és Erkel ihletett tekintettel hitelesíti mintegy az előbbi szerint "ezredéves pongyolaságból" kiragadott hangszert.
Mindez nagyon szép és tiszteletre méltó, sokkal izgalmasabbnak tűnnek viszont a kiállított régi zenegépek, különösen az üvegajtós Flora Orchestrion, amelyben jól láthatók a zongorakalapácsokkal megütött húrok, egy xilofon, de még egy kisebb cintányér meg valami dobszerűség is, ráadásul a szerkezet meglepően gazdag és sokszólamú játékát is meghallgathatjuk a fejhallgató műsorából. A gépezet kisebb méretű rokonainak a hangjára (és finom, elegáns kidolgozására) sem lehet panasz - nem kis munka lehetett a hangolásuk, a forgóhengerek tüskéinek precíz beállítása.
Persze akármilyen árucsoportot jelenítenek is meg a múzeum kiállításai, mindig a hozzávalók, a reklámok, számlák, számolócédulák rajzai, fejlécei és egyéb papírok (a jelen esetben kották) a legizgalmasabbak, persze ezeken belül is az apró részletek - meggyőződhet erről most is bárki. Kár, hogy a hangszergyártás korabeli szerszámai, tervrajzai, mindenféle kellékei nem láthatók (talán nem is maradtak fenn), a kereskedésre utaló üveges szekrény és elöl ugyancsak üveges pult ezzel szemben magukat a hangszereket - jó, Schunda-tárogató van, de hol a basszushelikon? - mutatja be.
Ez volt a bevezetés, következzen hát a valódi téma, a zene a vendéglátásban. Egy kissé az a látogató érzése, hogy a kiállítás ötlete, gondolati-történelmi tartalma messze nagyobb léptékű, mint amilyen bőséggel rendelkezésre állnak a bemutatható tárgyak, amelyekre emiatt nem is igazán lehet ráépíteni a látvány logikáját. A viszony megfordul, a gondolatmenet a kétségkívül érdekes és szórakoztató szövegekben halad előre, nem tud a tárgyak köré szerveződni, amelyek illusztrációs szerepkörbe szorulnak vissza. Meglehet, a rendelkezésre álló kiállítótér sem elegendő, nem lehetett rekonstruálni sem komplett kávéházat biliárdasztallal és újságokkal (a New York kávéház - olvassuk - 1900-ban 400 lapot járatott), sem bukolikus budai kertvendéglőt. De még a Medve utcai Fácán vendéglőben vagy az Egyetem téri Fillinger kávéházban székelő dalárdát sem, mely utóbbi "asztalkör tagjai szerették meglepni a telt kávéház közönségét egy-egy
váratlanul rákezdett quartettel,
vagy egy valódi művészettel előadott fütty-duóval" egy 1874-es híradás szerint.
A kávéházakban a dominó, a kocka és a kártya mellett népszerű volt a sakk is. Fényes bizonyítéka ennek, hogy a Dorottya utcai Wurm kávéházban jött létre az első magyar sakkegyesület, amely egy 1843-ban elkezdett és két éven át tartó levelező mérkőzésen legyőzte a párizsi Café de la Régence csapatát. A cigányzene ekkor már rég a kávéházak szórakoztató kínálatának része volt, ráadásul a túlfinomultság olyan fokán, hogy Sárközi Ferenc prímás az 1860-as években már "wagneri jövő-zenével is traktálja a régi jó nóták után sóvárgó magyar közönséget" - idéz a megfelelő tabló a berzenkedő Mosonyi Mihálytól.
A bálozás hangulatára egy felnagyított fotóra épülő életkép utal elég szellemesen, továbbá csinos, szemlátomást eleve majdani emléktárgynak készült táncrendek, aztán legyező, kesztyű, horgolt retikül, cilinder és bajuszsütővas. Magukról a táncfajtákról képernyőn tájékozódhatunk, de talán plasztikusabban fogalmaz a Vasárnapi Ujság által idézett "falusi ember": "Hát ez volna az a hires zepperli!? Hisz ezt nálunk is minden ősszel tánczolják, csak hogy mi ugy hijuk hogy:Káposztatiprás."
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Bp. III., Korona tér 1. Nyitva június 16-ig
