„Kormányunk és népünk törekvéseinek megfelelően a kiállítás elősegíti a népek közeledését, egymás jobb megismerését, erősíteni fogja a népek barátságát.” Így köszöntötte a hatvanas évek végén a pártközpont embere az éves vadásznagygyűlés résztvevőit, de ő és a hallgatóság is nagyon jól tudta, hogy most az egyszer komolyabb dologról van szó, mint amit a szokásos maszlag sejtet.
Lesre játszottak
Az 1950-es évek végétől egyre több nyugat-európai vadászt engedtek (vagy inkább csábítottak) a magyar erdőkbe, akik így az otthoninál sokkal olcsóbban tehettek szert értékes zsákmányra. Ráadásul kimondottan barátságos közegben, hiszen Nyugaton akkoriban kezdett formálódni az állatvédelem ügye, és a vadászokat egyre többen tekintették kegyetlen gyilkosnak. Persze a magyar vendégszeretet sem önzetlenségből fakadt, ugyanis a külföldi vadászok nem kevés valutát hagytak itt. Több mint 2 ezer külföldi – elsősorban nyugatnémet – vadász jött Magyarországra 1958 és 1965 között, és nem is csak az olcsóság miatt. A magyar vadállomány a világ legjobbjai közé tartozott, nemcsak a II. világháború előtt, de utána is. Ahogy az Majtényi György K-vonal című könyvéből (Nyitott Könyvműhely, 2010) tudható, ez annak volt köszönhető, hogy Rákosiék hamar rákaptak a vadászat élvezetére, ezért – szabályt erősítő kivételként – a háború előtti világhoz ezer szállal kötődő szakelemeket sem vitették el az ÁVH-val. Így fordulhatott elő, hogy 1949-ben a Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek egyszerre három grófot is alkalmazott: Széchenyi Zsigmondot, Teleki Józsefet, Esterházy Lászlót, de Horthy fővadászának, Altai Emilnek a szolgálataira is igényt tartott a proletárdiktatúra. Ennek a különleges kollektívának volt a tagja Nagy Endre egykori csendőr százados is, aki ugyan 1952-ben elhagyta az országot, de a magyar „vadászmezőktől” képtelen volt elszakadni. Már 1954-ben azon volt, hogy hazánk is részt vehessen a düsseldorfi vadászati kiállításon, nem sokkal később már ő „szállította” a német vadászokat Magyarországra. Nagy a hatvanas évek elején Afrikába költözött, Tanzániában vett magának birtokot, de továbbra sem feledkezett meg honfitársairól. Néhány keményvonalas pártkatonát vendégül is látott, például Földes László belügyminiszter-helyettest, akit még elefántvadászatra is elvitt. De sokkal érdekesebb, hogy Földes e szafariról hazatérve dobta be Nagy Endrével közös ötletét, a vadászati világkiállítást.
| ||
Földes László rendhagyó alakja volt a magyar pártelitnek. Azon kevesek egyike, aki bizonyítottan fegyveres partizán volt a német megszállás idején. Ő 1956-ra – az ingadozó Kádárral ellentétben – az első perctől fogva ellenforradalomként tekintett, annak leverése után pedig nemcsak a munkásőrség felállításában és a rákosista káderek (és ávósok) újbóli pozícióba helyezésében, de a megtorlásokban is szerepet játszott: 1958 és 1964 között ő volt a belügyminiszter-helyettes.
Mindenki nyerhet rajta
A rendszer kétarcúságát – egyúttal a vadászbarátság pártfüggetlenségét – is szimbolizálhatná Földes tanzániai vendégsége, mint ahogy az is, hogy a keménykezű miniszterhelyettes Szuhai István álnéven vadásztörténeteket írt, és annak ellenére lett a nyitás politikájának fontos alakja, hogy épp az enyhülés jegyében került ki a felsőbb pártvezetésből. 1964-től az Erdészeti Főigazgatóságot bízták rá, három évvel később, az akkor létrejövő Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium miniszterhelyettese lett. Noha Földes 1970-ben a Központi Bizottságból is kikerült (ekkor azt fontolgatta, hogy visszamegy eredeti szakmájába, asztalosnak), a vadászati világkiállítás ötlete a legfelsőbb vezetés tetszését is elnyerte. Kádárék felismerték, hogy az ilyen rendezvénnyel csak nyerni lehet: Magyarország nyugati respektje nő, a szocialista elvtársakat elkápráztathatják, kényeztethetik, a „harmadik világ” országaival pedig nagyban bizniszelhetnek. De felismerték az érvényesülés lehetőségét a témában érintett befolyásos tömegszervezetek is, elsősorban a Magyar Vadászok Országos Szövetsége (Mavosz) és az akkor már 100 ezer tagot számláló Magyar Horgászok Országos Szövetsége, hovatovább a természetjárók is, mivel a világkiállítás A természet és az ember kapcsolata alcímet kapta. A világon ez volt az első olyan vadászati rendezvény, ahol hangsúlyozták a természetvédelmet, persze leginkább a vadász szerepét a természetvédelemben. „Nagy alkalom ez arra, hogy egész dolgozó népünk, az egész széles hazai közvélemény a vadászban ne a puskás vadölőt lássa, hanem úgy nézzen a vadászra, mint a természetet passzióból szerető gazdára” – mondta Földes, akit az esemény kormánymegbízottjává neveztek ki.
A kiállítási előkészületeket már 1967-ben megkezdték, 18 bizottság állt föl több száz szakértővel: vizslatenyésztők és természetfilmesek, fogathajtók, halászok, madarászok, tájképfestők… Közben a diplomáciai sikerek sem maradtak el, amelyekben valószínűleg nagy szerepe volt a szerteágazó kapcsolatokkal rendelkező Nagy Endrének is, illetve a vadgazdálkodás egyik irányítójának, az idegen nyelveket kiválóan beszélő Tóth Sándor erdőmérnöknek. Magyarország 1966-ban a Nemzetközi Vadászati Tanács (Conseil International de la Chasse – CIC) tagja lett, a tekintélyes szervezet pedig maximálisan támogatta a kiállítás ügyét. De 1970-ben már a világkiállításokat jóváhagyó Nemzetközi Kiállítási Iroda (Bureau International des Expositions – BIE) is az áldását adta az eseményre, és így már hivatalosan is „világkiállításra” invitálhatták az érintetteket.
A CIC 1970 májusában Budapesten tartotta éves közgyűlését, ahol a vendégeknek megmutatták a leendő kiállítási területet, de a szervezet vezetése mellett a nemzeti szövetségek is ígéretet tettek arra, hogy mindent megtesznek a sikeres rendezés érdekében. Az otthoni propagandán túl, az olaszok például a hagyományos Róma–Zágráb vadász-autóstúra Budapestig esedékes meghosszabbításával, a nyugatnémetek a hamburgi operaház A bűvös vadász vendégjátékával, a keletnémetek pedig saját fejlesztésű céllövő automatájuk felállításával…
És kihirdették a trófeaamnesztiát
A nyitást megelőző évben már minden hazai egyesület, szervezet és vállalat a kiállítás lázában égett. A világkiállítás „főbizottsága” azt kérte, hogy a „látogatottság biztosítása” érdekében a vadásztársaságok kötelezzék tagjaikat a kiállítás megtekintésére, emellett vegyék fel a kapcsolatot az iskolák úttörő- és KISZ-szervezeteivel, a gyárakkal, termelőszövetkezetekkel, mindenkivel, aki az útjukba kerül, és végezzenek „széles körű tudatosító munkát”. Ennek jegyében szinte egymásba értek a különféle vadászati és természetvédelmi kulturális rendezvények, például a hazai vállalatok 1970 tavaszán közös kiállításon mutatták be a vadászattal kapcsolatos „öltözködéskultúrát”, de még a Malév is a természetfilmes Homoki Nagy István fotóival és szövegeivel illusztrálta az 1971-es falinaptárát.
| ||
A világkiállítás jelentősebb beruházásai elsősorban a szállodaépítésben mutatkoztak meg: Budapesten az Aerót, az Emkét, az Olimpiát és a Volgát, Visegrádon a Silvanust, Dobogókőn pedig a Nimródot adták át az alkalomra, de ekkor tettek rendbe számos fővárosi utat, például a Hungária körút és Kerepesi út kereszteződését. A szervezők a legapróbb részleteket sem tévesztették szem elől: az Ebtenyésztők Országos Egyesülete hirdetést adott fel, hogy „50 rókakölyköt vennének át 200 Ft/db áron a kiállítás kotorékeb-versenyeinek lebonyolításához”; Gemencen a világkiállításra szánt legszebb szarvasokat bénítószeres számszeríj segítségével fogták be, hogy a veszprémi állatkertben szoktassák őket másfél éven át a fogsághoz. A hazai vadászokat arra kérték, hogy különleges és értékes trófeáikat adják kölcsön a kiállítás idejére, sőt, a minél teljesebb merítés érdekében 1968-ban „trófeaamnesztiát” hirdettek, ami azt jelentette, hogy 1970. augusztus 31-ig a „nem szabályosan zsákmányolt trófeákat” is nyilvántartásba vették – következmények nélkül. A világkiállítás „hozománya” volt az is, hogy 1969-ben a soproni Erdőgazdálkodási és Faipari Egyetemen megalapították a vadgazdálkodási tanszéket, a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen pedig bejelentették, hogy 1971-ben a világkiállítás miatt a tanév csak októberben kezdődik.
Elvtársak, hercegek, lakosság
A világkiállítás augusztus 27-én nyílt meg több mint 50 ország részvételével, amelyek többsége önálló pavilonban mutatkozott be, köztük India, Kenya, Uganda, Zambia. A kiállítás Kőbányán, a mai Hungexpo 33 hektáros területén több mint egy hónapig tartott, ez idő alatt szinte egymásba értek a programok és versenyek: volt díjugratás, agyaggalamb- és futóvad-lövészet, nemzetközi kutyakiállítás, de az első fogathajtó Európa-bajnokságot és a horgászok cél- és távdobó világbajnokságát is ekkor rendezték. Az eseményt nem véletlenül időzítették a szarvasbőgés idejére, mivel valutáért a vidéki vadászatokról sem kellett lemondani. Például az a 200 német vadász, mely csoportról a sajtó is megírta, hogy három különgéppel érkezett Stuttgartból, valószínűleg nemcsak a Budapesten bemutatott állatokra volt kíváncsi, pedig az indiaiak egy hatalmas fehér tigrist is elhoztak. A világkiállítás zsűrije 6 ezer trófeát vizsgált meg, 123-nak adott nagydíjat, ebből 21 volt a Magyarországról származó, bár azt, hogy a zsákmányszerzők java párt- és állami vezető volt, szemérmesen elhallgatták. Bezzeg a román katalógusban büszkén megírták, hogy az általuk benevezett trófeákból az első száz közé soroltakból 95-öt Ceaușescu ejtett, pedig ez még nem is az ottani kemény diktatúra időszaka volt.
| ||
Noha a sajtó elsősorban Leonyid Brezsnyev látogatását dicsőítette, ennél is fontosabbnak tűnt, hogy a kiállításon annyi nyugati notabilitás fordult meg, ahányan talán 1949 óta összesen nem jártak Magyarországon. Köztük volt Fülöp herceg, Mahendra Bir Bikram nepáli király, Franz Josef Strauss bajor kancellár, az összes részt vevő ország szakminiszterei, bankárok, gyárosok, üzletemberek. A statisztikák szerint összesen 200 ezer külföldi kereste fel a világkiállítást, ami elképzelhetetlenül nagy szám volt akkoriban. Ennél már csak a hazai érdeklődés okozott nagyobb meglepetést, a kiállítást ugyanis 2 millióan látták, elvileg minden ötödik magyar állampolgár, és ettől a rendezvény sokkal inkább népünnepélyre, vurstlira hasonlított, mint szakmai seregszemlére. Egy korabeli amatőr filmen nemcsak a csillogó pavilonokat, a hömpölygő tömeget látni, de azt is, ahogy a népek a fűben, pokrócokra telepedve esznek és ejtőznek, mint a strandon.
A világkiállítás rendezésével kapcsolatos költségekről nem találtunk adatokat, de nyilvánvalóan az 1971-es év egyik legnagyobb beruházása volt. A szervezők büszkék voltak a milliós látogatottságra, ám a magyar politika a sikert elsősorban a nemzetközi kapcsolatok kialakításában mérte, márpedig ezért akkoriban semmi nem volt drága. Úgy tűnik, meg is érte, hiszen nagyjából ettől kezdve tekintettek Magyarországra úgy, mint a legvidámabb barakkra.
(Köszönet Majtényi Györgynek a cikk megírásához nyújtott segítségéért.)
