A Leo Amici Alapítvány komlói drogrehabilitációs intézetében eltöltött néhány nap után nehéz kívül maradni. Előbújik a szentimentalizmus, az ezzel járó közhelyesség: "Itt megérzed, micsoda szenvedés a szenvedély!"
n "Mi még nem ismerjük egymást, Emma vagyok" - szólít meg egy szép lány, aztán továbbmegy. Néhány órával később viszont már úgy érzem, mintha évek óta barátnők lennénk. De a "leósok" - jelenleg öt lány és tíz fiú - már csak ilyenek. Maguk főznek, mosnak, takarítanak, gondozzák a kecskét, és elvégeznek mindent a ház körül. Itt nincs munkaterápia, csak mindennapi teendő, de az bőven. Míg a többiek a vacsorához készülődnek, Emmával kiülünk a teraszra.
Emma: Sokat gondolok a kislányomra, eszembe jut, milyen jó lenne nevelni, vigyázni rá.
E: Tizennégy!
MN: És te?
E: Harmincegy.
Emma "karrierje" tizenhat éves korában kezdődött: előbb a speed, később az alkohol és a nyugtatók.
E: Az a bajom, hogy sosem bírok megálljt parancsolni magamnak. Ahogy vége lett egy kapcsolatomnak, még aznap kellett egy másik. Azt hiszem, az érzelmi életemmel van a baj. Drogoztam a kislányom előtt is. Volt úgy, hogy ő főzött nekem kaját, mert úgy kikészültem, hogy napokig nem tudtam kiszállni az ágyból. Aztán a szüleim elvették tőlem. Egyszer kérdeztem tőle: visszajössz hozzám? Azt válaszolta: "Nem, anya, mert drogozol." Németországba mentem melózni, hogy legyen pénzem a cuccra. Végül a Vöröskereszt segítségével kerültem haza.
MN: Tudtad, miért csinálod?
E: Anyám nem szeretett úgy, mint a többi gyerekét, ezt éreztem mindig. Apám viszont igen, ebből féltékenység lett közöttük. Szóval, valami kisebbségi komplexus lehet.
Az első józanok
A komlói alapítvány története 1991-ben kezdődött, amikor a Nápoly mellett működő Leo Amici Szövetség munkatársai Magyarországra érkeztek. Olyan szakemberekkel keresték a kapcsolatot, akik idehaza is meghonosíthatnák a náluk már hatékonyan működő drog- és alkoholkezelési módszerüket. (Lásd Hogyan? című keretes írásunkat.) Az olaszok sok helyen jártak, de csak a Baranya megyei mentálhigiénés intézet munkatársai voltak fogékonyak az üzeneteik iránt.
"Eleinte szkeptikus voltam, azt mondtam, ez támogatások híján nem fog menni" - meséli Kelemen Gábor pszichiáter, az alapítvány munkatársa, aki arra a legbüszkébb, hogy már sok éve nem írt fel gyógyszert senkinek. "Először is szereztünk egy területet, ahol megnyílt az intézet. Azokat a függőket vártuk, akik vállalják, hogy saját akaratukból bezárják egy időre magukat. >>Alulról szerveződtünkMa már lényegesen jobb a helyzet: egészségügyi és szociális normatívát kapnak, az EU Phare-pályázatait többször elnyerték, sőt két ízben a Levi`s is támogatta őket. Korszerű, kellemesen kialakított épületben élnek, van helye a színházterápiás műhelymunkának, a zenélésnek és a sportolásnak.
H
MN: Milyen a felvételi?
Mihaldinecz Csaba: Mint minden ebben a közösségben, ez is fejlődik, alakul a viszonyokhoz. Miután a jelentkező telefonál, kap egy elbeszélgetésre hívó időpontot, amelyre el kell jönnie, neki és a hozzátartozóinak. Elsősorban olyan függőket veszünk fel, akik abba akarják hagyni az ivást vagy a drogozást, de nem tudják, hogy hogyan. A felvételin a segítő munkatársak és a talpra állásban már tapasztalatot szerzett terápiások vesznek részt. A jelentkezőtől ilyenkor azt akarjuk hallani, hogy miért áll a mi ajtónk előtt, mi hozta ide, és mit veszített el a drogozás következtében. Elmondjuk, mi mindent valósíthat meg a többiek támogatásával. Nem szabályaink, hanem irányelveink vannak. Többnyire súlyos állapotban lévő, hosszabb személyiségkorrekcióra szoruló szenvedélybetegeket veszünk fel tartós bentlakásos programunkba. Nulla toleranciával dolgozunk, itt nincs gyógyszer a fizikai elvonás időszakában, sem később, csak kamillatea és kemény szeretet. A terápiás időszak minimum egy év. Ezalatt új életszemléletet nyernek a terápiásaink, befejezhetik a gimnáziumot, jogosítványt szerezhetnek, és részt vehetnek a külföldi utazásainkban. Többnyire színjátszó csoportunkkal és futballcsapatunkkal utazunk a hozzánk hasonló szervezetek meghívásaira. Jövő héten például Baszkföldre megyünk focizni.
H
Az első terápiások egyike Mózi volt. ` másokhoz hasonlóan a kezelés után itt maradt, és évekig segítőként tevékenykedett, megmutatva, hogy továbbadható mindaz, amit ő kapott a közösségtől: új életszemlélet, másféle szokások, mint az ivás, drogozás idején. Georges Baal, a Komlón vendégeskedő magyar származású francia pszichológus, színházrendező, mozgás- és táncterapeuta beavatta Mózit a színházterápiába, majd a Leo Amiciben dolgozókkal együtt kialakította a színházterápia módszereit. Mózi tavaly Budapestre költözött, és most azt tervezi, hogy veszélyeztetett fiatalok számára létrehoz egy színházcsoportot. Úgy, ahogy azt a Megálló Csoport is teszi. Többen vannak ugyanis Komlón olyanok, akik hozzájuk estek be. A Leo Amiciben egykor kezelésben lévők, akik most a Megállóban dolgoznak, leküldték őket, hogy menjenek, változzanak, váljanak bátrakká. Azt mondták: csak az drogozik, aki fél az élettől.
A függők alapvető problémája nem az elvonási tünetek kínja, az elmúlik egy-két hét alatt. Egyéni tragédiájuk, hogy van testük, lelkük, jönnek valahonnan és mennek valahová, de belső harmóniájuk elveszett, vagy meg sem volt. És itt jön a színházterápia. Látni kell, mit mond róluk a testük.
"Ha például valakinek >>bezárkózott<< a válla, mert régóta ott őrzi a sebeit, akkor légzőgyakorlatokkal kinyitjuk őt - magyarázza Csaba. - De sokan olyanok, mint a hörcsögök. Harapják a társaikat, veszekszenek, gyűlölködnek, nem bíznak önmagukban és a világban sem." A színházterápiában megtalálják a módját annak, hogy a reménytelenség, a fájdalmak, a szorongások pozitív energiává változzanak. Darabokat állítanak össze, fellépnek az ország különféle oktatási, kulturális intézményeiben, és benne vannak a prevenciós munkákban is.
"Valami olyat adott..."
"Lacival beszélj, ő nem igazán szeret újságíróknak mesélni, ez egy jó helyzet lesz neki" - javasolja Mihaldinecz Csaba.
Laci: A szüleim 40 éve házasok, és még mindig szerelmesek egymásba, legalábbis apám, anyám ezt mondja. Hihetetlen. Késői gyerek vagyok, megkaptam tőlük mindent, nagyon vigyáztak rám. Vittek kirándulni, vidámparkba, mindenfelé. Huszonhét éves vagyok, tíz évet heroinoztam. Elegem van magamból. A heroin valami olyat adott, amit semmi más. Igazi, mámorító érzéseket, nagyszerű tompaságot és mély bealvásokat. Betörésekkel, lopásokkal szereztem pénzt az anyagra, ide, a közösségbe is előzetes letartóztatásból jöttem. Kiraboltam a szomszédokat, aztán a szüleimet is, többször. Egyszer amúgy már elmentem innen. Éjszaka indultam, itt nincsen kerítés. Az állomásig jutottam. Nem ment vonat, felhívtam az apámat, jöjjön értem, de nem vette fel senki a telefont. Máig nem értem, mindig otthon szoktak lenni. Talán valami felsőbb erő akarta, hogy így legyen. Mint azt is, hogy mikor egyszer elmentem megkeresni a régi barátaimat, a csajaimat, nem találtam otthon senkit.
Laci azért akart elmenni, mert a közösségben az egyik fiú kikezdett egy lánnyal, pedig a ház irányelvei ezt nem javasolják. Itt azt mondják, meg kell tanulni különbséget tenni szeretet és tisztelet, valamint intimitás és szex között. "A közösség nem ad teret a párosoknak."
L: Nem bírtam nézni, hogy a fiú nyomja a süket szöveget. Azzal a lánnyal egy időben jöttünk, és nagyon nehéz elvonásos időszakon mentünk keresztül. És akit én megszeretek, azt féltem. Úgyhogy azt mondtam, én megyek el. Aztán visszajöttem. A fiú már nem él.
MN: Milyennek látod a felvételre jelentkezőket?
L: Azt nézzük, idevaló-e vagy sem. Hogy van-e benne kellő elszántság, van-e olyan mélyen, hogy nincs más választása, mint ide jönni. Mostanában egyre több nagyon fiatal is jelentkezik, speedes, exes gyerekek. Úgyhogy ma már nem kell nagyon mélyre kerülni, hogy valaki ide kerüljön. Nekem tetszik ez a hely. Bejött. Bár ahogy minden anyagos, én sem mondom soha, hogy leszoktam, ahogy a névtelen alkoholisták vagy szerencsejátékosok sem.
Újjászületés
Szilvinek ma van az egyéves születésnapja. Egy éve nem anyagozott, egy éve, hogy újra megszületett. Még csak huszonegy éves, de mint ahogy itt mindenki, ő is így mutatkozik be az esti napzáró csoporton: "Szilvi vagyok, függő." A lány heroinozott, akárcsak dél-amerikai édesapja, aki ma is drogokkal él. Szilvi a testvéreivel tíz éve jött vissza Magyarországra.
Az ünnepi vacsorán a marhapörkölthöz egy szelet orosz krémtorta jár. Szilvi nagyon izgatott. És zavarban van. "Fél évig senkinek sem köszöntem. Teljesen leépülve érkeztem, pontosabban hoztak. A pszichiátriáról szállítottak a felvételire. Ma meg már szer nélküli egyéves vagyok!"
A terápiások, a segítők, a meghívott vendégek félkörben elhelyezkednek, majd egymást váltva meglepetés-előadásokkal, énekekkel, versekkel, rövidebb színijelenetekkel örvendeztetik meg társukat. Mózi Petőfit szaval, Csaba, mint egy profi előadóművész, teli torokból énekli a közösség dalát: "Sose feledjétek ezt a dalt, az itt töltött hónapokat, a sok boldogságot, a sok örömöt, ami segítette a józanságotokat!"
H
1991 óta háromszáznegyvenhatan jelentkeztek kezelésre. 179-et vettek fel, akik közül kilencvenheten csinálták végig a programot. Közülük hetvenhárman évek óta szermentesen élnek.
Dusza Erika
(Az intézet telefonszáma: 06/72/482-903)
Hogyan?
"Mit tehetsz meg értünk és magadért: rábízhatod magad a közösségre; bemutatkozhatsz és megmutathatod, hogy itt vagy; törődhetsz a testeddel, sportolhatsz és étkezhetsz rendesen; betarthatod a szabályokat, időpontokat; figyelheted a társaidat és figyelhetsz társaidra; teljesítheted a rád bízott feladatokat; fokozatosan megfogalmazhatod nekünk és magadnak, miért vagy itt; megkérdezhetsz bárkit bármiről. (...) Az itt szerzett értékeidet, tapasztalataidat használhatod tudatosan; megélheted a felelősség terhét és örömét; szavaiddal és tetteiddel képviselheted azokat az elveket, amelyek idesegítettek; ha már tudod magadat irányítani, részt vehetsz a közösség irányításában; elkezdheted tervezni és szervezni továbblépésed utáni életedet, és megoszthatod ezeket velünk..."
(Részletek a Leo Amici-féle módszertanból)
Felavatás
A közösség életének legnagyobb ünnepe az ún. programzáró esemény. Általában 12-15 hónap után kerül erre sor, amikor a terápiás befejezte a rehabilitációt. Az egykori leósok időnként visszajönnek új életükből Komlóra, hogy megmutassák, élnek, szeretnek, dolgoznak, küzdenek, önsegítő csoportok gyűléseire járnak. A programzáró egyben "felavatás" is, annak szentesítése, hogy a valamikori szenvedélybeteg - a közösség tapasztalata és ereje révén - immár saját életének tudatos szervezőjévé, irányítójává vált.
